Kedves Öcsém, hát, idén se lett fehér a karácsonyunk. Hála az égnek. December 24-én óránként kimentem a közeli Duna-partra, hogy a sötétlő hófelhők közeledését szemmel kísérjem. Vártam az égi jelet: vajon mit üzen nekünk a Fennvaló?
Kíváncsi voltam, milyen választ ad az év legnagyobb meteorológiai dilemmájára. Az eszére hallgat inkább, és nem lesz hajlandó belebabrálni a már egyébként is megkergült klímába, egy kis hókuszpókusz miatt. Vagy pedig megesik rajtunk az a nagy szíve, s elővarázsol nekünk a rejtett készleteiből legalább szimbolikus mennyiségben egy kis havat, akár a jéghegyek alól is, kerül, amibe kerül. Hadd legyen meghitt az ünnep, úgymond igazi.
És közben bizakodtam is, hogy nem hallja meg az én privát fohászkodásomat, mert akkor hópihék helyett golflabdák potyogtak volna az égből, a mennyei szózat pedig ekképpen hangzott volna:
„Mementó Golf-áramlat, kedves teremtményeim! Széjjelhancúroztátok a bolygótok klímáját, ide már nem jutott a sztelláris alakú, dendrites kristályformákból, a jegesmedvéknek jobban kellett. Érjétek be ennyivel, fehérnek ez is fehér, jövőre tán már ezt se engedhetjük meg magunknak. Amúgy meg szercsi, lávcsi, nincs hari. Ajánlom magamat.”
Végül salamoni döntést hozott: az éghajlatunkra bízta a csapadék állagának megformálását, elvégre azt is ő teremtette (ha meg nem, úgysincs beleszólása), az pedig hozta a megszokott szeszélyes formáját. Idén eső esett. Teljes joggal. Máskor meg hó szokott, az se lett volna furcsa.
Nekem mindenesetre tetszett a fekete karácsony is (black christmas matters), bár az én golflabdás ötletem jó sok szavazatot hozott volna a zöldpártoknak, s talán még idejében. Kicsit radikális, az igaz, de a kénköves esőnél jóval humánusabb, sőt, az oktató szándékot sem nélkülöző szemléletes megoldás lehetett volna. A lényeg, hogy nem engedett a populizmus csábításának az Örök Öreg – legalább ő nem. Egy biztos pont.
A másik biztos pontunk pedig te vagy, jó Mikesem.
Egészen biztos vagyok ugyanis abban, hogy már a levelem legelső soránál elakadtál, s egyre csak azon töröd a fejedet, hogy vajon mit érthetünk mi „fehér karácsonyon”?
És ez jó. A ki nem mondott kérdéseiddel is megállítasz minket a nagy gondolatrohanásban. A kedvedért kicsit lelassulunk, megforgatjuk az ismerős szavakat a szánkban – fehér, vessző, karácsony –, külön-külön megízlelgetjük őket, egyre jobban tetszik a zamatuk, és szinte magától tolul nyelvünkre a kérdés, mintha csak te magad kérdeznél minket: Mi köze van a Messiás születésének az időjáráshoz?
Semmi, édes öregem, az ég világon semmi. De jó a kérdés, logikus is, a te korodban még nem ilyen fekete-fehérben gondolkoztak a karácsonyról, viszont a hozzákapcsolt elképzelések ugyanúgy pólusok köré szerveződtek, mint ma.
1731. december 24-én kelt leveledben azt írod, hogy a nénéd már idegen szokás szerint ünnepli a karácsonyt. Pedig akkor még csak a távolság választott el téged a magyarjaidtól. Mit felelhetnék neked 290 év elteltével?
Fogalmam sincs, folyamatában hogyan alakult ki. Egy biztos: gyakran össze szoktuk keverni az égi rendszereket. Mert amit nem értünk, vagy mert nem arra való, hogy megértsük, azt képzeletben mind felpakoljuk a fenti világba. Ott lakik az Isten, ott élnek az elhunyt szeretteink, ott alakulgat a szebb jövőnk, és persze a sok-sok megemésztetlen nyelvi limlom (klímakatasztrófa) vagy mumus (pandémia) között a fehér karácsony mítosza is ott lapul.
Generációk óta így beszélünk róla, s minél idősebb mesélő mesél a gyerekkoráról, annál sűrűbb és selymesebb pelyhekben hull a hó. A szülők még csak térdig érő hóban gázoltak az éjféli misére, a nagyszülőknek már a derekáig ért, és gyalogsági ásó is kellett hozzá, a dédeknek pedig már a feje búbja se látszik ki a téli regéből.
És ha hiszed, ha nem, ilyenkor sose szólunk közbe. Nem szoktunk reklamálni, hogy ez sületlenség, hé! Mert amikor mesélünk egymásnak, nem ismeretszerzésre használjuk a nyelvet, hanem kapcsolattartásra. Elvarázsoljuk egymást, telebeszéljük egymás fejét szebbnél szebb történetekkel. Felnőttként pedig már nem kérdőjelezzük meg a gyerekkorunkban beágyazódott evidenciákat.
Ha célzottan kapjuk a kérdéseket, racionális válaszokat is tudunk adni arra, hogyan került a szeretetnyelvünkbe a karácsonyi hó. A nyelv, ami természetéből adódóan szelektív, minket is szelekcióra, kategorizálásra kényszerít.
Tudjuk vagy legalább utána tudunk nézni annak, mikor jelentek meg a karácsonyi képeslapokon az első hópihék. Hogy az ünnep polgáriasodásával számtalan idegen elem is meghonosodott nálunk, a 40-es évekbeli amerikai világslágertől kezdve (White Christmas) egészen a filmes toposzokig.
Szóval, mi is képesek lennénk feltenni magunknak a te kérdésedet, csak nem akarjuk. És ha te nem kezdesz el velem piszkálódni, nekem se jutott volna eszembe, hogy a nyelv hideg szikéjével nekiálljak felboncolni azt, amit a képzeletem eleven egészként őriz.
Mindenki a gyerekkori karácsonyok meséssé préselődött palimpszesztjéből próbálja kigazdálkodni azt, amit meghittségnek nevezünk. Ahány ház, annyi szokás. És ennek megfelelően: annyiféle értelmezése van a családi meghittségnek.
És ha már így felpiszkáltál, kénytelen leszel meghallgatni, mi köze van a Golf-áramlatnak az én karácsonyi áhítatomhoz.
Gyerekként egy olyan bolygón kezdtem el eszmélni a világra, aminek az egyik pólusa az ég, a másik a föld volt, az őket összekötő világtengely pedig az apám. Aki agronómus volt, és minden áldott napját azzal kezdte, hogy az udvar közepén csípőre tett kezekkel hosszasan kémlelte az eget – úgy olvasott az égi jelekből, mint egy nyomkereső indián –, s csak azután ment vetni, aratni vagy éppen semmit se csinálni, hogy megfejtette a napiparancsot. Fittyent hányt a tervgazdálkodásra, a főnökei utasítására, de sose vitatkozott velük, csak felfelé bökve közölte, hogy az ő főnöke az időjárás, nála tessék reklamálni. Rendíthetetlen volt.
Én sajnos hiába teszem csípőre a kezemet a Duna-parton, csak a formák, fények és színek összhatását látom az égen, mint amikor egy analfabéta tekintete pásztázza a szövegtengert, amelyből ki-kisejlik egy harapós szájú „e”, vagy egy szúrós tekintetű „ö”. Csak a képzeletem dolgozik a betűképekkel, az elmém azonban nem tud grammatikalást rendelni hozzájuk. Nem értem, amit látok, csak nézek.
Az égi ábécét nem sikerült megtanulnom tőle, az egészhez való hozzáállása viszont gyakorlati oktatás nélkül is átjött. Ebbe a világértelmezésbe születtem bele, nekem ez a normális, és nincs másik. Tehát ha nekem valaki azt mondja, bárcsak fehér lenne a karácsony, az az ember számomra egy ufó. Egy olyan élőlény, akitől nem kell okvetlenül félni, de a biztonság kedvéért inkább nem hergelem őt, mert ki tudja, milyen más elvetemült szokásai vannak még.
Ezért gondoltam jobbnak gyermeteg kívánságommal a Fennvalóhoz fordulni. Prózai válaszával nem nyugtatott meg. Lehet, hogy igaza van, és van még elég időnk jobban megijedni. De az se kizárt, hogy már rég lemondott rólunk, s most csak egykedvűen leintett nekünk: béke eljövendő poraitokra, gyerekek.
A tiédre is béke, édes Öcsém, legyen békés az odaáti új éved.
(És ha nem fogsz többet piszkálni, az is lesz.)
Szeretettel ölel, Nénéd
2022 januárja
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
