Amikor 1991-ben Magyarországra érkezett II. János Pál pápa, augusztus 18-án Debrecenben is látogatást tett, amelynek egyik legjelentősebb pillanataként – a vallási megbékélés és a kiengesztelődés jegyében – megkoszorúzta a gályarabok oszlopát, ami az 1674-ben a pozsonyi vésztörvényszék által koholt vádak alapján elítélt, majd Itáliába hurcolt protestáns lelkészeknek és tanítóknak állít emléket.
Az életben maradt prédikátorokat 1676 februárjában Michiel de Ruyter holland tengernagy szabadította ki a gályarabságból. A fogvatartottak megmenekülésének háromszázötvenedik évfordulójára született Gryllus Dániel Látod-e, Isten? című oratóriuma, melynek versbe szedett szövegét Szabó T. Anna írta. Az író-költővel a kortárs irodalom szerepéről, erejéről és az új mű keletkezéstörténetéről beszélgettünk.
– Egy korábbi interjújában örömmel olvastam, hogy nem panaszkodik a magyar irodalom helyzetét és hatását illetően; férjével, Dragomán Györggyel rendre megtapasztalják az olvasók figyelmét és szeretetét. Ahogy mondta: makacsul hisz az irodalomban. „Az irodalom nem távoli, magasztos hegycsúcs, hanem mindennapi kenyér, zene és ritmus, történet és példázat, mese és segítség, használati tárgy, ami a használat során kifényesedett, mint valami réges-régi, ezer kéz koptatta gyertyatartó…” Ennyi lenne? Egyszerűen csak hinni kell az irodalomban, a megszülető alkotás érvényességének erejében?
– Hit nélkül nem megy. Nem pusztán a hatásban hiszek, hanem az írás erejében, hiszen én magam már életem legelején, karonülő koromban átéltem, milyen ereje van a jó versnek: egyévesen Weöres Sándor, majd kicsit később Kányádi Sándor gyerekverseit hallgatva minden porcikámmal tudtam, hogy ez kell nekem. Megéreztem, hogy egész életemben szükségem lesz az irodalomra, és az irodalommal együtt a zenére, hiszen a mondatok a ritmusukkal, a dallamukkal fognak meg először, csak azután jutnak el az értelemig.
Dallamra és szavakra mindig szükségünk lesz, ebben mélyen hiszek. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincs küzdelem: én mindig a csendből indulok, abból, hogy senki-semmi vagyok, üres, kitöltendő forma. Abból, hogy semmi a világon nem jut eszembe. Ebből a tetszhalott állapotból kell naponta feltámasztanom magam, illetve hagynom kell, hogy a jó zene, a jó vers erőt adjon. Mások erőt adó műveire gondolok itt, mert
Ha ezzel a hittel szól az ember, akkor más visszhangot kap a hangja, akkor nem üres térben beszél, nemcsak önmagának magyaráz vagy dudorászik, hanem a térben – a magyar irodalomban – tartózkodó többiekkel, élőkkel és holtakkal, írókkal és olvasókkal is beszélget. Akkor nincs egyedül. Kamaszkoromban szinte-szinte az életemet (de mindenképpen az ép eszemet) mentették meg a versek, és ezt a megtartó erőt, „az erősebb lét közelét” újra meg újra megtapasztalom.
– Költészet, próza, ifjúsági és felnőttirodalom, fordítások… Férjével közös működésük lényegében lefedi az irodalom valamennyi ágát, terepét. Hogyan látja, mi érdekli igazán a mai olvasókat, mivel lehet hatékonyan megszólítani őket?
– Nincs érzékem a korszellemhez. A magam nemzedékét még csak-csak ismerem, de a gyermekeimét már nem. Úgyhogy nem megszólítani akarom az olvasókat, hanem írok, ahogy erőmből telik, a magam módján. Igyekszem a lehető legsűrűbben, de egyúttal a lehető legvilágosabban kifejezni magam, és persze örülök, ha az emberek megértik.
Verseim a Nyugat és az Újhold hagyományához kapcsolódnak, kevés közük van az általam egyébként szeretett fiatal kortársaim történetmesélős, a rímes megszólalástól elszakadó írásaihoz vagy akár a ma mindennél népszerűbb, egy egész nemzedék gondolkodását meghatározó dalszövegekhez. Az életem delén túl annyiban változott a hozzáállásom, hogy volt egy könyvem, a Vigasz, amivel tényleg segíteni szerettem volna, nemcsak magamon, hanem másokon is, édesanyám elvesztése után, a gyászfeldolgozásban. Korábban, az anyaságról szóló verseim írásakor még nem volt bennem segítő szándék, nem gondoltam, hogy ez a téma olyan sok embert megszólít. Jóval később, amikor az Egy testben két szív című antológiát szerkesztettem, már gondoltam az olvasókra, azt szerettem volna, ha megismerik a klasszikusok és a kortársak verseit, amelyek az anyaság minden aspektusáról, az eddig eltitkoltakról is beszélnek.
Ami a műfordításokat illeti, szándékosan fordítok sokat gyerekeknek, mert szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy sok jó könyvet olvashassanak. A gyerekverseimmel is van szándékom: az, hogy a nyelv játékosságát, a világ örömeit felmutassam és tudatosítsam, hiszen az élet és a világ soha nem unalmas, látni-hallani-érezni folyton újuló izgalom. A felnőttverseimmel más a helyzet, ott sok szomorú témáról is írok, de a költészetet nem lehet programszerűen művelni, költőként ki vagyunk szolgáltatva az írás lendületének is, meg a köztes némaságnak is. Nyilván örülök, persze, ha olvasnak, mert ez azt jelenti, hogy hasznára lehetek a világnak.
– Úgy tűnik, nagyon is nyitott szemmel jár a világban, a személyes megélések, a különböző érzések, benyomások, élethelyzetek inspirálják. Eredendően költői látásmódjában a nyelv ritmusa, zeneisége, játékossága fontos szerepet kap. Termékeny alkotó, lényegében az élet minden aspektusára reagál. Az Önt ért impulzusok átgondolása közben dönti el, hogy éppen kihez, milyen korú olvasóhoz szeretne szólni? Vagy ma már többnyire felkérésre dolgozik?
– Szabadúszó író és fordító voltam világéletemben, úgyhogy műfordítani többnyire felkérésre szoktam, egész könyveket nemigen fordít le magának az ember, hacsak nincs végtelen sok ráérő ideje. Mostanában ezen a téren is le-lecsípek egy kis időt magamnak; amióta felnőttek a gyerekeim, és már nem igényelnek állandóan, hogy lefordítsak pár régi vagy új verset csak úgy, sok-sok nap telt el így az életemből, hogy élvezetből fordítottam. Gyerekverset is írtam már felkérésre, így született az Adventi kalendárium sok darabja egy verses naptár számára. Ám a két gyerekkönyvemet, a Tatoktatokot és a Dudorászót már csakis a saját gyerekeimnek, illetve a nagycsalád gyerekeinek írtam, nem kért rá senki, így el is tartott mindkétszer kilenc-tíz évig, amíg összeállt a két kötet. Verset magamnak írok, aztán vagy odaadom közlésre, vagy nem – most is van vagy húsz vers a fiókomban, ami két év alatt gyűlt össze, de még nem vitt rá a lélek, hogy elküldjem a lapoknak. A vers az, amit a legkevésbé jó érzés pénzre váltani (lásd Arany: Dal és öt forint, vagy Babits: Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni, Petri: Horatiusnak rossz napja van).
A mai költők akár megtehetik, hogy megkerülik ezt a lehetőséget úgy, hogy az interneten publikálnak. (A régiek is megtehették, kéziratokat, szamizdatokat cirkuláltatva, de ezek sokkal szűkebb kört értek el.) Én is meglépem ezt időnként, s ebben az esetben persze gyorsabban és szélesebb olvasóközönséghez jutnak el a versek – így készült a felnőtteknek írt adventi kalendáriumom, a Neked hoztam anyaga, ami egy évvel később kötetben is megjelent. Tárcát szoktam felkérésre írni – ilyenkor általában teljesen szabad kezet kapok –, de sok hosszabb írásom a magam tempójában született, úgy, hogy nem publikáltam, hanem csak kötetben jelent meg. Jó érzés, ha csak magamnak tartozom elszámolással.
Az író az élete nagy részét fizetetlen munkával tölti, ezért szinte soha nincs szabadideje.
Amikor írok, akkor csak a mondatra összpontosítok, soha nem magamra vagy az olvasóra gondolok. A szöveg a legfontosabb, minden és mindenki csak utána következik, mert ha a szöveg megáll a lábán, akkor az olvasót is megtartja, de ha a szöveg elbukik, akkor az írója nem lesz ott mellette, hogy felsegítse, és akkor az olvasó nyugodtan átléphet rajta úgy, mintha soha nem is létezett volna.
– Tudjuk, hogy egyes alkotóknál ez kényes kérdés: mit gondol az „írónő”, „költőnő” megjelöléssel kapcsolatban? Ön szerint van női irodalom, vagy csak irodalom létezik?
– Épp ma történt, hogy a férjemmel egy zenei verseny fellépőit hallgattuk a rádióban, és megjegyezte, milyen jó, hogy a zenészeknél nincs nemi megkülönböztetés: csak „hegedűs” van, meg „muzsikus”, meg „szólista”, mert aki hallgatja őket, az a műre figyel, nem az illető nemére. Nagyon örülök, hogy ő is így gondolja; általában az alkotó személye sem érdekli. A „női irodalom” kifejezést pejoratív értelemben szokták használni, ez a baj vele. Nincs kizárólag nőknek és kizárólag férfiaknak szóló irodalom, még ha a témák időnként jobban le is kötik az egyik vagy a másik nemet, hanem meg kell találnunk az átjárást egymáshoz.
Most a férfiakon a figyelés sora, mert sok az olyan író, aki történetesen nő, és van mondanivalója. Hogy csak egy közismert példát mondjak: ha a lányok eddig elviselték, hogy minden irodalom harcokról és hódításokról, hősökről és királyokról szólt, akkor most már a fiúknak sem ártana elolvasni pár olyan könyvet, ami az élet eddig jobbára elhallgatott oldalát mutatja meg, legyen szó családról, vágyakról vagy lelki bajokról. Mert ezek egyáltalán nem csak női témák, mindannyiunknak fontosak, vagy fontosnak kellene lenniük, hiszen mindenkinek vannak viszonylatai. A minőség a leglényegesebb, nyilván, de újra kellene gondolni a kánont, mert nem mindenkit minőségi kifogások miatt hagytak ki belőle. (És akkor gyorsan ajánlok is egy kevésbé népszerű Szabó Magda-regényt, A pillanatot, ami alaposan megpörgeti és kifordítja ezt a témát.)
A Látod-e, Isten? bemutatója a Deák téri evangélikus templomban
– Legutóbbi nagyszabású munkája a (hangos)könyv formájában is megjelent Látod-e, Isten? című gályarab-oratórium. E drámai téma korábban is megihletett írókat, zeneszerzőket; gondolok többek között Szokolay Sándor Gályarab-kantátájára, Gárdonyi Zoltán Memento – Kantáta a gályarab prédikátorok emlékére című zeneművére, Moldova György regényére, a Negyven prédikátorra… Ön ihlető forrásként – a felmenői tekintetében családilag érintett – Szabó Magdára és Nemes Nagy Ágnes költészetére hivatkozott. Miért tőlük indult ki? Az ő szellemiségüket igyekezett továbbvinni?
– Fiatal felnőtt korom meghatározó élménye volt az ő verseiket olvasni, emberi és írói tartásukat figyelni. Igen, azt szeretném folytatni, amit ők írtak, ha nem is mindig ugyanúgy. Tudomásom szerint nekem nincsenek gályarab őseim, de van fogalmam a politikai elnyomásról, volt részem benne. Erre is szerettem volna reflektálni. A darabban egyébként nemcsak a két említett költőtől, de Tompa Mihálytól, Arany Jánostól és Szabó Lőrinctől is idézek.
– Feldolgozása, a Látod-e, Isten? felfogható egyfajta kortárs elbeszélő költeményként is. Hogyan értelmezi, kezeli a darab oratórium voltát?
– A lírai oratórium műfaját Pilinszkytől tanultam, az elbeszélésben pedig arra figyeltem a legjobban, hogy énekelhető legyen. Gryllus Dániellel nem egyeztünk meg előre, hogy melyek legyenek az énekes és az elbeszélő részek, ezért tehát úgy írtam meg a szöveget, hogy bármelyik részt el lehessen énekelni. Nagyon sok zenés darabbal volt már dolgom íróként és fordítóként, de itt arra is figyelnem kellett, hogy felvázoljam a történelmi hátteret, mert Fabiny Tamás mint elbeszélő eredetileg nem volt benne, ő a rendező, Kőváry Katalin felkérésére került bele a darab előadott változatába.
Maga az anyag nem éppen színpadra termett, mert a koncepciós per nagyon egyhangú volt a maga rettenetes elfogultságával, korhoz kötött perlekedésével, és a szenvedéstörténetben is folyamatos a kínoztatás, nincsenek fordulatok, csak a sok rettenet, meg persze, hála Istennek, a végső szabadulás.
Gryllus Dániellel
– Abban, hogy elfogadta Fabiny Tamás püspök, illetve a zeneszerző, Gryllus Dániel felkérését, elsősorban a hitbéli indíttatás, a reformátussága volt a döntő tényező, vagy az, hogy egy olyan újabb művészi kihívással szembesült, amelynek íróként-költőként szeretett volna megfelelni?
– A felkérők személye volt a legvonzóbb számomra, ez garanciát jelentett arra, hogy szabad kezet kapok. Tudtam, hogy ők ketten nem fognak dogmatikus elfogultsággal olyasmire kényszeríteni, amit esetleg nem tudok vállalni, mert
Ez így is történt: nem szigorú útmutatást kaptam, hanem segítséget, szakirodalmat, hátteret, figyelmet és támogató szeretetet. Csak ilyen légkörben lehetett egy ilyen nehéz témáról darabot írni, hiszen éppen elég volt azt a sok szenvedést együttérzően átélni a megalázott és megkínzott prédikátorokkal. A hit alapvetően fontos számomra, és a protestantizmus is meghatározó élményem, de a gondolkodásom ökumenikus, az érzéseim keresztyének és keresztények is, a tapasztalataim pedig az egyetemes emberiségre fordítják a figyelmemet. Olyan történetet szerettem volna írni, amely a felekezeti fájdalmon kívül az egyetemes emberi szenvedést, a hatalomnak való általános kiszolgáltatottságot, az értelmiségi ember felelősségét mutatja meg. A családomban sokféle felekezetű, hitű, meggyőződésű ember van; Kolozsváron konfirmáltam, de életem első verseit országos lapban Rónay László és Parancs János kedvességének és nagyvonalúságának köszönhetően az Új Ember közölte; a jáki templomban volt az esküvőm, és életem meghatározó kamaszkori élménye a pécsi taizéi ökumenikus találkozó. Úgyhogy én már más szempontból, a mából nézem ezt a történetet. Az én prédikátoraim Istenhez apellálnak, mert nála az igazság. Nála a béke is.
– A szöveg megalkotását alapos kutatómunka előzte meg. Hogyan alakult ki az oratórium végleges dramaturgiája?
– Az előadás Kőváry Katalin érdeme, a szövegen is alakítottam valamennyit az ő figyelmének köszönhetően. A hátteret az említetteken kívül Csorba Dávid kutatásainak is köszönhetem (az ő munkája a könyvben az alapos szakirodalom), a képanyagot Zászkaliczky Zsuzsanna dolgozta fel (vele egy rövid ideig én is ott ültem a Credo szerkesztőségében), a kötetbeli dramaturgiában, a részek felosztásában a Luther Kiadóból Székács Judit segített. És persze a fő mozgató Gryllus Dániel volt, a gyönyörű zene szerzője. Ő döntötte el végül, hogy miből lesz dal, és mi marad zene nélkül – ezt teljesen rábíztam; még akkor is, ha itt-ott valamit eredetileg dalnak írtam, az ő művészi tapasztalatára hagyatkoztam végül. Igazi csapatmunka volt.
– Mit adott Önnek a protestáns prédikátorok próbatételével, szenvedésével, életáldozatával, „beérkezésével”, erkölcsi győzelmével eltöltött alkotói időszak? A Látod-e, Isten? milyen helyet foglal el az eddigi életművében?
– Régi belső tartozás törlesztése volt ez számomra. Protestáns őseimnek (főleg nagyapámnak, a teológus végzettségű nyelvészprofesszor Szabó T. Attilának), elődeimnek (a költőknek, zenészeknek) és nyilván a protestáns egyházaknak is, de legfőképpen magamnak tartoztam ezzel a kötettel. Korábban is írtam már verseket a hitről, de azokban a kételyem mélységeit is megmutatom. A prédikátorok esetében nincs helye kételynek: ők teljes egészében rábízták magukat a hitükre. A címben szereplő felkiáltás sem az övék, hanem a családjuk nőtagjai sikoltanak az égre kétségbeesett, tehetetlen szeretetükben. A prédikátorok gerincességét, elkötelezettségét csodálom és példaszerűnek tekintem; mindenféle igazságtalan helyzetben erőt ad a helytállásuk, mindenféle zsarnokságnak tükröt tart a belső erejük. Nagyon fontosnak tartottam, hogy ismét felidézzem:
Igaz, hogy felkérésre, vagy még jobb szó: hívásra írtam ezt a kötetet, de belsővé lett a szólítás azonnal, ahogy elkezdtem elmélyedni a témában. Más ez, mint a korábbi könyveim, mert nem magamnak írtam, nem rólam szól, teljes mértékben a tényekből indul ki, nem költői fantázia. Remélem, hogy mások is erőt meríthetnek belőle.
Fotó: Szabó T. Anna Facebook-oldala; Papp Attila Gyula
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. november 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
