A náci dokumentációs központ müncheni megnyitójának alkalmából szerzőnk elmagyarázza, hogyan befolyásolták a brit-amerikai pénzügyi körök a nácik felemelkedését.
„Mialatt az a féligazság, hogy a hitlerizmust az amerikai erők segítségével győzték le 1945-ben, és ezt mindenki fejébe beleverték, az igazság másik fele, hogy a hitlerizmus egyáltalán csak a brit-amerikai tőke segítségével épülhetett fel, a mai napig az akadémiai történetírás tabuja.”
2015. május 9-én a második világháború végének 70. évfordulóján, gyakran a fülünkbe cseng a Németország nemzeti szocialista diktatúra alóli felszabadításának történelem-verziója. Ha a folyamatot pusztán külső tények szintjén tekintjük, akkor az közhely; az a szövetségesek győzelmének automatikus következménye.
A szövetségesek indítéka és háborús célja, és amit ezzel szuggerálnak, nem igaz. Nem felszabadítani akarják a népet, ha ráadásul a háborúról még régen döntöttek, mindenhová bombákat szórnak és a városokat tűztenger pokla borítja el, amelyekben nők és gyerekek égnek el. A szövetségesek célja nem Németország nemzeti szocializmus alóli felszabadítása, hanem megsemmisítése volt.
Az 1945. áprilisi, ICG 1067. amerikai kormány utasításban ez áll:
„Németországot nem a felszabadítás céljából foglaljuk el, hanem hogy legyőzzük mint ellenséges nemzetet, és érvényesítsük a szövetségesek érdekeit.”
És a brit háborús miniszterelnök, Winston Churchill a háború alatti német ellenállás egyik képviselőjét ezzel a megjegyzéssel elégítette ki:
„Tisztában kell lenniük azzal, hogy ez a háború nem Hitler, vagy a nemzeti szocializmus ellen folyik, hanem a német nép hatalma ellen, amelyet mindig szét akarnak verni, függetlenül attól, hogy az egy Adolf Hitler, vagy egy jezsuita pap kezében van. „
A német-orosz fenyegetés
Nemrég keltett figyelmet Georg Friedman, a befolyásos amerikai agytröszt Stratfor igazgatójának 2015. 4.2-i videója, amelyben megfogalmazta az USA hosszú ideje követett központi geopolitikai célját:
„Az elmúlt száz év amerikai külpolitikájának fő érdeke, az első és a második világháború, valamint a hidegháború idején a Németország és Oroszország közötti kapcsolatra irányult . Mert egyesülve ők az az egyetlen erő, amely minket fenyegethet . Legfőbb érdekünk az, hogy biztosa vegyük, ez az eset nem következik be. (…) Az Egyesült Államok fő gondja az, hogy a német tőke és a német technológia és az orosz nyersanyag-források , valamint az orosz munkaerő egy sajátságos kombinációban fonódik össze. Ezt próbálja az USA egy évszázada megakadályozni.”
Már több mint száz éve működnek együtt ezért a legfőbb érdekért a brit és amerikai elitkörök . Az amerikai gazdasági történész Guido Giacomo Preparata 2005-ben ezt következőképpen írta le egy kutatási munkájában:
„A történet, amely ebben a könyvben van, a brit birodalom története, amely 1900. körül a fiatal Német Birodalom feltörekvő hatalmától való félelmében titokban tervet kovácsolt az eurázsiai földdarab hatalmas méretű bekerítésére. Ennek a titáni ostromnak a fő célja az volt, hogy megakadályozzon egy Németország és Oroszország közötti szövetséget: ha ez a két hatalom egy „ölelésben ” fonódna össze, érveltek a brit őrzők, akkor abban a helyzetben lennének, hogy egy olyan erődítménnyé váljanak, amelyet erőforrások, emberek, tudás és katonai hatalom úgy vesz körül, hogy azzal a brit birodalom fennmaradó része az új évszázadban veszélybe kerül. Ezzel a korai értékeléssel vezetett be Britannia egy rendkívüli kampányt Eurázsia szétszakításához, amelybe Franciaoroszág és Oroszország, és utolsóként az Egyesült Államok is beszállt, hogy a németek ellen harcoljanak. A 20. század első felének változó eseményei szolgáltatták a gyutacsot Európa nagy megszállásának eposzában. „
Megszületett a szörnyű terv, hogy Németország és Oroszország szövetségét azáltal akadályozzák meg tartósan, hogy egy olyan helyzet álljon elő, amelyen keresztül nyugati segítséggel felfegyverezve, olyan egymás elleni háborúba hajtsák őket, amelyben kölcsönösen felmorzsolódnak és elpusztulnak – ez az a módszer, amelyet Friedman is ajánl az áprilisi rendezvényen, amelynek alkalmazását széleskörűen leírta.
A háború vetőmagja
Németország bekerítéséhez szükséges első felvonásnak, az első világháborúnak azzal a végjátékával zárult, amelyet az USA nagy imperialista sakkjátékba való belépése koronázott meg. Németország vereségével a nyugati célokat csak részben érték el. A versaillesi diktátum, amely Németországra elviselhetetlen szintű jóvátételi fizetést szabott ki, amelyen még maga a brit kincstár, John Maynard Keynes közgazdász is felháborodott, nem a béke alapjait fektette le, hanem tudatosan elültette azt a csírát, amelyből szükségszerűen egy második, még megsemmisítőbb háborúnak kellett kiindulnia.
Az első világháborúban Németországot nem győzték le a saját területén; a német elit , a politikai és gazdasági struktúra érintetlen maradt. Ezért a következő felvonásban elkezdődtek atok a rejtett erőfeszítések, hogy a jóvátétel, szorongás és felháborodás nyomása folytán egy radikális-reakciós rezsim jöjjön léte, amellyel közben éppen nyugati segítséggel egy radikális-szocialista diktatúra épült fel.
„Az előre kiszámított cél abban állt, hogy az új reakciós német rezsimet egy kétfrontos háborúba vonják be (a második világháborúba) és aztán a lehetőségből profitálva Németországot egyszer s mindenkorra megsemmisítsék.”
G.Preparata szerint az alapvető impulzusok Montagu Normantól, a Bank von England kormányzójától, Benjamin Strongtól, a new yorki FED kormányzójától és az „amerikai banki hálózat mandarinjától”, J.P. Morgan & Co-tól indultak ki.
A német közvetítő Hjalmar Schacht , Montagu Normans barátja és a nemzetközi bankár testvériség amerikaiak által is nagyra becsült tagja volt, akit 1923-ban a birodalmi valuta-biztossá és a német birodalmi bank elnökévé neveztek ki. Beágyazódott a Birodalmi Bank „általános tanácsába”, „amelynek tizennégy tagjának felét a szövetségesek országai delegálták”. A 132 milliárd aranymárkára rúgó jóvátételi fizetés, amelyet a kivéreztetett Németországnak lehetetlen volt teljesíteni, és amihez a szövetségesek ragaszkodtak, kínálkozott kiinduló pontként. Felételezték, hogy a német gazdaság újra elindul.
Az ehhez szükséges hiteleknek azonban kizárólag anglo-amerikai hiteleknek kellett lennie, hogy a németeket tökéletes ellenőrzésük alatt tartsák. A valutareformmal összefüggésben, a birodalmi márka stabilizálásához Schacht leállította a belső hitelezést, és ezzel megnyitotta az utat a nyugati hitelek előtt, amelynek következményeként végül Németország pénzforgalmában egy csepp saját sem volt.
A jóvátétel
A new yorki Morgan bankház által kidolgozott Dawes-tervvel, amelyet a Morgan-házbeli Owen Young terve módosított, milliárdos hitelek folytak Németországba 1924-től, többnyire az USA-ból, kisebb részt Nagy-Britanniából. A hitel egy része felfújt kamatok mellett az államhoz, másrészt az iparhoz került, hogy a gazdaságot fellendítsék. Az állam a hitel némely részét infrastruktúrára fordította, a legtöbbet azonban a jóvátételre.
A jóvátétel mértékét illetően a szakértők adatai különböznek. Antony C. Sutton szerint Németország 1924. és 1931. között nagyjából 36 milliárd márka jóvátételt fizetett és kb. 33 milliárd hitelt kapott. Guido G. Preparata a hitelt 1930-ig 28 milliárd dollárra teszi,a jóvátételt pedig 10,3 milliárdra. Carrol Quigley szerint az 1924-1931. közötti hitelek összege 18,6 milliárd márka, a jóvátételt 10,5 milliárd márka volt . Minden esetben a jóvátételt messzemenően vagy teljesen hitelből finanszírozták, hogy Németország kívánatos gazdasági fejlődését megkönnyítsék.
„Emlékezzünk arra, hogy ezt a rendszert a nemzetközi bankárok hozták létre. Más embereknek pénzének (az amerikai befektetők pénzének) kölcsönzése Németországnak, ezeknek a bankároknak nagyon nyereséges volt. Ezeknek az amerikai kölcsönöknek a segítéségével Németország újra fel tudta építeni iparát és a világ második legjobbikává tudta tenni. (…) Ezeknek a kölcsönöknek a segítségével Németország (jóvátételi-) hitelezői képesek voltak arra, hogy megfelelő áruk vagy szolgáltatások szállítása nélkül a (saját) háborús adósságaikat Angliának és az Egyesült Államoknak megfizessék. A deviza államkötvények formájában került Németországba, aztán jóvátételként tovább Olaszországba, Franciaországba és Nagy-Britanniába, és végül a háborús adósságok visszafizetéseképpen az Egyesült Államokba.
Onnan aztán, további kamatteherrel, ismét Németországba irányították – és így tovább.
„Ami a rendszerben a gond egyedül az volt, hogy a) összedőlne, ha az Egyesült Államok megszűnne hitelezni, és b) hogy a köztes időben az adósságot csak az egyik számláról a másodikra tolnák , de senki se kerül valójában közelebb a fizetőképességhez . (…) Ezáltal igazából semmi sem volt szabályozott, de a nemzetközi bankárok a mennyben érezték magukat a díjak és jutalékok tartós bevételétől.”
Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a finanszírozók időnként levették a bankárkalapjukat és helyette új kalapokat vettek fel – államférfiakként. Államférfiként dolgozták ki a Dawes- és a Young-tervet, hogy a jóvátételi fizetések „problémáját” megoldják, és bankánként helyezték ki a hiteleket.
A kartellek felépítése
Az anglo-amerikai pénzügyi világ műveleteinek lényeges része volt az ipari kartell-rendszer felépítése Németországban.
„A három legnagyobb hitelt, amelyet a húszas években a Dawes-terv idején a Wall Street nemzetközi bankárai nyújtottak a német hitelfelvevőknek, három olyan német kartell kapta, amelyek néhány évvel később Hitlert és a nácikat hatalomra segítették”
Ezek voltak:
1. Az Egyesült Acélművek AG, amely a Thyssen Phönix-csoportja, a Rajnai Acélművek, valamint RajnaElba-vállalatok, Német-Luxemburgi Bánya- és Kohászati AG, a Bochumi Egyesület és a Gelsenkircheni Bányaművek-AG fúziójával keletkezett. Ez az egyesülés a német vas-, acél- és bányatársaságok nagy részét ölelte fel az alaptermelésben.
2. Az Általános Elektromos-Társaság (AEG), a világ legnagyobb elektronikai konszernje, az elektromos energiatechnikai és háztartási termékek mellett készülékeket is gyártott az elektromos fűtés, villamosok, villany- és gőzmozdonyok számára, valamint gépjárműveket is a NAG leányvállalatánál.
3. Az IG Farben amerikai leányvállalata, az Amerikai IG Chemical. Az IG Farben annak idején a világ legnagyobb vegyipari cége volt, Frankfurt am Main székhellyel, amelyhez 1916-ban a BASF, a Bayer, a Hoechst és mások is először csak lazán kapcsolódtak, majd 1925. december 2-án fuzionáltak.
Csak egy maroknyi new yorki pénzház vett részt a német jóvátétel finanszírozásában és különösen a fegyverkezés számára alapvetően szükséges ipar felépítésében.
„Három ház – Dillon, Read&Co; Harris, Forbes&Co és a National City Company – biztosította a kötvények teljes összegének majdnem háromnegyedét és aratta a legtöbb nyereséget. „
A húszas évek közepétől a z IG Farben és az Egyesült Acélművek két nagy német kombinát uralta a vegyi- és az acélipar kartellrendszerét, amelyet államkötvényekből hoztak létre. Az IG Farben volt az olyan vegyi alapanyagok legnagyobb gyártója, amelyeket más vegyi üzemek is használtak , így képesek voltak arra, hogy rákényszerítsék akaratukat az egész piacra. Hasonlóan uralkodott a maga nyersvas-kapacitásával, félkész vas- és acéltermékeivel az Egyesült Acélművek, amely nagyobb volt, mint a többi összes német vas- és acélgyártó együttesen.
„A termékek között, amelyeket az IG Farben és az Egyesült Acélművek kölcsönös együttműködéssel állítottak elő, volt kőszénkátrány és vegyi nitrogén, amelyek elsődleges jelentőséggel bírtak a robbanóanyagok vonatkozásában. „ Így az IG Farben-leányvállalatok , amelyek robbanóanyagokat gyártottak , az olyan termékeket, mint a benzol, vagy a toluol az Egyesült Acélművektől vették, és annak robbanóanyagot gyártó leányvállalatai az IG Faben-től szerezték be a nitrogént. „
„Ebben a kölcsönös együttműködés és kölcsönös függőség rendszerében gyártotta mindkét kartell, az IG Farben és az Egyesült Acélművek, a német robbanóanyagok 95%-át az 1937/38-as években, a második világháború előestéjén. Ez a termelés kapacitásánál fogva amerikai kölcsönökön keresztül épült fel és erre bizonyos mértékig az amerikai technológia tette lehetővé.
Együttműködés Rockefellerrel
Egy ipari ország számára központi jelentőséggel bír a kielégítő mennyiségű folyékony üzemanyag, amelynek igénye háború esetén csillagászati méreteket ölt. Németországnak nem voltak olajkútjai, de volt bőséges szénkészlete. Az IG Farben vegyészei kifejlesztettek egy olyan eljárást, amelyet hidrálásnak neveztek, amellyel a szenet olajjá lehetett alakítani. Az igazgatósági tag Carl Bosch vállalkozott arra, hogy megnyeri Amerika legnagyobb olaj-trösztjét, a Standard Oil-t (John D. Rockefeller tulajdona), hogy járuljon hozzá a szintetikus üzemanyag további kutatásához és fejlesztéséhez. A hidrálási eljárás Németországon kívüli külföldi használat jogáért a Standard Oil 35 millió dollárt fizetett az IG Farbennek.” 1928-ban az amerikai ágazatokat az IG Chemie fogta össze és 1929-ben egyesültek American IG Chemical Company név alatt, amely az IG Farben leányvállalata lett, és ebben az IG Farben és a Standard Oil kétoldalú érdekeltségben gyártották a szintetikus olajat. Az IG Farben és a Standard Oil az IG Farbennek gyakorlatilag monolpóliumot adott a német benzingyártásra a második világháború alatt.
Nem érdektelen: az amerikai leányvállalat felügyelő bizottságában ott „ültek Amerika legjelentősebb ipari- és gazdasági kapitányai, mint Edsel Ford a Ford Motor Company-tól, Walter Teagle a Standard Oil és a Federal Reserve New York igazgatója, C.E. Mitchell a National City Bank és egyben a FED New York igazgatója, Paul Warburg a Federal Reserve felügyelő bizottságának elnöke és a Manhattan Bank igazgatója”.
A szintetikus benzin és robbanóanyagok német gyártásának ellenőrzése, a modern hadviselés két alapvető bázisterméke, tehát a második világháború alatt két konszern, annak az IG Farben és az Egyesült Acélművek kezében voltak, amelyeket a Wall Street kölcsöneivel a Dawes-terv alatt hoztak létre. Az AEG nagy kartellje is legalább 35 millió dollár kölcsönt kapott. Legalább 30%-a a General Electric amerikai konszern tulajdonában volt, amelynek vezető alkalmazott Owen Young, szintén Morgan-bankár, áll a Young-terv mögött és aki aztán az AEG egyik külföldi igazgatója lett Németországban.
Ezen kívül amerikai katonai segélyt nyújtottak Németországnak az Opel és a Ford autógyárak, amelyek a General Motors, illetve a Ford Motor Company Detroit tulajdonában voltak. Mindkét üzem a hitleri Németország legnagyobb tankgyártója volt.
„A nácik 1936-ban adómentességet biztosítottak az Opelnek, hogy a General Motorsnak lehetővé tegyék a termelésbővítést.”
Nem volt véletlen, hogy Németországot a versaillesi szerződés keretében fokozatosan felfegyverezték.
„Minél alaposabb és modernebb a felszerelés, annál rombolóbb a német hadsereg, annál véresebb a háború, annál hatalmasabb a szövetségesek előre látható győzelme (…) és annál radikálisabbak és tartósabbak az anglo-amerikaiak hódítások. A Dawes-terv mögött nem áll sem hazaárulás, sem kapzsiság, hanem egyedül az a távlati cél, hogy egy előre látható ellenséget erősen felfegyverezzenek, hogy azt egy (későbbi) háborús konfrontáció során ….ismét leverjék.”
De ehhez még az ébredő „ politikai álruhába bújt vallásos, antiszemita szektát (azaz az NSDAP-t) közvetlenül is támogatták, amelynek középpontjában látható volt a kellően fanatikus vezető-harsona, mintha egyfajta „ gonosz Frankenstein lenne, akinek azonban mindig kicsit homályos volt a tudata és eredeti teremtőitől mindig függésben maradt. „
Az NSDAP finanszírozása
Ha egy kis őrvezető tizennégy év alatt a semmiből egy tömegmozgalmat épít fel, „ha egy százezer fős magánhadsereget, mint az SA, felfegyverez (az SA-nak 1924-ben 30.000, 1930-ban 80.000, 1932-ben 220.000, 1933-ban 400.000 és 1923-ben kb. 4 millió tagja volt) , kiképez és etet, és egy hatalmas propagandagépezetet, beleértve a százezres nagyrendezvényeket , finanszíroz, ha ő egy héten kétszer és később naponta ki tudja adni a Völkerischer Beobacht-t, ha ő (…) feudális pártcentrumokat vásárol, zászlók ezreit és rögtön két repülőgépet egyszerre – akkor ott a pénz patakokban folyik, vagy hatalmas adóssághegyek tornyosulnak. Hitlernél mindkét eset fennáll. Bőségesen áradt a pénz, és gyakran még sem volt elég.” A források még többnyire sötétben vannak.
Köztudott, hogy Hitlert és az NSDAP –t a német iparosok már a korai húszas években is támogatták. A bökkenő azonban Antony Suttons ismeretei szerint ott van, hogy a Hitlert finanszírozó német iparosoknál nagyrészt amerikai kötődésű , tulajdonú, részesedéssel és leányvállalatokon keresztüli kötődés egyik formájával rendelkező kartelligazgatókról volt szó. Hitler pénzelői nagyrészt nem tisztán német származású cégek illetve jellegzetesen német családi vállalkozások voltak. A Thyssenen és a Kindorfon kívül főként német multinacionális cégekről volt szó – azaz az IG Farben, az AEG, a DAPAG (Német-Amerikai Petroleum AG), stb. Ezeket a multinacionális cégeket a húszas években amerikai kölcsönökkel építették fel és a harmincas években ezeknek amerikai igazgatói voltak és ezekben magas volt az amerikai résztulajdon.
A kifejezetten antiszemetika és Hitler-szimpatizáns Henry Ford , Wolfgang Zdral szerint, évi 50.000 birodalmi márkát utalt születésnapi ajándékként Hitler Kölner Bankhaus J.H. Stein-nél vezetett magánszámlájára. Nem véletlenül tüntette ki Hitler Henry Fordot a Német Sas Rend Nagykeresztjével, azzal a legmagasabb kitüntetéssel, amely külföldinek odaítélhető. A Thyssen AG-ben nem volt amerikai résztulajdon, azonban Fritz Thyssen 1931-ben az NSDAP-nek 250.000 birodalmi márka hitelt nyújtott az August-Thyssen hollandiai leányvállalatán keresztül, amely szoros pénzügyi érdekeltséggel kötődött a new yorki Harrimans családhoz, amely a Wall Street pénzügyi közösség prominens tagja volt. „Minden okunk meg van azt feltételezni, hogy Harrimanék tudtak arról, hogy a Thyssen támogatja a nácikat.”
Az 1932-1933-as években a 30%-os amerikai résztulajdonnal bíró AGE egyik igazgatója, Friedrich Flick, 150.000 birodalmi márkát utalt közvetlenül az NSDAP-nek. 1932. májusában néhány vállalkozó Hitlerrel való híres „Kaiserhof találkozóján”, közöttük volt az IG Farben és az amerikai IG Farben, több mint 500.000 birodalmi márka jött össze, amelyet Rudolf Hess Deutsche Bank-nál vezetett számláján helyeztek el. 1933. februárjában Hermann Göring házában gyűlt össze a német gazdaság krémje. Hjalmas Schacht ezen a helyen 1,3 millió birodalmi márkát gyűjtött be az általa létrehozott „Vagyonkezelői Különleges Számlán”. Ebből kellett Hitler március 5-i választási kampányát finanszírozni. „Ebbe a választási kampány- kasszába , írja Antony Sutton, zömmel amerikai-náci-kapcsolatok fizettek be. „Néhány héten belül (…) nagy események egymás utáni sorozata játszódott le: neves bankárok és iparosok pénzügyi támogatása az 1933-as választáshoz, a Reichstag felgyújtása, az alkotmányosan garantált jogok eltörlése és a nemzeti szocialista párt hatalomátvétele.”
Bizonyára nem véletlen, hogy a német iparosok, akik a nürnbergi bíróság előtt álltak, írja a brit- amerikai Antony Sutton „alig kaptak nagyobb büntetést, mint néhányat a fenekükre. Ezek után feltesszük azt a kérdést, hogy a nürnbergi pert nem Washingtonban kellett volna-e lefolytatni – néhány prominens amerikai üzletemberrel és náci üzletemberrel a vádlottak padján.”
Fordította: F.E.
Forrás: http://www.geolitico.de/2015/05/01/das-geld-das-hitler-ermoeglichte/
Forrás:emberiseg.hu
Tovább a cikkre »
