Későn kezdte, és úgy tűnik, sokáig vándorol, ma is, folyamatosan az Úton, nem unta meg, nem választott más irányt, mint sokan, akikkel évtizedekig együtt zenélt, alkotott.
Mesterei szolgálata mellett a közönség az, melynek hűsége, mély, esetenként megsemmisítő szeretete miatt kitart, bár tudja, hogy veszít – egyebek mellett ezeket az üzenteket fogalmazta meg a sajtó előtt Földes László, Hobo, aki zenekarával a Szent György Napok idei kiadásának utolsó fellépője volt. A nyolcvanadik életéve felé közeledő, magát mindenkor exhibicionistának valló „bandita” úgy hiszi, az ember köteles vissza-, továbbadni mindazt amit kapott, a szeretetet meg kell szolgálni.
Leginkább Erdélyben van otthon a lelke, a rendszerváltozás óta nagyon sokszor járt már itt, és most is szívesen jönne, nem csak zenekarával, de Pilinszky- vagy József Attila-estjeivel, de sajnos azt kell látnia, felhígult a kultúra (legalábbis Magyarországon mindenképp), és már nincs, aki megszervezze ezeket az alkalmakat – válaszolt az újbóli sepsiszentgyörgyi fellépését firtató kérdésre Földes László. Meghatódottan idézte fel az első alkalmat, 1990 márciusát, azt a megrázó erejű, tízállomásos turnét, amelyek során első alkalommal játszhattak a határokon túliaknak, az első magyarországi zenekarként. Elképesztő fogadtatás volt, a közönség egy jelentős része román volt, például Brassóban is, döbbenetes volt, hogy ők is értékelik, amit csinálnak, a magyar közönség részéről pedig megsemmisítő volt a szeretet.
A koncerteken túl további torokszorító élményekkel gazdagodtak – mint amikor szintén 1990 márciusában egy mozgásszervi betegséggel küzdő váradi kislány megsegítését követően a család az otthonukban fogadta őket, majd háromszáz ember várta őket egy nekik írott dallal. A fogadtatás lelkileg megsemmisítő erejű volt, „főképp egy olyan banditának, mint amilyen én vagyok, akinek az ilyesmi nem jár. Egy exhibicionista, aki pávatollakat dugdos a fenekébe, ilyesmire nincs felkészülve” – vallja Hobo. 1990 előtt nem lehetett pontos képük arról – az elvtársak nem engedték ki őket az országból – hogy Felvidéken vagy éppen Erdélyben mit gondolnak a Hobó Blues Bandről vagy Földes Lászlóról, mit jelent az ottaniaknak, amit ők csinálnak, ezért is érte felkészületlenül őket minden, és az ilyen mennyiségű és minőségű szeretetet meg kell szolgálni. Amit kapott, azt vissza kell adnia, és ő nagyon sokat kapott, ezért is tért vissza oly gyakran Erdélybe.
Még mindig vannak kötelességei
A közönségtől érkező erő mindenképp hozzájárul, hogy Hobo 78 évesen is friss és energikus, de nem csak ez tartja az Úton. Az exhibicionizmus egy fékezhetetlen dolog, ráadásul ő későn (33 évesen) kezdte, és a jelek szerint sokáig is tart a folyamat. Mindig több ötlete van, mint amivel időben elkészülhet, borzalmas a természete, nincs elragadtatva önmagától, de nem is tud lemondani – szögezte le, hozzátéve: nem azért teszi mindezt, mert meg akarja hosszabbítani a pályafutását, hanem mert vannak dolgok, melyek nem hagyják nyugodni. Amit rárótt a sors, azt már nagyjából megcsinálta, a költőkkel vagy a zenével. Jimi Hendrix, Rolling Stones, Doors – ma is ezeket játssza magyarul, de nemcsak mestereit szolgálja, hanem a közönség mérhetetlen elnézéséből kifolyólag a saját dolgait is hozzá tudja tenni.
Júniusban újabb lemez készül (két dal erről a sepsiszentgyörgyi koncerten is elhangzott). Nem tudja megmagyarázni, mi tartja az úton, de nem unta meg, és továbbra is úgy gondolja, minden életre-halálra megy, legyen szó egy koncertről, egyéni estről, előadásról. Már nem áll ki olyasmivel, amiben nem hisz, még akkor is, ha ez sokszor nehéz, de maga választotta a sorsát. Az ember megtanulja az alázatot, felelősség olyan zseniket szolgálni mint József Attila, Ady Endre. „Arról az alázatról beszélünk, amikor a közönség iránti tiszteletből olyan dalokat is énekelsz, melyek a tanácsköztársaság idején születtek, a könyöködön jön ki, de minden szótagnak meg kell lenni, mert a közönség megérdemli” – osztott meg apróságokat ars poeticájából.
A zene ma is a legfontosabb
A mesterek szolgálata mellett a zene ma is a legfontosabb – fogalmazott Földes László, rámutatva: a kezdetekkor és most is a zenéjével megpróbált reagálni a világra, ahogyan tette ezt Bob Dylan, vagy Mick Jagger is, más formában, kellemesebb körülmények között, a zenét és sajátos szövegvilágot egyesítve. Mindig úgy gondolta, hogy a rockzene legalább annyira jelentős művészet, mint bármely más, de sajnos felhígult: a szocializmus nem engedte, a kapitalizmus pedig megette. Megszűnt a szakmai kritika, ami megjelenik, az is politikai indíttatású, hogy belerúgjon egy előadóba, művészbe. Esetében mindkét oldal az ő fenekét rúgja. A hőskor kapcsán
Hobo úgy véli: akkor a vadságot érezték szabadságnak, mivel azt hitték nincs szabadságuk, ám ez tévedés volt. Az úton, amin jár, már csak egyedül van, akikkel évtizedekig játszott, nem folytatták. Tudja, hogy veszít, de mégsem adja fel. A közönség esetében nem az számít, hogy hányan vannak, hiszen egyetlen embernek is érdemes előadni, ha azzal sikerül megérinteni a lelkét. Ezért is fontos számára mai napig a közelség, hogy a közönsége szemébe tudjon nézni, így legszívesebben klubokban játszik – fogalmazott a budai ifjúsági parkbeli Hobo Blues Band-es kezdeteket, majd az azt követő, valahol máig tartó genézist firtató kérdésre.
A költészet, a versek hamarabb lettek az élete részei, mint a zene, ennek kapcsán Földes László beszélt a korai gyökértelenné válásáról (igen fiatalon hátat fordított a magas beosztású pártaktivista apjának, és ezzel a családnak), József Attiláról, a versekről, melyek tartották benne a lelket, nem esztétikai örömöt okoztak, segítettek elviselni azt a helyzetet, amiben volt. A kép ugyanakkor nem lenne teljes a Rolling Stones, a Beatles, Bob Dylan, a Doors, a Pink Floyd zenéje, valamint Jack Kerouac és Allen Ginsberg művei nélkül, melyeket viszonylag későn ismert meg, ám életszemléletét, pályáját végérvényesen meghatározták.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
