Hizsnyai Tóth Ildikó: mikes.kelemen@ – 11.

Hizsnyai Tóth Ildikó: mikes.kelemen@ – 11.

Tárca a Szalonban.

Kedves Öcsém, boldog holdújévet!

Vagy ahogy azt a hsziáni nénikéd mondaná: Xīnnián kuàilè! Hozzon neked a Tigris éve jó kedvet, bőséget, postaládád pedig legyen mindig tele szerető nénikéid és bácsikáid derűs és lélekemelő leveleivel!  

Ezt kívánom, de ne áltasd magad, nem fog teljesülni.

Megnéztem a horoszkópodat, és úgy látom, balszerencsés év áll előtted. Aztán fordítottam a dolgon, a halálozásod dátuma alapján is kikerestem a jóslatot – az valamivel kedvezőbb, munkahelyi előmenetelt is ígér. Válassz közülük, te megteheted: létezésed földi szakasza már réges-rég lezárult, arról a végéről múlatod az időt, amelyik felől nézve jobbak a kilátásaid.

Ha viszont biztosra akarsz menni, azt ajánlom, viselj egész évben piros alsóneműt, sötétedés után pedig csak nő társaságában hagyd el a házat. Állítólag ez távol tartja tőled az ártó szellemeket. Nem a nő, hanem a gatya. Az asszony csak tolmácsnak kell, ha esetleg a rosszszellem nem ismerné ezt a babonát. Majd mesélj, kíváncsi vagyok.

Nem nagyon tetszik neked ez duma, ha jól sejtem. Persze, hogy jól sejtem, egyszer már összekaptunk rajta, már akkor is kifogásoltad ezt az ezotériába hajló, homályos beszédmódot. Nem tartottad hozzám méltónak, merthogy te engem ennél többre tartasz, s fennköltebb szférákban van az én szellemi otthonom. Pikírten meg is jegyezted, hogy „az elmém ezúttal nem hasogatja az ájert”.

Szóról szóra megjegyeztem, mert nagyon tetszett a kép: ájert hasogatni. Nem a fát, hanem a levegőt, a luftot. Szépen mondtad, de teljesen fölöslegesen. Mert, már megbocsáss, olyasmit kérsz rajtam számon, amit én nem ambicionálok. Nem vagyok én holmi luftinspektor, hogy a fellegekben járjak! Még a kedvedért se, édes öregem.  

Ráadásul teljesen félreérted a kínai metaforikus beszédmódot, a tizenkét mitikus állat örök versenyéről az időben. Ne tartalmilag elemezd, mert akkor tényleg hiedelem. A funkcióját nézd! Kicsit olyan, mint a Tao Te King leporelló változata, és évezredek óta a maga egyszerűségével járja a bölcsesség útját, mert az iránya jó: Az élet szüntelen változás, semmi se jó vagy rossz, csupán egymásból kibomló minőségek.

Minek idegeskedni a szapora Patkány évében azon, ha terjed a járvány? Minek nyavalyogni az őt követő Bivaly év tortúrái miatt? Egyrészt semmi sem tart örökké, másrészt, aki nem pazarolta el pótcselekvésekre az energiáit, az annál nagyobbat tud majd ugrani a Tigrissel. És így tovább. A Nagy Dinamika tudtunk nélkül is működik. Hát, nem jobb mégis tudni arról, hol a helyünk és mi a dolgunk ég és föld között?

Megmosolyogtató gondolatmenet a te nyugati típusú elmédnek. Megértelek, de gyorsan hozzáteszem, hogy csak azért, mert még tapasztalatlan vagy. És mert már régen nem jártál itthon. Fogalmad sincs, milyen infokommunikációs katasztrófát tud okozni egy populista kormány pandémia idején. Amikor intézkedések cunamijában kell kitalálnod a napi programodat, és ha távúton nem szerzel virológiai szakképzést, esélyed sincs rájönni, mikor cselekszel helyesen. Kinek van energiája jöttment, ázsiai Tigrisekkel ugrabugrálni!?

Hírdetés

De nem piszkállak tovább, Mikesem. Maradjunk annyiban, hogy jót kívántam és rosszat ígértem neked – így most már mindkét oldalról védve vagyok, bármi történjék is veled. Te pedig nézd a dolgot a jó oldaláról. Ki ígér neked manapság rosszat – merő jóindulatból? A szeretteiden kívül. Na ugye.

A hagyományaikhoz ragaszkodó kínaiaknak azért is könnyebb átvészelni a nehéz időket, mert olyan családi hierarchiában gondolkodnak, amelyhez az elhunyt családtagok is hozzátartoznak, akik továbbra is együtt léteznek velük ugyanabban kontinuumban. Sőt, mi több, ők állnak a hierarchia csúcsán. Egyrészt védernyőként szolgálnak mindazoknak, akik az emlékezetükben megőrizték őket, másrészt nem ajánlatos szégyent hozni rájuk, mert megtorolják az arcvesztést. Ezért jeles napokon ugyanúgy etetik, itatják őket, mint az élőket, illetve ugyanúgy áldozatokat mutatnak be nekik, mint a népi vallásosság isteneinek.

Szerintem most nagyon bánod, hogy nem kínaiként boldogultál meg. Lehetne saját családi oltárod, s bármikor lekeverhetnél egy virtuális atyai pofont valamelyik renitens szépunokádnak, aki viszont ajándékokkal pakolná tele az oltárodat vagy a sírhelyedet, hogy kiengeszteljen.  

Ám azt se felejtsd, hogy a hierarchia szamárlétráját alulról kell megmászni, s földi életed java részét engedelmes fiúgyermekként kellene eltöltened, majd másokért felelősséget viselő családfőként, s csak ezután vonulhatnál be az ősök panteonjába, ahol szabadon választhatsz a virtuális nyaklevesosztás vagy a ropogósra sült pekingi kacsa virtuális elfogyasztása között. Miközben te inkább békében nyugodnál, ahelyett, hogy félistenként igazságot osztasz, sőt, még a korrupció csábításának is ki vagy téve.

Ha történetesen nőnek születsz, még ennél is kisebb mozgástered lenne ebben a kötelességalapú családi modellben, amelyben mindenki számára máskor jön el a szólás szabadságának ideje. Egy nőé úgy ötven körül, amikor anyós lesz. Addig az engedelmesség a legfőbb női erény; gyerekként a szüleinek, fivérének, asszonyként pedig a férjének, illetve annak családjának van alárendelve. Amikor viszont kiházasítja a gyerekét, végre ő is kap egy saját kis birodalmat, ahol kedvére oszthatja az észt.

Egy magamfajta középkorú nő jóval többet engedhet meg magának, mint a mi kultúrkörünkben. Azt nem mondhatnám, hogy szeretik is őket, mindenesetre kijár nekik a tisztelet. Nem szívesen ugyan, de azért elnézik nekik, hogy elfoglalják a városi köztereket, ahol aztán csapatostul tornázgatnak, hangosan bömböltetik a zenét, és legyezőkkel hadonászva, selymekkel integetve lejtik a táncot.

Én is gyakran közéjük álltam, hogy kicsit átmozgassam a tagjaimat. Kora reggel munkába menet, vagy az esti kóborlásaim során. Nem a családi vagy a társadalmi nemi szerepemből fakadó lefojtottság miatt, csak jólesett. Pozsonyban sültbolondnak néznének, ha leállnék a medikus kertben táncikálni, egy hsziáni parkban pár taktus után már követőim is lennének. Mindent tudni akarnak, egyszerre pótolni mindazt, amit elmulasztottak, a pasodoblétól a kalocsai marsig.

Nemrég egy jó nevű magyar portálon belefutottam egy cikkbe, amelyik ezeket az asszonyokat komcsi, sőt, maoista nyuggereknek titulálta, azt állítva, hogy csoportos utcai gyakorlataikkal az ifjúság demokratikus eszmélésének a kerékkötői.

Elszomorodtam, hogy a szabad médiában ilyen rövidre zárt gondolatot le lehet írni. Hogy nincs egy művelődéstörténeti alapismeretekkel rendelkező szerkesztő, aki a komcsit a nem komcsitól meg tudná különböztetni. S hogy ez a kommentálóknak kifejezetten tetszik. Végre egy olyan téma, amelyben igazán otthon vannak. Ne ijedj meg, nem sikerült regisztrálnom, hogy hozzászólást írjak. De mit is írhattam volna? És kinek? S minek?

Azóta már elengedtem a dolgot. Téged viszont nem engedlek idén sötétben egyedül kóricálni. Mielőtt esti sétára indulnál, szólj, és én már ugrok is. Sose lehet tudni, ma már ártó szellemekben sem lehet megbízni. A sötétben minden piros piros, de sebaj, én majd mesélek nekik a gatyád évezredes varázserejéről.

Ne restelkedj hát, elvégre a család szent dolog, öcsém pedig csak egy van!

Szeretettel ölel, Nénéd

2022. február 1.


Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »