Hívott, de nem kényszerített, átölelt, de nem fojtott meg – Jubiláns tanúságtevők

Hívott, de nem kényszerített, átölelt, de nem fojtott meg – Jubiláns tanúságtevők

„Krisztus követésében élni egy-egy közösség tagjaként, annak karizmáival, de mégis egyéni módon, komoly kihívás.” Jubiláns szerzeteseket mutat be a Romkat.ro erdélyi katolikus hírportál sorozata. Ebben a részben Zita M. Bonifácia ferences nővér beszél hivatásáról.

– Hol, mikor, hogyan „hallottad” meg a hívást?

– A ferencesekkel már Brassóban megismerkedtem. A szociális tevékenység fontosságára pedig a brassó-bolonyai Jézus Szent Szíve római katolikus plébánián Máthé Vilmos plébános mutatott rá, aki nem félt a kommunista rendszer tilalmaitól, és sűrűn látogatta a szegényeket. Ránk, fiatalokra egy-egy szegény családot vagy özvegyet bízott, akiknek ételt kellett vigyünk. Emlékszem, akkor még a kenyeret porcióra adták, így hát ismerőst kerestünk a kenyérgyárban, és hozzá mentünk éjszaka kenyérért. Így tudtuk ellátni a szegényeinket. A kenyér és szalonna koldulásból összejött, mondhatom, senki sem halt éhen. Volt olyan napunk is, amikor fagyit kaptunk a jótevőktől, de mindent becsületesen elosztottunk a szegények között. A plébánosommal a helyi öregotthont és a három kilométerre levő megyei elmebeteg intézetet is látogattuk.

Persze a plébánosom is ott volt mellettem. Brassóban jártam felolvasni, bevásárolni egy idős nővérhez is, akiről majdnem semmit nem tudtam, csak később ismertem meg a közösségben, amelybe beléptem. Ő volt Eszter nővér. Egy kis ifjúsági közösségünk is volt Brassóban, amelynek tagjaival összegyűltünk imádkozni – persze titokban, mert másképpen nem lehetett. Lelkivezetőink is voltak: Balázs és Leó atya.

Az az igazság, hogy annak idején még nem voltam nagyon vallásos, tettem a dolgom, mert olyan emberek vettek körül, akik magukkal ragadtak és példaként álltak előttem. Később viszont már én is olyan akartam lenni, mint ők.

A közösségbe való belépésem előtt, megemlítem, hogy sokat küszködtem magammal.

Végül 1992-ben döntöttem, és beléptem a Szent Családról nevezett Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérekhez. Otthagytam a munkahelyemet, az állami vasúttársaságot, ahol villanyszerelőként dolgoztam; a szüleimtől és barátaimtól is elbúcsúztam. A lelkivezetőm azt mondta, hogy ha a nővérközösség ajtaján belépve megnyugszom, akkor ott a helyem. Így is volt. Maradtam, és remélem, hogy Isten szeretete, kegyelme hűségessé is tesz.

Hírdetés

(…) Szerzetesi életem legszebb pillanatai közé tartozott az, amikor egy haldokló nővér mellett megtapasztalhattam Isten közelségét, egy picit az örökkévalóság szépségéből. Egy olyan beteg, idős nővérről van szó, aki csak feküdt mozdulatlanul, szótlanul. Aztán egyik nap méltóságteljesen felült, ragyogott az arca, és csak annyit mondott: „Jön… jön… látom…” Utána pedig szép lassan visszafeküdt az ágyba, és meghalt. Engem ez mélyen megrendített. A szerzetesi élet nem könnyű, de szép.

– Hogyan foglalnád össze dióhéjban szerzetesrended főbb vonásait/karizmáját, és melyek küldetésed súlypontjai?

– Göröngyös út várt rám, hisz meg kellett találnom a hivatásomon belüli hivatásomat is. Mivel már otthon elkezdtem a teológiai tanulmányaimat, a rendben is folytattam azokat, mert pedagógus szerettem volna lenni. De nem akármilyen: kisebb településeken élő gyerekeket akartam tanítani, akiknek otthon nem tudnak segíteni, akiknek nincs kivel megosztaniuk örömeiket, bánataikat; úgy, ahogy alapítónk, a tanulásra, de nem bántam meg. Ausztriában is voltam egy évig, ott továbbfejlesztettem a teológiai tanulmányaimat, de közben tanítottam is: mongol felnőtteket.

– Mik a töltekezési forrásaid?

– Fogadalmaim életem megrendítő napjai voltak. Azóta imáimban szüntelen azt ismételgetem: Uram, add, hogy semmiben se leljem örömömet, csak tebenned! Fontosak számomra a közösségi imák, a lelkigyakorlatok, a napi elmélkedések és a személyes, spontán beszélgetések Istennel. Ezekből „táplálkozik” a lelkem, hogy többet tudjak adni a felebarátaimnak. Szeretném, ha megéreznék az emberek, hogy Istennel lenni nem teher, mások szolgálatában állni nem besavanyodást jelent, hanem inkább örömet és felszabadulást ad minden lemondás.

– Egy mondat, amely életed mottója lehetne?

– „Mi az, amit az Úrnak adhatok mindazért, amit kaptam tőle?” (Zsolt 116,12) − ez a zsoltárvers, amely örökfogadalmi kártyánk mottója is volt, végigkísérte életemet.

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »