„Csak be kell rúgni az ajtót, és az egész korhadt építmény összeomlik.” – így vélekedett Adolf Hitler, a náci Németország vezetője élete talán legnagyobb vállalkozásáról, a Szovjetunió megtámadásáról. 1941 őszén úgy tűnt, hogy a vörös óriást is eltiporja a Wehrmacht, amely 80 éve, 1941. október 2-án indította meg az offenzívát a főváros, Moszkva ellen. A moszkvai csatában azonban a korábban megállíthatatlan németeknek nemcsak a Vörös Hadsereggel, de az elemekkel is meg kellett küzdeniük.
A második világháború kitörését követően a Führer és hadserege sikert sikerre halmozott, így hamarosan Európa nagy része a németek lábai előtt hevert. Az első világháborúban szívósan küzdő Franciaországot 1940-ben alig másfél hónap alatt megadásra kényszerítette a Wehrmacht.
1941 tavaszán az Égei-tengertől a norvég fjordokig, Párizstól égészen Lublinig német uralom alatt állt Európa. A villámháborús hadigépezet, amelynek sikere a légierő és a páncélos hadosztályok összehangolt támadásán alapult, kifogástalanul működött. Tengernyi diadallal a háta mögött a Führer magabiztosan vágott neki a Szovjetunió megtámadásának.
A vezérkar a gyors sikerekre alapozott, és a Szovjetunió ellen is bízott a villámháborús stratégia sikerében, ezért nem volt felkészülve elhúzódó háborúra a bolsevikokkal. 1941. június 22-én, Napóleon keleti hadjáratának 129. évfordulóján Németország hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót. Hitler hadászati célként három város – északon a bolsevik forradalom központja, az ideológiai célpontnak kikiáltott Leningrád, középen a politikai központ Moszkva, és délen a gazdasági központ Kijev és a Donyec-medence – elfoglalását tűzte ki célul.
A szovjet haderőnél a támadás első napjaiban teljes volt a káosz, a németek sorra morzsolták fel a Vörös Hadsereg egységeit. Hitler számára úgy tűnt, hogy minden a tervezett forgatókönyv szerint halad, és pár hónap alatt sikerül térdre kényszeríteni Sztálin birodalmát.
Többen osztoztak optimizmusán, a német szárazföldi hadsereg vezérkari főnöke, Franz Halder július 3-án a következőket írta naplójába: „Az Oroszország elleni hadjáratot 14 nap alatt megnyertük.” Augusztus végére a Dnyeper teljes vonala német ellenőrzés alá került, az északi fronton a Wehrmacht katonái 500 km-es mélységben hatoltak be.
Bár a hadseregcsoportok óriási területeket foglaltak el, 1941 augusztusában nyilvánvalóvá vált, hogy meg kell határozni a fő csapásirányt, mert a három frontszakaszon a Wehrmacht nem tudott ugyanakkora erőket mozgósítani. Ezen a ponton nézeteltérés alakult ki Hitler és a hadsereg több magas rangú tisztje között.
Franz Halder vezérkari főnök és a Közép Hadseregcsoport főparancsnoka, Fedor von Bock úgy vélekedett, hogy a Wehrmachtnak Moszkvát és ipari körzetét kell mielőbb elfoglalnia, így haladéktalanul a front közepén kell offenzívát indítani.
Hitler azonban másként gondolkodott: neki sokkal értékesebbnek tűnt a Donyec-medence iparvidéke, a végtelen ukrajnai búzamezők és a kaukázusi olaj, így a fő csapásirányt délre helyezte át. Halder ugyan még Heinz Guderian tábornokot, a páncélos hadviselés nagymesterét, a Franciaország elleni hadjárat egyik hősét is bevetette, hogy próbálja meggyőzni Hitlert Moszkva bevételének szükségességéről, de a náci diktátor hajthatatlan maradt.
Guderian 2. páncéloscsoportját átirányították a Közép Hadseregcsoportból délre, a kijevi szovjet kiszögellés felszámolására, így a Moszkva elleni nyári támadás elmaradt. Hitler döntését újabb siker koronázta: a német történetírásban kijevi csataként jegyzett, 1941. szeptember 26-án lezáruló összecsapás-sorozatot a németek győzelemmel zárták.
Harkov utcái 1941 októberében (Kép forrása: Wikipédia/ Bundesarchiv, Bild 183-L20582 / Schmidt / CC-BY-SA 3.0)
A Wehrmacht elfoglalta Kijevet, és a teljes szovjet Délnyugati Frontot bekerítve több mint 600 ezer fős veszteséget okozott a Vörös Hadseregnek. Egy lélegzetvételnyi szünet után a német vezérkar és Hitler is Moszkvára tekintett, a világ pedig visszafojtott lélegzettel figyelt.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
