Rájöttem, mi vezetett a liberalizmus haldoklásához.
Van nekünk egy régi jó, mondásunk: Sok beszéd megöli a dolgot. Elképesztő, hogy a liberális társaság milyen szövegözönt képes produkálni egy-egy téma kapcsán. A liberális világban ahhoz, hogy egy döntés megszülessen – akár egy kézenfekvő döntés, amihez a józan paraszti ész is elegendő lenne –, elébb hatástanulmányok és tervezetek tucatjainak kell elkészülnie, majd előkonferenciák, konferenciák és utókonferenciák garmadájának lezajlania.
Minden egyes téma köré gordiuszi csomót szőnek, aztán persze nem tudják kibogozni, ergo a probléma is megoldatlan marad. Valahogy képtelenek egyszerűen és letisztultan gondolkodni, mintha az snassz lenne. Az istenadta nép fia – aki persze egy primitív, tahó, egy agysejtű lény – pedig fogja a fejét, és nem érti, mi olyan komplikált és miért kell még tovább bonyolítani és legfőképpen miért kell annyit papolni róla, hogy már a hülye se értse. Aztán megjelennek olyan vezéregyéniségek, akik a gordiuszi csomót egyszerűen kettévágják és simán viszik a voksot; őket újabban populistának titulálják. Ez a liberális fogalomtárban egy szitokszó. (Elég béna, az eddigiek ütősebbek voltak.)
A liberális gondolkodás számára a „sok beszéd megöli a dolgot”, a „sok beszéd, szegénység” és a „hallgatni arany” primitív, közhelyes frázisok, nem pedig örök érvényű népi bölcsességek. Csak mondanak és csak mondanak és csak mondanak, addig, amíg a nép fiának már zúgni kezd a feje és dobrokolni kezdenek az idegei, aztán már nem bírja tovább és a pokolba kívánja az egész társaságot, az eszméivel együtt. A végletekig ismételt szöveg visszaüt. A túlzásba vitt polkorrektség csömörhöz vezetett, a holokausztretorika túladagolása antiszemitizmushoz, a szexuális kisebbségek propagandája homofóbiához.
Szinte egy hónapja tudjuk, hogy az Amerikai Egyesült Államok következő elnökét Donald Trumpnak hívják. Ez az év legnagyobb eseménye és meglepetése. Azt mondják, minden csoda három napig tart. Ette fene, egy ilyen nagyobbacska mirákulum esetében legyen egy hét. De könyörgök, már több mint három is elmúlt, és nem, a sivalkodás, a hőbörgés még nem látszik csitulni, a(z amerikai) liberális értelmiség nem tudja elfogadni egy demokratikus választás eredményét.
Értetlenkedik, magyarázatot keres, hisztizik és napról napra kínosabb és röhejesebb megnyilvánulásai vannak. Most például egy CNN-cikket tolt az orrom alá a Facebook, a századik Trump-témájút az utóbbi hetekben. Az egykor etalon, úttörő médiaorgánum mára görcsösen erőlködő propagandacsatornává süllyedt, olyannyira, hogy képes bármilyen blődséget publikálni és reklámozni, amennyiben annak Trump a negatív hőse.
Az ominózus írást bizonyos Rachel Sklar jegyzi, természetesen aktivista és magától értetődőn Clintonné kampányának önkéntese, életrajza szerint gyakorló publicista. Trump is incredibly jealous of one person a firkálmány címe, azaz: Trump hihetetlenül féltékeny valakire. És kire féltékeny Trump? Kérem szépen, nem másra, mint Hillary Clintonra. Mert Hillary kérlelhetetlenül népszerűbb nála, ezt a kétmillió pluszszavazat bizonyítja.
És miért öli a sárga irigység? Azért – tessenek fogózkodni –, mert Trump csak blöffölt, tulajdonképpen nem is akart elnök lenni. Csupán egy jó, polgárpukkasztó buli kedvéért vágott bele, ám igazából azt szerette volna, ha többen szavaznak rá, de nem ő lesz az elnök. Ugyanis rühelli az elnökséggel járó feladatokat, a sajátjánál jóval szerényebb elnöki lakosztályt, nem akar lemondani az üzleteiről meg ilyenek. Jól ráfázott az ebadta, mert maga sem hitte, hogy elnök lesz. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el! Ezt tolja Rachel Sklar a CNN portál milliós nagyságrendű olvasóközönségének orra alá. És nem viccel, ez nem pamflet, annyi humor és önirónia sincs benne, mint egy szlovák–orosz szótárban. Ő ezt komolyan gondolja.
Ismétlem, hogy még érthetőbb legyen: a tulajdonképpeni, a metafizikai győztes a huncut Hillary, aki jól kitolt a balek Trumppal, mert elvitte a többségi szavazatot, de rásózta azt a kényelmetlen, büdös melót meg azt az ordenáré kéglit a Fehér Házban, most pedig jókat kuncog a markába és végre kedvére játszhat a kutyáival meg macskáival, no meg hancúrozhat kanos férjeurával, aki így többé nem szorul a Monica Lewinskyk veszélyes ajkaira.
Arról a lehetséges verzióról, hogy őnaccságánál a dührohamok váltakoznak a sírógörccsel és a macsekbabrálás közben egy Trump-bábuba döfködi az összes kötőtűjét, nem esik szó. A liberális diskurzusban valaminek vagy csak színe van, vagy csak fonákja.
Már több írásomban utaltam arra, hogy nem igazán tudom komolyan venni Trumpot, és csak azért drukkolok neki, mert őnaccsága hataloméhsége az iszlám fanatizmust is felülmúlja, és a könyökömön jön ki a perverzzé, kreténné degradálódott liberalizmus. De minél több ilyen idióta szócséplést tolnak az orrom alá, minél több kényszerzubbonyt kell előkészíteni a hisztérikus aktivistáknak, akik epilepsziás rohamot kaptak attól, hogy egy demokratikus választás nem a javukra sült el, annál rokonszenvesebb lesz.
Nagy a gyanúm, hogy nem vagyok egyedül, és ha holnap megismételnék az amerikai elnökválasztást, Trump kiütéses győzelmet aratna, mert ez a visszatetsző hisztéria, ez a szófosás normális emberben az ellenkezőjét váltja ki, és bizony, a választások elvesztésének is egyik fő oka volt. Rachel Sklar szánalmasan ostoba írása kiváló kórtünete egy elfajult, elferdült eszmei irányzatnak, amely valósággal belefulladt önnön szavainak megemészthetetlen, elviselhetetlen mennyiségébe.
Orbán János Dénes – www.magyaridok.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
