„A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.” – közmondás
Egy rövid hír jelent meg a Magyar Időkben, majd később más online portálokon is arról a nemrég meggyilkolt és rutinosan feldarabolt olasz lányról, aki minden bizonnyal az Olaszországban egyre erősödő nigériai maffia áldozatává vált. Ilyen hírek olvastán sokan elborzadnak, a vallásosak talán elmormolnak egy halk imát a szerencsétlen, lemészárolt fiatal nő lelkéért, még akkor is, ha a lány életvitelével alapvetően elutasítják, s végül néhányan megdöbbenve konstatálják, hogy Európába – az illegális migráció hozadékaként – megérkezett a kannibalizmus, amit legtöbbünk egy régmúlt időszak „talán igaz, talán nem” legendakörébe sorol. Egy idő után azonban mindenki elfelejti a történetet, mert másnap újabb és újabb rémes esettel kényszerülünk szembenézni. A következő elemzés csak 18 éven felüli, erős idegekkel rendelkező olvasóknak készült, felvilágosító szándékkal.
Amikor Magyarország és az európai kultúra, életforma megvédése a kérdés – úgy gondolom – lényeges lehet néhány háttér-információval megismerkedni, legalábbis vázlatos képet alkotni azokról az áthidalhatatlannak tűnő különbségekről, melyek az európai és afrikai embereket fundamentálisan elválasztják egymástól. Nem egyes személyekről, hanem tömegjelenségekről írok, mert tömegeket érintő, elképzelhetetlenül nagy horderejű bevándoroltatási szándékról van szó. Ez ma már nem titok, az ENSZ és az EU ehhez kapcsolódó áttelepítési elképzelései alapján. A mítosz „menekült” már nem létezik, e szerveztetek újabban teljesen nyíltan beszélnek az európai népek lecserélési tervéről.
Elöljáróban megemlíteném ismét, hogy pár éve egy afrikai államban élek és több más afrikai országban is jártam, mindig a hétköznapi emberek között járva, nem pedig luxus szállók agyonőrzött vendégeként. Túlzás volna azt állítani, hogy utazásaim tizenöt éve alatt megismerhettem egy egész kontinenst, vagy az embereket, de minden bizonnyal segítettek a személyes benyomások, valamint a szorgalmas kutatás, amelyet ezzel a csodálatos és egyben kegyetlen földrésszel kapcsolatban hosszú évek óta folytatok. Az egyik pillanatban még szívet melengetően kedves, nevetős emberek hirtelen életet veszélyeztető, vagy legalábbis bárkit lelkiismeret-furdalás nélkül kirabolni akaró szörnyetegekké tudnak válni és ember legyen a talpán, aki a helyén tudja kezelni az ilyen szituációkat. A blogom elnevezése HeroesNeverDie, azaz, a hősök sosem halnak. Annak dacára, hogy definitív nem tartom magam hősnek, de nő létemre egyedül, valahol Afrikában sok, idegeket borzoló kalandot, veszélyes helyzetet éltem túl, mert kíváncsiságom mindig jóval erőteljesebben inspirált, mint bármilyen félelem.
Alapvetésnek tekinthetjük azt a tényt, hogy sem az emberi élet, sem az állatok védelme nem számít Afrikában, mert az emberek csak azt látják, hogy mindegyikből sok van. Ha meghal egy ember, az nem nagy tragédia, hiszen születik helyette öt másik. Amennyiben veszélyeztetett állatokat sok pénzért kilő valaki, vagy az illegális kereskedelemben érdekelt vadorzók találják el, nos, néha lehetnek következményei, mert az érintett országok mindenféle nemzetközi egyezményt aláírtak ugye, de lényegében nem sokan gondolnak igazán a természet jövőjére, függetlenül az érintett kormányok kirakat-deklarációitól. Ami nem létezik a beszédben, az az emberek agyában sincs jelen és ezen a gyarmatosítók nyelvének inkább kevésbé, mint korrekt elsajátítsa sem segített; a nagy tömegek korántsem beszélik tökéletesen az egykori gazdák nyelvét. Sőt! Sok országban ugyan a volt gyarmatosítók nyelve a hivatalos nyelv, ám a lakosság túlnyomó része nem beszéli és nem is érti azt. A több mint kétezer afrikai nyelvről egy előző cikkemben már megemlékeztem, innen idézek egy részletet:
„Ezek a nyelvek általában nem tartalmaznak absztrakt fogalmakat, a feltételes mód, múlt- és jövőidő sem létezik, ahogy az általános erkölcsi elvekre – amelyeket Európában magától értetődőnek tartunk – sincsenek kifejezések, mert ezekre soha nem volt korábban szükség. Egyszerű példákat említve a sok közül: valamit megígérni, az annyit jelent, hogy talán igen, talán nem; a kötelesség fogalma sem körülhatárolható, a zulu nyelvben pl. úgy próbálják interpretálni, hogy „a lábakat megkötözni”; a jövő szó sok nyelvben egyúttal az idő és a tér meghatározása is, ahogy általában érvényes az, hogy ami elmúlt az már nincs, ami a jövőben történik, az még nincs. Irgalom (emberrel és állattal szemben), valamint megbocsájtást jelentő fogalmak sem ismertek. A karbantartás, a jövőre való felkészülés is hiányzik ezekből a nyelvekből és ezáltal a gondolatiságból is. Az egyszerű életben a forró éghajlaton nem kellett felkészülni a télre, s az ipartalanság idején nem volt szükséges rendben tartani pl. az elektromos hálózatot. Több tízezer éves mentális tradíciót nem fog megváltoztatni pár emberöltőnyi gyarmati uralom, vagy az európai jellegű civilizáció befolyása. Félreértés ne essék, itt a képzetlen tömegről van szó és nem a kirívóan magasan kvalifikált személyiségekről, akiket méltán csodálunk. Ugyanúgy nem fog megváltozni az a hirtelen, sokszor követhetetlen ok nélküli brutalitásra való hajlam sem, ami általánosan jellemző az afrikai férfiak jelentős részére, akik sem a nemi erőszakot, sem az elképzelhetetlen kínzásokkal súlyosbított gyilkolást nem tartják bűncselekménynek.”
Teljesen mindegy, hogy keresztény hittérítés, vagy muszlim konvertálás, az ősi afrikai babonák, boszorkányhiedelmek megmaradtak. Ahogy általános afrikai alapvetés a mások, az ellenségnek tekintett törzsek, népfajták mélységes gyűlölete is és ezt a jeles szokást „naiv” Európánk most szorgalmasan importálni igyekszik, miután kontinensünkön évtizedek óta mindent megtettünk a szomszédgyűlölet kordában tartására. Ez még súlyosbodik az arabok és afrikaiak egymás kölcsönös megvetésével. Kedves Olvasó, ugye érzi az ebben rejlő feloldhatatlan konfliktust? Ezen a hozzáálláson nem segített az egyes országok ötven-hatvan éve megszerzett függetlensége sem, sőt inkább rosszabb lett a helyzet, mert bizonyos politikai erők/pártok egyúttal sok esetben az egymással rivalizáló népcsoportot valamelyikét képviselik.
Az egykori gyarmattartók egy része megpróbált európai jellegű társadalmi struktúrát bevezetni, az emberiességet semmibe vevők ellen állami erőszakot alkalmazni a fennhatóságuk alá tartozó területeken, kivéve Belgiumot, amiről korábban már szintén megemlékeztem. Az elmúlt ötven-hatvan év azonban bebizonyította, hogy az európaizálás igyekezete többségében sikertelen volt, tisztelet a néhány kivételnek. A gyarmatosítás egyik legnagyobb hibájának tekinthető tény az egymással ellenséges népek/törzsek egy országba történő mesterséges kényszerítse, amely már akkor is valamiféle utópisztikus egyenlőség és kvázi egymással való kicserélhetőség nevében zajlott, de ugyanilyen fatális hiba európai fejjel gondolkodni az afrikai viszonyok között. A globalizmus hívei most ugyanazt az egzisztenciális hibát követik el, ám előre kiszámíthatóan sokkal pusztítóbb erejű következményekkel! A globalisták szerint „minden ember egyenlő”, sőt egymással behelyettesíthető, mint például egy meghibásodott fogaskerék a gépezetben, és maximum a bőrszín különbözik, ami definitív nem igaz, hiszen még az egyes afrikai népek között is hatalmas genetikai különbségek tapasztalhatóak.
Igen, mondjuk ki végre: Afrika az egymástól sokszor teljesen eltérő rasszok, emberfajták kontinense!
Az önállóvá vált afrikai országok egy részében, akár még a legfejlettebbnek hitt helyeken is reneszánszukat élik az ősi barbár szokások, így például a kannibalizmus is. Erről beszélni manapság politikailag nem korrekt és minimum rasszistának tekintik azt, aki megemlíti az emberevés archaikus szokását, vagy az exorcizmust, az állítólagosan boszorkányok által megszállt emberek bestiális kínzását, lett légyen az akár a saját gyerekük.
A Legyünk igazi afrikaiak, hódítsuk és leckéztessük meg a világot mottójú mozgalmak legújabb internetes prófétái, akik vagy az általuk gyűlölt fehér ember egyetemein tanulhattak ingyen, például Oroszországban, vagy az USA-ból elsősorban Ghanába települt afro-amerikai, az úgynevezett „kaukázusi fehér faj” ellen uszító rasszista aktivisták mind a tömeges, Európa felé történő elvándorlás, mind a kegyetlen, ősi kultuszok felelevenítésének szószolói, hatalmas közönséggel.
Vedd el, ami a tiéd, jogod van hozzá! – kiáltják az éterbe és ezzel tulajdonképpen jogszerűsítik a másik alapvető afrikai mentalitást, amely konkrétan a kontinensre és nem csak egyes népekre jellemző, jelesül a magántulajdon semmibevételét. Az „ami kell, azt elveszem” elve szintén a törzsi rendszer egalitárius hagyományára vezethető vissza. A tipikus afrikai népesség alapvető tradíciója az alattvalók egyenlősége a nyomorban, kvázi egyfajta kommunalizmusban, az „egyenlőbbek”, azaz a hierarchia magasabb fokán élők közötti megosztottság pedig rendkívül erőteljes. Nem véletlen, hogy a függetlenség elnyerése utáni, haladónak tekintett afrikai szervezetek igencsak fogékonyak voltak a hidegháború idején a Szovjetunió, Kuba és az NDK ideológiai befolyására, jelenleg pedig a kultúrmarxisták tanaira.
Az élet és a halál kéz a kézben jár Afrikában. A halál szagát érzi az ember, ha kikerül az újonnan épített, európai stílusú bevásárlócentrumok bűvköréből, amelyeket a feltörekvő fiatal középosztály, az elit és az ott élő külföldiek látogatnak. Egy tipikus afrikai nagyvárost a nyílt szennyvízcsatornák (tele döglött állatok oszladozó maradványaival) és a megszámlálhatatlanul sok piac jellemzi, ahova úttalan utakon, szeméthegyek, gödrök és kátyúk kikerülésével jutunk el. Bamakóban, Mali fővárosában éreztem először a halál szagát, holott nem is tudtam kezdetben mi ez az orrfacsaró, a bőr alá is bebújó alattomos bűz. Azt hittem, egy fűszeresstandot látok a piacon és kezdtem volna fotózni, amikor pár marcona, kaftános férfi körülállt és – feltételezhetően – az ott általános bambara nyelven, eléggé barátságtalanul felszólított a fényképezési tilalomra. A vélt fűszerek helyett egészben szárított kisebb testű, szőrös állatok százait építették hegyekbe, a bödönökben látható világosabb színű por pedig csontliszt, míg a fekete szárított vér volt; for sale varázslási célokra. Hogy minek, vagy kinek a csontja-vére volt ott, az örök rejtély marad. De ugyanitt láttam először a beteg, sérült emberek utálkozó és/vagy lenező elutasítását, a szerencsétlen sorsúak durva megalázását, esetleg tettleges bántalmazását is. Ezt a brutalitást tapasztaltam később Athénban és Thesszalonikiben, ahol egy szervezet nevében megpróbáltam néhány, hiteltelenül „politikai menedékjogért” folyamodó ghanai és nigériai fiatalt a hazatérésre ösztökélni – sikertelenül. A mozgásképtelenek és a szemmel láthatóan betegek, azaz gyengébbek elleni támadások, rablások ma már mindennaposakká váltak Nyugat-Európa utcáin, pár évtizeddel azután, hogy némi enyhülést értünk el az érintettek sorsának megkönnyítésében. Erről persze szintén nem tájékoztat a mainstream média, nyilván nem férne bele a „nemes vadak”, a „hibátlan természeti népek” (sic!) stilizált, liberálisan hazug képébe.
A második részhez kattintson a következő oldalra, vagy IDE!
The post HND: A halál szaga appeared first on PolgárPortál.
Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »
