Kedves Öcsém! Úgy érzem, lejárt az időnk. Jól kibeszélgettük magunkat az elmúlt egy évben.
Igaz, hogy egy büdös szót se bírtam kihúzni belőled, de én ebből is értek. Mert én a jó szóból is értek. Vajon van-e pontosabb és érzékletesebb kifejezés a hallgatásnál, amikor valakinek nincs mondanivalója?
Nincs. Mondjuk, ettől függetlenül, azért egy-két jó szót elereszthettél volna, de már mindegy, ne feszegessük. Egyébként is nekem volt írhatnékom, akkor meg mit akarok? Ebben is igazad van, mint mindenben. Látod, milyen jól jártál velem! Mikor volt utoljára ennyiszer igazad?! Miközben a kisujjadat se kellett mozdítanod.
Egy vallomással azonban még tartozom neked. Már amennyiben kíváncsi vagy arra, hogy miért pont neked címeztem a leveleimet?
Nem az izoláció miatt. Digitalizált világunkban senki sincs elszigetelve. Még Kínában sem, ahol sokat megtesznek azért, hogy nehogy feljussál a nyugati világhálóra, és megkérdezd a gyerekedtől, hogy van.
Csak egy kicsit kalózkodnod kell: hol amerikai, hol japán szerverekhez kapcsolódni, és ha egyikhez sem sikerül, mert éppen az összeset porig bombázta a digitális honvédelem, akkor kivársz egy-két hetet, amíg a nyugati informatikusok helyrehozzák a károkat.
Havonta kapod tőlük a hadijelentéseknek is beillő értesítéseket, hogy éppen hol semmisült meg egy bázisuk, amire te még otthon dollárban előfizettél; mit telepíts a gépedre, hogyan s mivel fedd le magadat, ha hazai sajtót szeretnél olvasni.
Ez a része a kapcsolattartásnak még izgalmas is volt. Technikailag sem túl bonyolult, ha a nénikéd meg tudta tanulni, te is gyorsan belejönnél. Már amennyiben benned is van elég kalandvágy ahhoz, hogy hosszú órákon át nyaggasd Nyugat-Kínában a vpn-alkalmazást, hogy aztán fedett személyként Los Angelesből elolvashasd az Új Szóban: két héttel ezelőtt víztisztító-állomást adtak át a szakolcai járásban.
Még szerettem is. A víztisztítós hírek egyébként is a kedvenceim közé tartoznak (sose elég, sose késő), örülök, hogy aznap este ez lett számomra a brékingnyúz, otthon meg se találtam volna a sok eget rengető botrány között. De legfőképpen azért, mert pontosan megmutatta azt a valóságot, amiben benne voltam: a Nagy Fal mindkét oldalán békésen zajlik az élet, sőt, a két világrend nagyban bizniszel is egymással, csupán az keveredik háborús viszonyok közé, aki szabadon akar beszélni a túloldalon élőkkel.
Hogy mit lehet ezen szeretni? Azt, hogy legalább tudtam, hányadán állok a valósággal. Nem nagy kunszt! – gondolod te, mert fogalmad sincs a mai digitálisan kiterjesztett valóságunkról, amit sajnos még hozzávetőlegesen se tudok neked elmagyarázni, maradjunk annyiban, hogy csalóka.
A kínai közgondolkodásban egyébként sem égető emberi szükséglet szeretni a valóságot, hiszen mire megszeretnéd, úgyis megváltozik, s a fölösleges érzelmi kitérők helyett, amelyek vámpír módjára szippantják el az energiáidat, sokkal jobb befektetés kiismerni a változékonyságát.
A változékonyságok közepette pedig a legfőbb érték a társadalmi béke egyensúlyban tartása, ami, valljuk be, komoly harci feladat, hiszen a békét csak békében lehet fenntartani, és ez, bizony, már önmagában sok áldozatot követel (a szó mindkét értelmében). Az államtól például azt, hogy éberen figyelje a bajkeverésre hajlamos polgárait. A nyugati világból származó külföldieket megkülönböztetett figyelemmel, hiszen ők akkor is a Nyugatot informálják, ha az anyukájuk kérdéseire felelnek, és mert ők szociokulturálisan úgy vannak dresszírozva, hogy nonstop a társadalmi igazságot keressék. Ráadásul egyénileg, a maguk szerény lehetőségein belül.
Ha csak magamra gondolok, el kell ismernem, hogy igazuk van. Én még álmomban is az igazságot keresem, nem még ébren. A két üzemmód között mindössze annyi a különbség, hogy az előzőben sikeresebb vagyok. Mivel nem kell bajlódnom másokkal, egyedül hamarabb végére érek a szerény képességeimnek, mintha a többi magyarral vitatkozva tenném ugyanezt, elvégre – és ezt ne vedd szerénytelenségnek – nekik is véges a kapacitásuk.
És itt jössz a képbe te, Öcsém. Illetve előbb csak a magyarok, de hamarosan nálad lyukadok ki, ne lankadjál! Én szóltam előre, hogy vallomás lesz. Csupán a szikár tényeken vagyunk túl, az érzelmi húrokhoz még nem is nyúltam.
A hiány érzetét nem feltétlenül a magány váltja ki. Esetemben biztos nem, hiszen azért vágtam neki egyedül az útnak, hogy Hsziánnal édes kettesben töltsük az időt. Egy kínai nagyvárosban már csak azért se alakulhat ki a magány érzete, mert egyszerűen nincs rá lehetőséged. A 13 millió mindaddig csak egy szám, amíg az érzékeid meg nem tapasztalják, hogy ennyi ember körül máshogy remeg a levegő egy városi térben. Ezt akkor is érzékeled, ha magadban ücsörögsz a szobádban, karanténban. Akkor is, ha nem tudod megnevezni, mi az, amit érzel.
Furcsának tartod, pedig csak azt érzed, amit mondasz, a maga tényszerűségében. Szembejön a valóság, megemeli a kalapját és bemutatkozik: Kezit csókolom, ennyi a 13 millió ember. Ajánlom magamat.
Egy idő után – ismétlés a tudás anyja – ez az érzéki élmény valóságtapasztalattá válik, és mielőtt kimondanád azt, hogy 13 millió magyar, felidézed magadban a Valóság Úrral való találkozásaidat. A szám biztosan stimmel, annyian azért csak maradtunk, még ha az egyik felét már ki is tagadta a nemzetből a másik fele, darabszámra (L. test) stimmelnie kell.
De vajon létezik-e olyan magyar nyelvű mondat, aminek az igazságtartalma lefedné a valóságot? Mit állíthatok én egy ilyen alanyrlĺ? Hogy mit csinál? Hogy milyen, miféle?
Ilyen ártatlanul kezdődött az én leválásom a nemzettestről a nyugat-kínai magyar diaszpórában. Grammatikailag, ahogy az egy nyelvtanárhoz illik. Saussure nyomdokain haladva a kognitív disszonancia útvesztőin át egészen addig, amíg rád nem találtam.
Veletek, túlvilági magyarokkal már könnyű, akárkik voltatok is a földi létben. Veletek nem kell matematikázni, osztani, szorozni, halmazokkal babrálni. Észben tartani az aktuális kurzust, hogy név szerint kik azok, akik 50 vagy 25%-os magyarként vannak alárendelve a dupla- vagy kétharmados magyaroknak.
Mintha csak tréfából születtek volna! Hogy legyen, aki töredékként elviselje a másik mérhetetlen falánkságát. A számok ugyanis nem engednek – egy ember, egy magyar –, ha pedig valaki duplázni vagy triplázni akar a közösből, a többiek fejadagjából lakmározik. Ez a magyar igazság, nem a három. A magyar társadalmi béke pedig abból áll, hogy ezért az igazságért harcolsz. Naponta párbajozol, folyamatosan fegyverkezel, hogy a valóság puszta tényét megkérdőjelező agresszió ellen megvédd a saját légteredet.
A Nagy Magyar Digitális Univerzumban nálad ideálisabb fedettséget keresve se találhattam volna. Ugyan melyik nemzeti trollfarmot hozná izgalomba Mikes Kelemen neve? A hazáját hőn szerető, a magyar szabadság eszméihez végsőkig ragaszkodó, az élete háromnegyedét stratégiai nyugalomban töltő, művelt, erdélyi kuruc, aki az iszlám körgyűrűjéből egy nénivel levelez…
Úgy voltam veled, édes Öcsém, mint az egyszeri lány a népmesében, aki hozott is, meg nem is. A te védőszárnyaid alatt írtam is, meg nem is. És még írhatnék sokat, akár naponta küldhetnék szaftos hadijelentéseket a nyelvi polgárháborúnkról. Biztosan élveznéd, hiszen katonaviselt ember vagy.
Ezentúl béketudósításokat fogok írni, méghozzá úgy, ahogy azt tőled megtanultam: szavak nélkül.
Az Isten áldjon meg érte, jó Mikesem!
Ölel, Nénéd
Pozsony, 2022. március 30.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
