Az alábbi beszámoló elég érdekes. Életszerűnek tűnik. Érdemes elolvasni!
„Biztonságért felelős személy voltam Norvégiában egy menekülttáborban.”
„Tudni kell, hogy Norvégia sokkal nyugisabb hely alapban, mint Svédország – ahonnan szinte naponta érkeznek a hírek erőszakról, lázongásról és felgyújtott táborokról.
Norvégia kicsit másként kezeli a helyzetet és ide nagyságrendekkel kevesebb menekült érkezik, mint Svédországba vagy Németországba. Itt a menekültek is jobb körülmények között élnek.
Az állam komplett szállodákat bérel ki számukra, ahol elhelyezést, napi háromszori étkezést, ingyenes orvosi ellátást kapnak.
Ezen felül mindegyikük kap egy ID-kártyát, amely 1 évig érvényes, amíg a kérelmeiket egyesével elbírálják. Az egy év alatt szabadon járhatnak -kelhetnek az országban, a szabadságukban nincsenek korlátozva, gyakorlatilag jogilag ugyanolyan elbánásban kell őket részesíteni, mint bármely norvég állampolgárt.
Amennyiben a menekült-kérelmük sikeres elbírálás alá esik, úgy az állam lakhatást (sokszor új építésű ház), ingyenes képzést (nyelv és szakma), és havi pénzbeli juttatást biztosít a számukra, ami egy kisebb család esetében kb. 6.000 korona havonta, ami durván 180-200.000 forintnak megfelelő összeg.
Visszatérve a táborra, már az első napom úgy kezdődött – éppen hogy megérkeztem és a holmijaimat pakoltam be a kocsimból a szobámba – hogy „azonnal menjek a központi épület főterébe, mert gond van”.
Amikor odaértem, néhány perccel később, egy dühödt tömeget láttam, csak férfiakat. Ordibálás, tolongás, 40-50 ember lehetett. Ahogy én érzékeltem, készültek betörni a hátsó irodákba és a konyhába. Heves vitában álltak a recepción dolgozókkal.
Annyit tudtam tenni, hogy a hátul tartózkodó személyzetnek felvázoltam mit kell tenni abban az esetben, ha a zárt ajtón keresztül megpróbálnak behatolni. Gyakorlatilag egy menekülési tervet készítettünk kb. 2 perc alatt. A rendőrség már úton volt. De tudni kell, hogy maga a tábor 25km-re volt a legközelebbi településtől, a hegyekben, nehezen megközelíthető helyen, ahol több esetben én meg hólánc használata mellett is elakadtam. A rendőrök több mint egy óra alatt értek ki. Addig feszülten vártuk / figyeltük és kezeltük az eseményeket. Végül nem került sor komolyabb atrocitásra a hőzöngésen kívül.
A lázadást kiváltó ok mindössze annyi volt, hogy a menekültek nem kapnak enni a hivatalos vacsoraidő után. Azaz követelték, hogy este 10-11 utan is biztosítsanak nekik étkezést, „a gyerekek miatt”.
Nos a fentiekben sok minden benne van. Merthogy melyik gyerek van fenn este 11-kor, ugyebár? Miért kell ezért őrjöngve majdhogynem szétverni a szállást, amikor szépen kérni is lehet, stb.
Tökéletesen kirajzolódott milyen pszichológiai technikákat használnak a megfélemlítésre, és hogyan tolják előre a gyerekeket mint indokot, azaz hogyan használják ki a mi kultúránk gyenge pontjait.
Érdekes módon az egyik utolsó napomon egy kisebb tömegverekedés tört ki 5-6 férfi között, valami bagatell dolog miatt. Akkor éppen semmit sem jelentettek számukra a gyerekek, mivel a tolongásban az egyik résztvevő apa gond nélkül taposott a saját 3-4 éves gyerekein…
A fenti eseményt csak azért írtam le, hogy szemléltessem, mennyire szervezetten, és a mi gyengeségeinket kihasználva működnek.
Általában 2 ember irányított, akiket ki is szúrtunk. Az egész tömeg egy-emberként viselkedett, függetlenül attól, hogy 4-5 különböző országból érkeztek.
Már az első megmozdulásukkal sikeresen leteszteltek, hogyan működhetnek együtt, ki irányít és mennyi idejük van bármit megtenni, mire a rendőrség kiér a helyszínre. Az étkeztetés hiányossága csak egy indok, ürügy volt. Letesztelték, hogy adott esetben hogyan tudják átvenni az irányítást, megnézték, hogyan működik a biztonsági szolgálat.
Ahol én voltam, az egy viszonylag kis tábor volt, összesen 200 menekülttel. Ebből igazi menekült, aki családdal, gyerekekkel érkezett kb 30-40 fő. A többi mind 18-35 év közötti egyedülálló férfi.
Akik közül mi, mint biztonságiak kb 6-8 főt kiszúrtunk magunknak, akik feltételezett direkt beszivárgók lehettek. Ezek a személyek általában magányosan vagy párosával tevékenykedtek. Mindig megpróbáltak a lehető legtöbb információt beszerezni mindenről, szemtől -szemben barátságosak és felkészültek voltak, és volt pénzük is.
Ezt onnan tudtuk, hogy többször minket próbáltak megkérni, hogy vigyük le őket a városba pénzt váltani, mert csak 100 dollárosaik vannak… Mobiltelefon természetesen a legtöbbjüknél volt, a tábor ingyenes wifi-jét használva folyamatosan tartották a kapcsolatot az „otthoniakkal”.
Később egy verekedős incidens során azt is láthattam, hogyan működnek belülről. Alapban 3-5 fő lakott egy szobában és az egyikben úgy alakult, hogy szíriaiak közé keveredett egy török srác. Összeverekedtek, mi pedig odamentünk békét teremteni. A táborból az egyik vezető figura jött segíteni, aki jól beszélte az angolt. Iraki volt, aktív katonai szolgálattal a háta mögött. Mindenki tisztelte, mert orvos volt.
Na most szíriai – török és személyes konfliktus ide vagy oda, a katona srác úgy kezdte a megbeszélést, hogy: most tárgyalni fogunk arról, hogy mi történt!
‘Mindenki az igazat mondja Allah színe előtt, és ezért most imával kezdünk!’
Erre a vitás felek – függetlenül az előzményektől – azonnal, egyként engedelmeskedtek. Minden különállás és feszültség megszűnt egy pillanat alatt. Fél percben elmondták az imájukat és aztán tényleg őszintén sorolták fel, hogy mi történt. Tehát ennyire összetartja őket a vallás. Ennyire összezárnak. Ennyire engedelmeskednek bármilyen parancsnak, amely „felülről”, azaz a hierarchiában felettük álló személytől érkezik.
Amint a parancsszó, vagy a vallási hívás elhangzik, úgy már megszűnik az egyénieskedés, mindannyian egy személyként, egy közösségként viselkednek a cél érdekében.
A viselkedésükből és a habitusukból az ember azt gondolhatná, hogy buták és egy szervezetlen csürhével állunk szemben. Az én tapasztalatom viszont az, hogy nagyon is szervezettek és tudatosan teszik a dolgukat. A szolgálatom során többször találkoztunk azzal például, hogy a tábor körül saját felderítő őrjáratokat végeznek, fényképeznek, felmérik, hogy honnan mennyi idő alatt küldjük vissza őket a külső területekről.
A kulcsemberek többször is szobát cseréltek, hogy nehezebben találjuk meg őket. Igyekeztek olyan helyekre kerülni, ahonnan jobban beláthatják a tábort és a bejáratokat. Ezeket a tevékenységeket természetesen észleltük és tettük a dolgunkat, együttműködve a helyi rendőrséggel. Végül 6 körözött személyt derítettünk fel, és több gyanús egyénre is felhívtuk a hatóság figyelmét, reméljük ezeknek nehezebb dolguk lesz a kérelmük elbírálásakor.
Sokat kellett velük dolgozni, mindig történt valami. Én általában 14-16 órákat dolgoztam (amit egyébként a norvég törvények nem engednek), és a munkatársaim is jócskán a napi 8 óra felett álltak helyt. Csak így lehetett megoldani, hogy ne történjen nagyobb baj. És hangsúlyozom: mindössze 200 főről beszélünk, akiknek a fele nyugisabb volt, egy alapvetően nyugodt és jó bánásmódot nyújtó országban.
A kedélyek akkor csillapodtak le végül teljesen, amikor megkaptuk a hírt, hogy ezt a tábort bezárják és egy másikba szállítják őket. Onnantól már várták a költözés napját és sokkal kevesebb probléma volt velük. Nem kellett hosszútávra tervezniük és véget ért a hatalmi játék. Számunkra ez 2-3 nap megnyugvást jelentett. Csak a kiköltözéskor volt még egy utolsó verekedés azon, hogy ki száll fel közülük előbb a buszra. :-)
Így aztán az én munkám is véget ért ott.
‘Az én tapasztalatom az, hogy ezen a dolgon szó szerint az életünk múlhat…’
A tapasztalatom: folyamatos stressz, fejben mindig összpontosítani kellett, nem lehetett egy percre sem kiengedni. Tervezni, figyelni, mindig egy lépéssel előttük járni, mintha egy csatatéren lenne az ember és folyamatosan az éppen aktuális haditerveket finomítani. Emellett testileg szintén pengének kellett lenni minden nap és jól kellett bírni az esést -kelést hóban, jégen. Sokszor belemenni olyan helyzetekbe (szoba, ahol 3-5 ember vesz körül), amiből nem tudod, hogy ki fogsz-e jönni, mindenféle önvédelmi felszerelés nélkül (ezek Norvégiában tiltottak). Mindemellett a fizetés sem volt kiemelkedő, a felelősség viszont óriási.
Mindent összegezve legközelebb valószínűleg egy nyugisabb állást keresek magamnak. :-)
Ami ezeket a népeket megismerve viszont konzekvencia az én számomra:
Előre bocsájtom, hogy nem vagyok Viktor-párti, sőt! Nem kedvelem, diktatórikus személynek tartom, sorolhatnám a rossz tulajdonságait.
De el kell ismerjem, hogy amit a menekültpolitikában tesz, az helyénvaló.
Ezekből az emberekből, akik „menekültként” érkeznek ide, jobb minél kevesebbet eltartanunk a jövőben. Nagyon nagyon sok problémánk lesz velük, ha tömegekben és mindenféle ellenőrzés nélkül beengedjük őket az országba.
Számomra csak az a kérdés, hogy az a kerítés a határon meddig lesz visszatartó erő és ha arról van szó, akkor a kormányfő mer-e tovább lépni, szükség esetén…
Az én tapasztalatom az, hogy ezen a dolgon szó szerint az életünk múlhat……”
(A cikket legyezte – a forrásként szereplő norvég bevándorlási központban dolgozó, biztonságért felelős magyar fiatal beszámolója alapján – …SBGBuddha-VilagHelyzete.com)
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
