Sokszor tapasztaltam nyelvtanításban: a kezdetben egyes dolgokra a tanár azt mondja: „most haladjunk, ez nem fontos„.
Azaz a nyelv egyes nehezebb részeit nem veszik tudomásul. Az elképzelés: majd aztán a tanuló később korrigál.
Teljes tévedés. Ez olyan, mint a házépítésnél hagyni az alapokat, hogy majd csak lesz később valahogy. Miközben nem lesz, marad rossz, ami eleve rossz.
A nyelvnél is ez történik: rögzül a hiba, s úgy is marad.
A magyarországi angoloktatásnál pl. jellemző, hogy egyfajta „e” hangot ejtetnek a tanulóval, mert ez így könnyű magyaroknak, s nem igazán van elmagyarázva, hogy az angolban van egy röviden ejtett magyar „é”-szerű hang és egy a magyar e-nél is nyitottabb „e”-szerű hang, a kettő teljesen önálló.
Angolul a megkülönböztetés alapvető, lásd „bad” és „bed”, ezek azonos ejtése vicces. Ezen a mai modern brit ejtés se segít, ahol egyes esetekben a nyitott „e” helyett „a” szerű hang van, amit az amerikaiak is ejtenek, de nem itt, hanem sok olyan helyzetben, amikor a britben „o” van. De ez már a brit és amerikai ejtés eltérésének kérdése, amit nem részleteznék.
Annyit azért, hogy érthető legyen:
- angol „bed” és amerikai „bed” = azonos ejtés, zárt „e”,
- angol „bad” és amerikai „bad” = azonos ejtés, nyitott „e”,
- angol „bath” = „a”,
- amerikai „bath” = mint a „bad” szóban,
- angol „lot” = o,
- amerikai „lot” = mint a „bath” brit ejtésében;
kicsit leegyszerűsítve.
A diák nem figyel oda, így aztán – ha eleve akarja – hatalmas erőfeszítés a kettőt megkülönböztetni.
Pedig sokkal könnyebb lett volna eleve ezt megtanulni, legalábbis tudatosítani.
Amikor először tanultam latinul, ugyanezt láttam. Mivel ez kubai egyetemen volt, ahol a diákok anyanyelve az esetek 99 %-ában spanyol, s a spanyolban nincsenek hosszú magánhangzók, így a tanár azzal kezdte „a latinban vannak rövid és hosszú magángangzók, de ez nehéz, mi csak rövidet fogunk ejteni„.
Látszólag könnyebbség, de aztán aki eljutott magasabb szintre, az csúnyán megfizetett a kezdeti könnyebbségért: hiszen képtelen volt megérteni a latin verselést, ahol rövid és hosszú szótagok váltakozása az alap, márpedig ő csak rövid magánhangzókat tanult, így hirtelen szembesült azzal, hogy vannak nyitott, de hosszú szótagok.
De már a nyelvtannál is nehéz. Lásd az I. névszóragozásnál az egyetlen eltérő az alanyeset és a határozóeset között, hogy az előbbi rövid a, míg az utóbbi hosszú a. S azonnal világossá válik, hogyan tudtak a rómaiak különbséget tenni: mert az egyik rövid, a másik hosszú.
Láttam: milyen nehéz ezt utólag megtanulni. Pedig a latin esetében nincs aki kinevessen bennünket, ez senkinek se az anyanyelve.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
