Van, ami minden gyarló igyekezetnél és gonosz szándéknál erősebb, ami ellenáll az aljasságnak, túléli a tiltó szót, s amit emberi erővel nem vehetnek el senkitől. Mert az emlékezetünk mi magunk vagyunk! A valóban lényeges dolgok az idő rostáján sem hullanak ki. Esterházy János személyét és tetteit a csehszlovák államhatalom több mint négy évtizeden át tabuizálta, de kitörölni a felvidéki magyarság közösségi tudatából mégsem tudta. Legföljebb annyit ért el, hogy a nevét a magyarok súgva mondták ki.
A mártírhalált halt gróf sorsa máig mementóként szolgál, amiben benne van a 20. század kisebbségi létkényszerének minden embertelen döntése a jogfosztástól kezdve a kollektív bűnösségen át, az emberi méltóság önkényes semmibevételéig.
Esterházy sorstragédiája egybeforrott a felvidéki magyarságéval. De hiába a kényszerű hallgatás, emlékezete túlélte a gyilkos rendszert, szellemi öröksége máig hat, morális alapvetésként.
Ám a demokratikusnak hazudott szabad világ több mint harminc éve sem volt elég ahhoz, hogy a megítélése szlovák térfélen hivatalosan is változzon.
Esterházy János mártírsorsa fokmérője tehát a szlovák–magyar kapcsolatoknak, amelyek ugyan az évtizedek során politikai és társadalmi közegben is sok fordulatot vettek a holtponttól az őszintének ható baráti gesztusokig.
A gróf rehabilitálásának azonban a puszta gondolata is indulatokat vet, minden kezdeményező erő falakba ütközik, így a hazaárulás és a fasizmus vádjának a bélyege máig rajta. Jogi, politikai, avagy erkölcsi rehabilitációja Szlovákiában továbbra is reménytelennek tűnik.
Felfejteni sem egyszerű, s valószínűleg sok összetevője van annak, miért a merev elutasítás. A háború után, a jogfosztottság éveiben a bosszú, a gyilkos indulatok vezérelték a döntéseket. Az akkori gondolkodást hűen tükrözi egy félmondat: de hisz ő egy magyar! Mindössze ennyit mondott ugyanis Igor Draxler bíró, amikor Anton Rašla államügyész megkérdezte, miért a halálbüntetés. Remélhetően ez a félmondat ma már nem élne meg, de hogy az ellenségtudat mélyen gyökerezik, az tagadhatatlan, és ez is magyarázhatja a máig tartó érzéketlen viszonyulást. S nem kizárt, hogy benne lehet a rossz lelkiismeret is, hiszen a pribékmúltat könnyebb eltagadni, mint beismerni.
Ha van „visegrádi sorstörténet”, Esterházy Jánosé az. Lengyel édesanyján keresztül ezer szállal kötődik Lengyelországhoz, és a lengyelek is a magukénak érzik, boldoggá avatási eljárásában is kulcsszerepet vállalt a krakkói érsekség. Csehország korábbi merev álláspontja is enyhül már, objektív történészi munkák is születtek Esterházyról. A legtöbbet a volt külügyminiszter, Karel Schwarzenberg tette, az ő közbenjárásával kutatták fel földi maradványait. Szlovákia azonban továbbra is tartja elutasító álláspontját, az ügyben megszólalókat – kevés kivételtől eltekintve – érezhetően a gyűlölet vezérli, mert az igazságtól való félelem még mindig erősebb, mint az érvek.
Holott Esterházy János sorstragédiájának tisztességes és méltó rendezésével a közép-európaiság, vagy ha úgy tetszik, az egymásrautaltság, az összetartozás visegrádi eszméje érvényesülhetne.
Óriási előrelépés lenne, hisz épp a múltbeli sérelmek, a konfliktusok és a szembenállás a legnehezebb öröksége az itt élőknek. Mert mennyire lehet hiteles és őszinte a jövőépítés, ha azt sem tudjuk elérni, hogy ennyi év elteltével már kellő távolságból, objektív megközelítéssel nézzünk szembe a közös múlttal, a hibákkal, s hogy a szlovákság végre elismerje az ellenünk elkövetett súlyos bűnöket.
Ebben a munkában a felvidéki magyar politikumnak is újra meg kell találnia a feladatát. Sok munkával, érvekkel, vitákkal – bízva abban, hogy egyszer csak a régi berögződéseken, a zsigeri nacionalizmuson képes felülemelkedni egy új szemlélet, amelynek lesz bátorsága, hogy felülbírálja az elődök bűnös, igazságtalan döntéseit.
—–
Az idei év Esterházy János születésének 120. évfordulója jegyében telik. Lapunk ez alkalomból emlékszámmal tiszteleg a 20. századi felvidéki magyar történelem legnagyobbja előtt, mert meggyőződésünk Esterházy János közösségi szerepvállalása, erkölcsi hitvallása, hamis megalkuvások nélküli politikája ma is példaként szolgálhat, s megerősítést adhat a tartásában és kiállásában ugyancsak megtépázott, meggyengült közösségünknek. Őszintén reméljük, ezzel is segítjük szellemi örökségének a továbbvitelét.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/11. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
