Milyen volt felnőttként visszatérni az Egyházba? Hogyan talált rá a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokra? Milyen volt a jezsuita képzés utolsó állomása? A közelmúltban ünnepélyes utolsó fogadalmat tett, ezzel véglegesen a Jézus Társasága tagjává lett Hiba György jezsuitával Feke György, a Jezsuita.hu munkatársa készített interjút.
– „Kitartás, alázat, hála” – András Attila provinciális szerint ezek a tulajdonságok születnek meg egy jezsuitában, mire utolsó fogadalmat tesz. Abból az alkalomból mondta ezt, hogy te ezzel a fogadalommal köteleződtél el a Jézus Társaságához. Benned milyen érzések vannak most?
– A kitartás, az alázat és a hála az egész Társaság reménye. A rendalkotmányunkban nagyon erősen benne van, hogy amíg egy jezsuita eljut eddig a pontig, addig annyi mindenen megy keresztül, hogy csak azért tud megmaradni jezsuitának, mert ezek a képességek, tulajdonságok erősödnek benne. Bennem nagy hála és megérkezettség van. Azt érzem, hogy az elmúlt tizenhét év küzdelmei beértek. Amikor ezt a fogadalmat kimondtam, akkor lett bennem egy könnyűség.
– Mitől vagy könnyű?
– A szívem lett könnyű, mert mindaz, amivel küszködtem, küzdöttem az elmúlt években, az azt hiszem, hogy a helyére került. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy megoldódott, inkább azt, amire mindig vágytam: élhetővé vált és olyan távolságba került, hogy még kapcsolódom hozzá, de érdemben már nem befolyásolja a döntéseimet, az életemet, az érzéseimet.
– Szintén nemrég volt az évfordulója annak, hogy tizenhét éve beléptél a Jézus Társaságába. Mostanra jutottál el az utolsó pontjára a képzésednek. Mindig ilyen kitartó ember voltál?
– A szüleimtől többek között azt kaptam örökségül, hogy első a munka, és aztán lehet pihenni. Azt éltem meg, hogy nekem mindig küzdeni, dolgozni kell azért, hogy valamit elérjek. Tehát kaptam képességeket, de ezekhez mindig nagyon erősen oda kellett tennem a saját megküzdéseimet. Megszoktam, hogy bele kell tenni magam a dolgaimba, a vágyaimba, az elképzeléseimbe, különben nem fognak megvalósulni.
– Ahogy újabb és újabb lépcsőfokait jártad a jezsuita létnek, hogy tudtál kitartani? Mi segített ebben a folyamatos változásban?
– Az, ahogy az Isten belépett hozzám, és nagyon egyértelművé tette, hogy a legmélyebb vágyam Ő maga. Igazából ezt kezdtem el óvni, vigyázni, minden más ebbe illeszkedett bele napról napra.
– Hogy született meg ez a kapcsolódás?
– Megkereszteltek, voltam elsőáldozó, bérmálkozó, de úgy éltem, ahogy én gondoltam, mígnem ez kiüresedett, és elkezdett érdekelni, illetve egyre fontosabbá válni, hogy akkor mi értelme van a létezésnek. Addig buborékban éltem, és amikor kipukkadt, akkor találkoztam hiteles emberekkel, akik életét teljesnek láttam, és ez elkezdett vonzani. Kiderült, hogy beengedték a szívükbe az Urat, és katolikusok voltak. Eszembe jutott, hogy én is az vagyok, és talán vissza kellene mennem az Egyházba, hogy én is megtapasztaljam azt, amit ők megéltek. Újratanultam, hogy ez mit jelent, úgymond előkészítettem a terepet, hogy amikor belép hozzám az Úr, akkor felismerjem.
– Milyen volt huszonöt évesen visszatérni az Egyházba?
– Az a vágy vitt vissza, hogy az Úrral szeretnék találkozni, mert ő az út számomra, ezért vállaltam mindent: hogy újra bérmálkozási csoportba járjak, egy olyan összeszokott közösségbe, ahol nem éreztem magam annyira jól, mert kívülálló voltam. Újra és újra meg kellett harcolnom, hogy miért vagyok ott. Csak lassan kezdtem el megtalálni a helyemet. Közben lediplomáztam és elkezdtem tanítani. Ott egy másik közösségre találtam.
– A lelkigyakorlatokra mikor leltél rá?
– Volt egy kolléganőm, aki már ismerte a jezsuitákat. Ő ajánlotta, hogy ha meg akarom érteni, mi a terve velem a Jóistennek, akkor menjek a Manrézába, merthogy ők ebben tudnak segíteni. Már az első alkalmon elkezdődött egyfajta újrarendeződés bennem: a kérdéseim, kételyeim elkezdtek élhetőbbé válni, és lett bennem egy mélyebb bizonyosság afelől, hogy itt van az Isten, én is itt vagyok és együtt tudunk tovább menni.
– Mi volt az, ami végül azt mondta veled, hogy te és az Isten a Jézus Társaságában menjetek tovább?
– Nagyon kerestem, hogy mi lenne jó, minek örülne a Jóisten, és én hol találnám meg magam. Mivel Ő húzott ki abból a sötétségből, ahol voltam, az egyértelművé vált számomra, hogy Őt szeretném szolgálni. Az, hogy családapaként, szerzetesként vagy papként, nem volt egyértelmű. A vágy bennem volt, hogy szerzetesként lenne jó, de erre nem volt minta a családomban. A hűséges házasságokra igen. Évekig jöttem ezzel a kérdéssel, jártam lelkigyakorlatra, majd visszamentem tanítani. Újra lett barátnőm, de nem érzékeltem azt, hogy ez az út Isten felé vinne el, hanem inkább nagyobb kérdéseket, kételyeket támasztott. Harminchárom évesen egyszer nagyon erősen megérintett az Isten, és akkor lett egyértelmű számomra, hogy erre tovább.
– Azóta lelki kísérőként és lelkigyakorlat-vezetőként te is olyan ember vagy sokak számára, akiknek a hitelessége bátorított téged. Milyen volt átülni az egyik székből a másikba?
– Ez fokozatosan történt, és újra és újra visszaültem az előző székbe, még most is visszaülök időről időre. Úgyhogy azt hiszem, mélyülésről, egy teljesebb kép kialakulásáról beszélhetünk. Nekem is szükségem van arra, hogy legyen valaki, akivel megbeszélem a saját kérdéseimet, hogy megosszam magamból a legmélyebb részeket, amelyek mozgatnak. Nem gondolom azt, hogy innentől kezdve minden sínen van, csak jöjjenek hozzám az emberek.
Öröm van bennem, hogy át tudok ülni ide is, oda is.
– És milyen a kísérői székben ülni?
– Megtisztelő. Leül mellém az, akit éppen kísérek, és tartunk egy kis csendet, hogy ráhangolódjunk a Szentlélekre. Utána fordulunk egymás felé, és kezdem el hallgatni. Ez a kis csend abban segít, hogy ő legyen középen, és én pedig hátralépjek. És ahogy elkezd beszélni arról, amiben van, és ha én tartom, el tudja kezdeni megérteni azt, mi zajlik benne. Ebben a térben meg tud jelenni a Jóisten. Igazából ő már ott van, de egyre láthatóbbá válik.
– Használtál korábban többször is egy képet arra, hogy milyen jezsuitának lenni. Ez az alpinista, aki mászik kötéllel a hegycsúcs felé, és a társai biztosítják. Aktuális még ez a tapasztalat számodra?
– Ez egy mindig aktuális alaptapasztalat. A lényege az, hogy nem vagyok egyedül a hivatásomban, hanem egy közösségre lettem rábízva, és rám a közösség, és bár nagyon különbözőek vagyunk, mindez azért tud működni, mert mindannyian a Jóistenre próbálunk figyelni, hiszen Ő hívott ide. Amennyire tudjuk engedni, hogy Ő legyen jelen az életünkben, annyira tudunk őszinte, bensőséges kapcsolatot ápolni egymással.
– Az, hogy végleg a Jézus Társasága tagja lettél, változtat valamit a napról napra történő istenkereséseden?
– Számomra egyfajta visszaigazolás, hogy amit én megélek az Úrral, és amit úgy élek meg, hogy az Úr is megéli velem, azt a Társaság is úgy látja. Szóval egyfajta megerősödés az önazonosságomban. A könnyedség, amiről beszéltem, az erről is szól.
Könnyű lett a szívem, mert azoknak a küzdelmeknek az emlékei, amelyeket megvívtam, velem vannak, de arra mutatnak rá, ahonnan jövök; ahogy az Istennel vagyok az, aki vagyok.
A teljes beszélgetés az alábbi videóban visszanézhető:
Szöveg: Feke György
Fotó: Pásztor Péter
Forrás és videó: Jézus Társasága Jezsuita Rendtartománya
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
