Hidak és lövészárkok: radikális helyzetre radikális válasz – vagy megalkuvás?

Hidak és lövészárkok: radikális helyzetre radikális válasz – vagy megalkuvás?

Az elmúlt év utolsó napjainak kiemelkedő híreként heves reakciókat és rengeteg hozzászólást váltott ki itt, a Kuruc.infón Vona Gábor és Mirkóczki Ádám hanukai üdvözlete az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbijának, Köves Slomónak. Az utóbbi napokban figyeltem az érintett feleket, mielőtt én is megszólalnék, hátha a levélváltás után lesz még folytatása a történetnek, de úgy tűnik, ennyiben maradt. Így mint aki a zsidókérdéssel rendszeresen foglalkozik itt a portál oldalain, megosztanám a helyzettel kapcsolatos gondolataimat én is, innen, a zsidó-magyar együttélés lövészárkából.

A hanukai üdvözlet sajnálatos léte mellett talán legkevésbé hírértékű annak azon része, ahol Vonáék a zsidó szemszög szerint a „fények ünnepének” nevezik a hanukát, mely – mint azt a 2015-ös hanukai időszakban leközölt írásomban hosszasabban részleteztem – az európaiak számára pozitív hangzású „fényünnep” (melyről nekünk szeretet és béke jut eszünkbe) helyett vérengzés, hadi győzelem és tulajdonképpen a zsidóság egész történelmét átívelő asszimilációt ellenző hozzáállásának és a beilleszkedés ellenzésének (sőt, a beilleszkedni szándékozó zsidók legyilkolásának) a megünneplése. A Zipple nevű zsidó oldal így foglalja össze a hanuka lényegét:
 

Nem mintha a hanuka nem lenne fontos. Végtére is, a nyolcnapos ünnep a szírek elleni zsidó hadi győzelmet ünnepli a templomi menóra történetével, melyben egyetlen üvegnyi olaj csodaként nyolc napig kitartott, mikor elvileg csak egyig kellett volna. A hanuka egyik témája épp olyan központi ma, mint volt az kétezer éve, az asszimiláció elleni küzdelem. Ma, akárcsak akkor, a zsidók elfogadottak; a makkabeusok fellázadtak nemcsak az uralkodó szírek ellen, de a hellenizáció meghatározó zsidó tendenciája ellen is.

Nem meglepő módon Köves a hallgatás, esetleg szerény köszönetnyilvánítás, netán boldog karácsonyt kívánás helyett inkább panaszkodik és követelőzik. Ez se lenne túlságosan hírértékű, Vona válaszlevele viszont egy szomorú alulmúlása az ünnepi üdvözletnek is.

Mivel a zsidók ilyenkor a beilleszkedés ellenzését éltetik, s azt ünneplik, hogy fajtájuk sose volt hajlandó a gazdanéppel azonosulni, „magyar zsidókról” beszélni nevetséges (főleg ilyen erősen etnocentrikus egyedek kapcsán, mint Köves), hiszen minden meggyújtott gyertyával azt ünneplik, hogy ők zsidók, nem magyarok – de ha Vona szerint nem magyarok is „magyarok”, akkor igazából kik a magyarok? Talán Köves (aki házasságot is Izraelben kötött) magyarként fogja gyermekeit magyarrá nevelni? Nem fogja. Zsidóként neveli zsidónak őket – ilyen lenne egy magyar? Köves zsidó önazonossága nyilvánvaló, s az is, hogy ő egyben faji aktivista is, mert ahelyett, hogy rabbiként a zsinagóga előtti falevelek söprögetésével és hívőkkel való foglalkozással töltené idejét, nem mulasztja el a magyarság dolgaiba való beleszólást, annak zsidó szájíz szerinti alakítását sem – lásd a Hóman-szobor elleni fellépést, de még a Hóman Bálint Alapítvány elnevezését is megtámadta jogilag a Köves által kezdeményezett és létrehozott Tett és Védelem, mely az amerikai Rágalmazásellenes Liga szélsőséges zsidó nyomásgyakorló és érdekérvényesítő szervezet mintájára jött létre, s alapvető célja minden a zsidókat kritizáló hang elnémítása, a gazdanép megfélemlítése és behódolásra késztetése – olyan szinten, hogy a magyar saját hazájában a történelem egyik részének (saját népét is érintő) elemeit se vonhatja kétségbe, ha azt zsidók nem hagyták előzőleg jóvá. Az ún. holokauszt mitikus elemeinek megkérdőjelezéséért is büntetné a magyart (a „demokrácia iránt elkötelezett”) Köves és faji alapon fanatikus szektája, s ebben már értek is el sikereket.
 

Világos tehát, hogy Köves nem magyar, őt magyarnak nevezni értelmetlen. Elfogadja talán a Jobbik a kultúrmarxista elvet, miszerint mi, európai és fehér nemzetek csupán csoportok tárhelyei vagyunk, melyben mindenki ugyanannyira „magyar”, „német”, „francia”, „svéd”, mint az őslakos és hazát alapító, azt felépítő és évszázadokon, évezredeken át megőrző gazdanemzet? Ha a zsidó „zsidó magyar”, a cigány „cigány magyar”? Az itt élő néger esetleg „afromagyar”? A magyar meg csak egy a sok csoportból, ő a „magyar magyar”? (Mint tudjuk, polkorrekteknél a magyar megnevezése: „nem roma”.) Nem. A cigány cigány, a zsidó zsidó, a néger néger. A multikultiszektás nemzetgyilkosoknál való jó pontok szerzése helyett inkább a valóság és igazság talaján kellene határozottan állnia egy olyan csoportnak, mely a nemzet megvédését hivatott ellátni. Ha szerintük a zsidó is magyar (és logikailag minden más csoport is az, ha itt él), akkor az bizony nem a nemzet védelme, hanem annak behódoltatása más elemek előtt, hiszen ha bármilyen jött-ment egyenlő magyarrá lehet, a gazdanép eredeti karaktere elveszíti domináns jellegét. Az pedig, aki azt se meri kimondani, hogy „a zsidó nem magyar” nem várható, hogy elég derekas legyen a nemzet megvédéséhez. Továbbá képzavart is okoz ez, hiszen Ahmedék és Hamidék is ha idejönnek, lassan ők is „magyarok” lesznek, miért is kéne akkor betódulásukat ellenezni? Így vélekednek a szélsőliberálisok, akiknek a játékszabályaihoz igazodik Vona ezek szerint. Szerintük az állampolgárság és bemondott „identitás” eldönti, ki kicsoda, s mivel több magyarra lenne szükség, minek bajlódni születésszámok növelésével, ha importálni is lehet „új magyarokat”? Döntsön tehát a Jobbik, hogy ezzel egyetért-e, mert ha nem, kínos lemagyarozni idegen csoportokat, főleg olyan történelmileg kártékony és ellenséges csoportokat, mint amilyen a zsidó is.

 

Ha ugyanis van olyan csoport, mely egész történelmén keresztül bizonyította, hogy velük nem lehet „hidakat építeni”, az a zsidóság. Míg a primitívebb cigánysággal azért nem lehetne hidakat építeni, mert nem is értenék, mi az, addig a zsidóság nagyon is érti, hogy mi az, és hogy az hova vezetne: keveredéshez, beilleszkedéshez, alkalmazkodáshoz. Hanuka idején ők pedig pont ennek az ellenzését éltetik, s lássuk be: nekünk se kívánatos, hogy akár a cigányság, akár a zsidóság beleolvadjon a magyarságba. Különélésre van szükség, nem keveredésre. Ne szokjuk meg annak gondolatát, hogy ez itt „közös hazánk”. Ez a föld a magyarok földje, nem véletlen, hogy Köves és fajtája nem Árpádnak állít szobrot, hogy nem a magyar hősöket élteti, nem azok emlékét ápolja, hogy nem annak lelkiségével él, hogy nem a magyar karakter megőrzése számukra a fontos – nekik ugyanis mindenből sajátjuk van, ők a saját hőseiknek és őseiknek állítanak szobrot, azok emlékét ápolják, zsidóként élik meg a világot. E föld nekik lakhely, nekünk haza. Ha az ország elveszne, nekik lenne hova menniük, nekünk nem, mert Kárpát-medence csak egy van a világon. Ha minden magyar eltűnne, se Slomóék, se Ahmedék, se Rikárdóék nem ápolnák a mi szeretett ősapáink emlékét, akiknek köszönhető ez a föld eleve.

A zsidósággal, melynek vezetői szerint az antiszemitizmusnak nincs semmi oka, az csak úgy van a semmiből, miként lehetne párbeszédet folytatni, „hidakat építeni” eleve? Egy Mandiner-interjúban Heisler András szerint „Az antiszemitizmusnak ugyanis nincs objektív forrása, az antiszemitizmus a butaság szinonimája”, továbbá „bődületes állításnak nevezte, hogy az antiszemitizmusért maguk a zsidó közösségek tagjai is felelősek”. Míg a fehér emberre sajnos jellemző, hogy képes magát okolni olyanért is, amiért igazán nem kéne (mely bűntudatra hajlamos Achilles-pontját a zsidók mindig ki is használták), addig az elvakult zsidó önelégültségnek hosszas történelme van. Freud szerint a zsidóellenesség szexuális frusztráció, avagy irigység eredménye (mondja ezt ő, elvakultsága miatt észre sem véve, hogy egész munkásságával a hagyományos európai erkölcsiség felforgatását művelte, s  a gazdanépek pont ezen viselkedés miatt voltak ellenségesek a zsidókkal), Anthony Julius A diaszpóra megpróbáltatásai: Az antiszemitizmus története Angliában című könyve, ahogy sok más irodalmi mű is, úgy mutatja be az antiszemitizmust, mint ami a semmiből jött, és egyfajta vírusként fertőz ok nélkül. A zsidó félrebeszélés e téren oly gyakori, hogy a hetekben adott interjújában az Egyesült Királyság több és több migránsért lobbizó főrabbija, Ephraim Mirvis is hasonlóan vélekedik: „Az antiszemitizmus a legősibb gyűlölet, és még senkinek sem sikerült rámutatnia, honnan is származik ez, s miről is szól az egész. Ez a legnagyobb probléma, amivel szembe kell néznünk.”
 

A zsidó fanatizmus (mely egy elvakult felsőbbrendűségi tudat és üldözési mánia bizarr keveredésének eredménye), melyből saját felelősségük örökös el nem ismerése is adódik, egyben magában hordozza a képmutatást is. Köves például annak idején feljelentette Gyöngyösi Mártont, amiért az – nagyon helyesen, bár sajnos a zsidókat „honfitársazva” – azt vetette fel a 2012-es, éppen aktuális gázai cionista mészárlás apropóján, hogy azon politikában aktív zsidókat, akik kettős állampolgársággal rendelkeznek (az adott szövegkörnyezetben egyértelműen erről van szó) vizsgálatnak kéne alávetni. Az EMIH akkor így aggodalmaskodott:

Úgy vélik, Gyöngyösi Márton állítása arról szólt, hogy azok a magyar állampolgárok, különösen a kormánytagok és országgyűlési képviselők, akik zsidó származásúak, pusztán e származásuk miatt, nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek. Úgy fogalmaztak, ez kétséget kizáróan gyűlöletre uszítás, hiszen ha ezt a „nemzetbiztonsági kockázatot” meg kell szüntetni, az már közvetlen fenyegetést is jelent a „zsidó származású magyaroknak”.

Ennek ellenére a nagyon érzékeny Köves Izrael elkötelezett támogatója, ahol nem csak a személyi igazolványban van feltüntetve az állampolgár származása, de a Kneszetbe se kerülhetnek kettős állampolgárok, ha ilyennel rendelkeznek, azokról le kell mondaniuk. A Times of Israel cikkéből:

A Kneszet beiktatásra váró új tagjainak körülbelül egyharmada az izraeli parlamentben első alkalommal kap helyet. Köztük van öt, akik mielőtt felesküsznek az izraeli emberek szolgálatára, formálisan le kell mondjanak idegen állampolgárságukról. Annak az elvárása, hogy lemondjanak a nem izraeli állampolgárságukról, nem érte Rachel Azariát, Ksenia Svetlovát, Haim Jelint, Abdullah Abu Maaruf-ot és Yoav Kisch-t meglepetésként. Míg az izraeliek rendelkezhetnek több állampolgársággal, egy alaptörvény, melyet 1958-ban fogadtak el, kijelenti, hogy a Kneszet tagjai nem esküdhetnek fel a parlament tagjaként, csak akkor, ha az idegen állampolgárságukat szabályosan visszavonta az kibocsátó ország.

 

Kövesék logikáját követve ez azt jelenti, hogy ezen állampolgársággal rendelkező izraeliek „közvetlen fenyegetésnek” vannak kitéve, és ez „kétséget kizáróan gyűlöletre uszítás”, pedig Gyöngyösi elég szerényen csak vizsgálódást vetett fel, nem az állampolgárságuk megvonását, mint Izraelben az szokás. Köves még most, 2016 legvégén is felemlegeti ezt, mint antiszemitizmust, de támogatja Izraelt, mely személyi igazolványban "listáz” és parlamenti képviselők állampolgárságával foglalkozik, annak feladására készteti őket (ennek ellenére Izrael itteni nagykövete is kikérte magának a Gyöngyösi felvetését), vagy a bevándorlókat nevezik kormány szinten betolakodóknak, esetleg vadállatoknak. Mindez kóser, ha a sajátjaikról van szó. Létezik tehát egy szabály a zsidók számára, s egy másik mindenki másnak.
 

A kollektivizálás természetes dolog. Bár minden csoportban vannak kivételek, olyanok, akikre a csoportkarakter csak kicsit, és olyanok, akikre az nagyon jellemző, a csoport átlagkaraktere megmarad. A kivétel erősíti a szabályt, mint mondják. Ennek ellenére a zsidók – akik zsidó identitásuk lévén eleve elkülönítik magukat a nem zsidóktól, és nem csupán „egyének a világban” – betegesen félik a csoportosításokat, mert tudják, hogy abban rejlik a vesztük. Csoportként munkálkodnak, de „egyénekként” követelik meg saját megítélésüket, történelmileg pedig mindig akkor szorult a hurok a nyakuk körül, amikor a gazdanép őket mint csoportot rakta a helyére. 2015 februárjában szintén Vonának írt soraiban így szólt:

Én például nem tartok bűnösnek egy egész nemzetet, közösségem tagjai között, családtagjaim, zsidó barátaim között senkit sem ismerek, aki az egész magyar nemzetet bűnösként ítélné meg.

 

Egy évvel korábban egy izraeli lapnak viszont „a magyarok” holokausztban játszott felelősségéről beszélt a német megszállás emlékműve kapcsán (mely, mint ismert, nem jó, hiszen a zsidóság aszerint nem egyedi áldozat):

Hírdetés

 

Miután a németek bevonultak, a magyarországi zsidók 90 százalékát deportálták Auschwitzba, s akik mindezt véghezvitték, azok a magyar rendőrök voltak. (…) A magyar kormány felelőssége, hogy a valóságnak megfelelően mutassa be a történteket. Nem a mi érdekünk, hogy beismerjék a bűneiket, testvéreink meggyilkolását, s ezért a felelősséget is vállalják, hanem Magyarország érdeke. Magyarországon minden zsidó közösség egységes annak követelésében, hogy változtassák meg a német megszállás emlékművét, s ismerjék el a magyarok nem elhanyagolható részét az ország több mint 430 ezer zsidójának elpusztításában.

 

Közép-hosszútávon a zsidó közösség egészének ugyanaz az érdeke. Ha van kényszerű politizálás, akkor az az érdekérvényesítés a közéletben a zsidóságot érintő ügyekben. Hosszútávon ez akkor működhet jól, ha vannak közös ügyek és ezekben összefognak mindazok, akiknek van érdekérvényesítő képességük. Hogy melyek a közös ügyek? Az antiszemitizmus, a szociális kérdések és Izrael, ami az aktív közösség tagjait szintén erősen érinti. Meggyőződésem, hogy ezeknek a kérdéseknek az egységes képviseletéhez meg kellene teremteni a közös platformot. Ehhez viszont nagyon fontos, hogy akik ebben részt vesznek, azok tudják, hogy mit akarnak – szellemi értelemben is. Ezért is tartottuk fontosnak, hogy legyen az antiszemitizmus elleni fellépésnek egy közös fóruma, ezért kezdeményeztük a Tett és Védelem alapítvány létrehozását.

Antiszemitizmus elleni küzdelem önmérséklet és a gazdanép békén hagyása helyett a TEV általi zaklatással és eretnek hangok elhallgattatásával – pont ez az agresszív pofátlanság az, ami miatt mindig is volt antiszemitizmus, de a zsidó képtelen mindezt felismerni, vagy elfogadni, ne is várjuk. Majd a médiabeli befolyásukról (melynek elzsidósodásáról az Amerikai Népszava is írt már) így szól:

Azonban, ha lesz rá lehetőség, hogy sok ezer vagy tízezer embert befolyásoló médiumok vezetői meghallgassák véleményünket, akkor nekem mint rabbinak, elsődleges feladatom, hogy ezt a lehetőséget a zsidóság javára fordítsuk, hogy Izrael, az antiszemitizmus elleni fellépés, a zsidó vallás értékei markánsan jelenjenek meg, miközben nem válnak belterjessé. Semmiképpen ne képviseljenek ezek a médiumok Izraellel vagy a zsidósággal szemben barátságtalan vagy éppen ellenséges álláspontot.

Az én feladatom rabbiként, közösségi vezetőként, Izrael ügye iránt elkötelezett zsidóként és a demokratikus értékek mellett elkötelezett magyar polgárként annyi lehet, hogy a kapcsolati lehetőségeimet ezen ügyek érdekében mozgósítsam.

 

Zsidó faji érdekérvényesítés és egy idegen állam szolgálata Magyarországon. Ironikus helyzet ez mindig: mialatt ezen zsidók saját csoportjuk érdekeit szolgálják munkásságukkal, befolyásukkal, addig a magyar, aki saját csoportja érdekében teszi ugyanezt, „rasszista”, és ilyen-olyan „fóbiás”, kirekesztő – ez az irónia akkor érthető meg, ha felfogjuk, itt két (és több) csoport nemzeti és kulturális küzdelméről van szó, melyben a magyar érdek a zsidó felforgatás ellenzése, s mint olyan, a zsidók számára minden ez irányú erőfeszítés üldözendő. Egy magyar és egy zsidó máshogy képzeli el Magyarországot, s ez örök konfliktusforrás lesz mindig is, amíg a felforgató elem helyére nem lesz téve. Hogy a TEV mintájául szolgáló Rágalmazásellenes Liga akkori vezetőjét, Abraham Foxmant idézzük, elmondása szerint szervezetének célja „Amerikát annyira felhasználóbaráttá tenni a zsidók számára, amennyire csak lehet.” Hogy ehhez mit szólnak a gazdanépek, nekik nem számít, nekik minden jár.

 

A francia-angol író és költő Hilaire Belloc már az 1922-es A zsidók (The Jews) című könyvében így írt erről témába vágóan:

Mert a zsidó rendelkezik egy minden más embernél messzebb menő faji emlékezettel. A berendezkedés [állampolgárság] úgy tűnt, hogy megadta neki azt a biztonságot, amit a faji történelme (mely minden zsidóban tudatosul) számára lelkesen kívánatossá tett. Úgy hiszem, hozzá kell tennünk (bár ezzel sok modern ember vitába szállna), hogy ez a funkció kielégítette a zsidó igazságérzetét. Mert nem kis része a problémának, melyet vizsgálunk, hogy a zsidó igazán úgy érzi, hogy számára a speciális bánásmód jár. Enélkül bénának érzi magát. Ő, saját nézete szerint, csak akkor védett egy esetleges ellenségességgel szemben, amikor az [állampolgárság] által védve van, és így meg van győződve afelől, hogy a világ neki tartozik a teljes állampolgárság egyedülálló kiváltságával minden közösségben, ahol éppen tartózkodik, mialatt hű marad a saját népéhez. […] Amit a zsidó akart, az nem annak a büszkesége, hogy angolnak lehessen nevezni, franciának, olasznak vagy hollandnak. Ez iránt teljesen közömbös volt. Amit a zsidó akart, az nem annak az érzése, hogy ő is olyan, mint a többiek – az utálatos lett volna számára –, amit ő akart, az a biztonság.

Természetesen a zsidó nem lett magyarrá az egyenjogúsítás következtében, Istóczy Győző munkássága kapcsán írt korábbi írásomban hosszasabban elmélkedek a témán, bemutatván a zsidó karakter túlélési stratégiáit. Ezen stratégiák egyike, hogy miután a biztonságot jelentő gazdanép tagjaival való jogi egyenlőséget elérte a zsidó, máris nekilátott a gazdanép tagjainak jogi korlátozásához – ismét saját csoportjuk védelmében, azok érdekei mentén, a gazdanép korlátozása és elnyomása révén. Korábbi elemzésemben Anglia kapcsán mutattam be, hogy zsidó szervezetek és befolyásos zsidók miként munkálkodtak az angolok jogi elnyomásán, elnémításán, s azt milyen szinten sikerült is mára elérniük. Idehaza Köves és TEV-es bandája is ugyan ezt teszi: a magyaroknak szabná meg miről és miként lehet és szabad beszélni. Nem elég, hogy felmenőik egyenlő jogokat kaptak, a magyarok jogait kell inkább korlátozni.
 

 

Egyéb ösztönös túlélési stratégiái a nemzetközi, befolyással rendelkező zsidóságnak megmutatkoztak a történelem folyamán, s mindennek a 20. század egy egész tárháza volt… A domináns, vagy konkrétan teljesen zsidó szerep a 19. század uzsorás élősködésében, vagy a 20. század eleji bolsevik és kommunista szervezkedés és hatalomszerzés, a szexológia eltérítése és a perverzitás támogatására használása, a feminizmus családellenes és nőket degradáló felforgatása történelmileg és napjainkban egyaránt, a pornográfia erkölcsi bomlasztása és romboló hatása, a nemi zűrzavar és beteges „identitások” népszerűsítése, a homoszexualitás és devianciák normalizálása történelmileg és napjainkban, a művészetek európai szellemiségének eltorzítása és beteges igénytelenséggel való felváltása, a faji keveredés és ellentétek kiaknázása, a közel-keleti és észak-afrikai hordák korlátainak ledöntése, majd Európába segítésük, vagy öngyűlölő fehérek kitenyésztése kultúrmarxista intellektuális mozgalmak által, majd nemzetellenes célokra való használatuk és határellenes mozgalmak kialakítása, mind a bomlasztás céljait szolgálta, a homogén és erős nemzettudattal, szellemi alkattal rendelkező fehér nemzetek gyengítése, felhígítása ez, melyben a zsidóság mint összetartó és befolyásos tömb kevésbé érzi magát egy esetleges összefogás által veszélyeztetve. A homopropagandista zsidó Jill Soloway-t idézve: „A zsidók újraalkotják a kultúrát, hogy megvédjék magukat a holokauszt után.” A zsidók domináns szerepe ezekben a folyamatokban nem vonható kétségbe, és nem is hagyható nagyvonalúan figyelmen kívül, mert irdatlan rombolást végeztek pár évtized alatt, és ez irányú befolyásuk további tűrése csak még több rombolást eredményez.

Köves aktivizmusa tehát tökéletesen beleillik a nemzetközi zsidó elit viselkedésmintájába, s ez mindaddig így lesz, amíg zsidó érdekek mentén igyekszik átformálni a magyarságot. Egy idegen államot támogató, idegen érdekek mentén aktív, és befolyását az ő külön csoportja ellen felszólaló, vagy az ő mítoszaikban nem hívő magyarok ellen felhasználó zsidóként pedig Köves nem partner, hanem ellenség. Lehet villogtatni az erkölcsösségünket és jóságosságunkat azzal, hogy „lövészárkok betemetéséről”, párbeszédről, megbékélésről beszélünk, de amíg mi ezt tesszük, ők csak jobban vérszemet kapnak, s a gyengeség kiszimatolásával annál hevesebben ugranak a nyakunknak. Ez a megalkuvók sorsa. Ráadásul amellett pedig, hogy ilyenkor a zsidók mit ünnepelnek, fontos, hogy Köves is a Chábád Lubavics egyik képviselője, mely egy kimondottan zsidó faji felsőbbrendűséget hívő szekta (mint hanukai írásomban részletesebben bemutattam), legnagyobb messianisztikus figuráinak gójellenes, azokat kizsákmányolandó szolgáknak tekintő megnyilatkozásaitól kéne elhatárolódni, esetleg az izraeli fajvédelemtől – ha az nekik a magyarok esetében olyan szörnyű –, de a folytonos holokausztozás helyett is lehetne elítélően szólni például a holodomor zsidó felelőseiről, a kunbélákról, a rákosimátyásokról, ha már az elhatárolódás követelése annyira a szokásuk. Gerinces férfi a fentiekben bemutatott képmutatásba dörgölte volna bele az álnok, panaszkodó zsidó orrát, további magyarázkodás helyett.

A Jobbik egykoron azzal érvelve magyarázta a radikalizmus szükségességét, hogy „radikális helyzetben radikális válaszokra van szükség”. Ez így igaz. Mint láthatjuk azonban, a nemzetközi – és az azzal egy húron pendülő hazai – zsidóság mint idegen és ellenséges elem továbbra is radikális veszélyforrás (miközben milliószámra özönlenek a sötét idegenek is tágabb életterünkbe, jórészt zsidó segítséggel), érdekeik és céljaik radikálisan eltérnek a magyarságétól, a hagyományos Európáétól, velük szemben a radikális ellenállás és fellépés az egyetlen elfogadható és működő hozzáállás. A történelem folyamán soha sehol nem lehetett a zsidósággal szép szóval megértetni, hogy legyenek kedvesek nem felforgatni hazánkat és népünket, mert az nekünk nem jó.

A zsidóság – ahogy minden más csoport is – rendelkezik faji karakterrel, mely sok ezer, tízezer, százezer év folyamatának lenyomata, s a zsidóság múltját, jelenét, magát a zsidókérdést tanulmányozó ember számára idővel kirajzolódik ez a faji alkat: a gőgös, gazdanépet megvető, azt saját úri igényei szerint (bármi áron) átformáló, alárendelő, a fennköltebbet bemocskoló jellem. A Chábád-szektás Köves és társai is ennek a jellemző örök zsidó alkatnak a képviselői. Nem kell ehhez a zsidóknak (konkrétabban: a zsidóság meghatározó elit rétegének) gyertyafényes szobákban összeülnie, csuklyákban „összeesküdve”, ahogy a cigány se „esküszik össze” más cigányokkal ahhoz, hogy napról-napra cigányként viselkedjen: egyszerűen a faji alkatukból ez következik. A néger is néger, az arab is arab, anélkül, hogy összebeszélnének – a kérdés az, hogy a fehér ember hajlandó-e, képes-e megmaradni őseinek karakterénél, gerinces, harcos szellemben, vagy behódol idegen elemek előtt, és azok igényei szerint igazgatja saját sorsát. A történelem tanúsága szerint az önállóság és a minden népet megillető saját sors szabad meghatározása pedig abban rejlik, hogy ellenséges elemekkel nem alkudozunk, nem nevezzük őket a saját csoportunk részének, nem teszünk nekik szívességeket, és nem határolódunk el saját magunktól, esetleg őseinktől az ő kedvükért, hanem szigorúan tiszteletet és engedelmességet követelünk, ha ez pedig nem lehetséges, a problémás elemeket kizárjuk életterünkből – van nekik úgyis hova menniük, nekünk viszont csak ez a föld van.

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info

Korábban írtuk:

Vona és Mirkóczki: Tisztelt Vezető Rabbi Úr, hanuka alkalmából engedje meg, hogy tisztelettel köszöntsük!

A vecsési Jobbik nem hajlandó "hanukázni" – Vona etikai eljárást kezdeményezett ellenük

Köves Slomó "az okádék kenegetésének" tartja Vonáék hanukai köszöntését


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »