A Szlovák Nemzeti Felkelést megelőző majd az azt követő időszak véres harcainak krónikája azt bizonyítja, hogy a partizánharcok a felkelés szívében, a Besztercebányai megyében járt a legtöbb ártatlan áldozat életének kioltásával. Nem véletlen, hogy itt kezdte az öldöklést a két legnagyobb szlovák tömeggyilkos. Hetvenöt éve történt c. történelmi sorozatunk legújabb része következik.
A hetvenes években, a legsötétebb husáki elnyomás alatt született, közép-szlovákiai jó barátom emlékének köszönhetően a vicc, amely a sok tragédiával járó 1944/45-ös évek partizán-hőstetteinek kötelező iskolai ünneplése során Rimaszombatban megtörtént.
A Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulóján batyi úttörőinek egy Tiszolcról származó harcos volt a „vendége”, aki bevezetőjében a maga személyes hőstettére azzal hívta fel a figyelmet, hogy megkérdezte a gyermekektől:
Persze, róla volt szó az elhangzott mesében. Igen ám, de mire bő egy óra múlva a hőstettei történetének végére ért, már a csattanója így hangzott: „Amikor Klenócon a német partizánvadászok a társaimmal együtt elfogtak, akkor a legközelebbi házfalhoz állítottak és kivégeztek bennünket. Látjátok, én mégis itt vagyok!” Azóta Batyiban, ha valaki magáról erősen kétes történetet mesél, azt mondják rá, hogy „olyan, mint a tiszolci partizán”!
Most, hogy a hetvenöt éve történt tragédiák dokumentumanyagát olvasgatom, sokszor eszembe jut Lévai Tibor, rimaszombati zenészbarátom története. Petőfi Sándor elbeszélő költeményének János vitézei vagy Kodály Zoltán daljátékának Háry Jánosai minden háborúban ott voltak és lesznek. Ezek azonban csak a háborús bűnöket elkövető személyek kétes erkölcsi színvonalára hívják fel a figyelmet, mintsem a tragédiák elszenvedőinek, az áldozatok sokszor kegyetlen és értelmetlen halálára. A háborúban, különösen a félkatonai alakulatok fegyveres harcában a kisebb „hőstett”, illetve a több emberség és érzelmi intelligencia vélhetően kevesebb véráldozattal járt volna!
A Szlovák Nemzeti Felkelést megelőző majd az azt követő időszak véres harcainak krónikája azt bizonyítja, hogy a partizánharcok a felkelés szívében, a Besztercebányai megyében járt a legtöbb ártatlan áldozat életének kioltásával. Nem véletlen, hogy itt kezdte az öldöklést a két legnagyobb szlovák tömeggyilkos, Bedřich Smetana és Edvard Kosmel.
Ráadásul Kosmel Rimaszombatban kezdte, majd az I. bécsi döntést követően, a város visszacsatolása után Tisolcon fejezte be gimnáziumi tanulmányait. De Korpona sincs innen messze, ahonnan Karol Pazurnak, a přerovi tömegmészárosnak, a Hlinka-gárda tagjaként indult el a katonai karrierje, hogy aztán gyermekek, nők és férfiak tömegének legyilkolásával Besztercebányán érjen véget dicstelen élete.
Az itt történt tragédiákról az első hírt Ádám Attila rimaszombati dokumentumfilmes ismerősömtől kaptam 2017. 02. 03-án, aki a DVD-jéhez egy rövid levelet is mellékelt. Idézem:
Egy másik forrás, František Vnuk Dicső volt-e a felkelés (?) című írásában szintén ír a Pusztaréten történt kivégzésekről. „1944. december 22-én az ú.n. Chruscsov brigád Petruchin őrnagy (Vladimírov eredeti neve, az író megjegyzése) vezette szakasza Klenóc mellett 65 magyar katonát ejtett foglyul. Közülük, tán 11, nem akart közéjük állni, őket még aznap kivégezték. Vélhetően azért nem léptek be közéjük, mert a nem túl messze található Hódoscsépányról származtak. (Hódoscsépány, ma Ózd város része.) Ezen a helyen, feltételezhetően később a par tizánok további magyar foglyokat lőttek agyon.”
(F. Vnuk feljegyzése szlovák nyelven: 22. decembra 1944 pri Klenovci partizáni zo osobitného oddielu zv. Chruščov pod velením mjr. Petruchina zajali 65 maďarských vojakov. Asi 11 z nich sa k nim nechceli pridať, tak ich v tých dňoch odstrelili. Zajatci zrejme pochádzali z pomerne blízkej dediny Hodoscsépány. Na tomto mieste partizáni pravdepodobne zastrelili i ďalších zajatcov.)
A másik tömegsírral kapcsolatban a dokumentumfilmben hangzik el tanúvallomás, miszerint ezek a civilek, egy vallási szekta tagjai voltak, akik hitük szerint (Jehova tanúi) nem vesznek fegyvert a kezükbe. Az ő létszámukról nem tudtak pontos adatot mondani. Az arca felvállalása nélkül megszólaló helyi lakos egy átlőtt bibliáról beszél, amit a családjuk sokáig őrzött. Amikor a partizánok arccal a hóba lefektették őket, az egyik áldozat kérése volt, hogy fejét a bibliára helyezve végezzék ki.
A partizánok tarkólövéssel végeztek velük! A vétlen civil áldozatok számát csak a tömegsír kihantolása után lehet majd megállapítani.
Ádám Attila a trénszekeres hodoscsépányiak Pusztaréten történt tragédiájával kapcsolatban a következőket állapította meg:
„A katonának van egy sírkövük a pusztaréti temetőben, amit az 1950-es évek végén állítottak az Ózd-Hodoscsépányból származó hozzátartozók, pontosabban a Kóos vezetéknevű három áldozat apja és fia vagy családtagja. Ami a helyszínen kivégzett civil személyeket (a mellettük levő tömegsírban nyugvó áldozatok) illeti, azokról még kevesebbet tudunk. Nekik nincs fejfájuk. A temető Klenóctól 15 km-re van az erdőben, 800 m tengerszint feletti magasságban. A környéken lakók favágók és állattartással foglalkozó egyszerű emberek (lazníci – hegyitanyák gazdái, lakói) voltak. Ma már lakatlan a környék. Maga Klenóc nagyfalu inkább evangélikus hitű, katolikus szentélye nincs, csak evangélikus temploma. Ott, a tiszteletesnél érdeklődtem a halotti anyakönyvről, de azt mondta, az eltemetett magyar katonák nevei nincsenek beírva a halottaskönyvbe. Lehet, hogy a legközelebbi katolikus templom parókiáján kellett volna keresnem? A magyar katonákat 1944. december 22-én végezték ki, de eltemetve csak 1945 tavaszán voltak, mert a föld annyira meg volt fagyva, hogy korábban nem lehetett a sírjukat megásni.” (A csonttá fagyott és letakart holtestek addig az egyik gazda pusztaréti pajtában tárolták kiterítve és elzárva.)
A dokumentumfilmet a Duna TV Hol sírjaink domborulnak című műsora mutatta be egy alkalommal. Készítői Ádám Attila, Vörös Attila és két fia, Vörös Előd és Vörös Ádám. A Duna TV archívumában megtalálható a film, Magyar hősi halottak a felvidéki Klenócon (Gömör-Kishont megye) címszó alatt kell keresni.
A volt faluban, a hodoscsépányi második világháborús áldozatok emléktábláján, akár csak a pusztaréti temető síremlékén ott szerepel a 12 trénszekeres katona neve. Mellettük nyugosszanak a névtelen civilek. Ez egy újabb magyar áldozatokat rejtő jeltelen tömegsír, amely egyben az elkövető partizánok kegyetlenségének jelképe.
Tettük áldozatait azért rejtették el, mert a kivégzések után attól féltek, hogy a tetthelyek az áldozatok hozzátartozóinak zarándokhelyévé válhatnak. A névtelen mártírokat nekünk vagy az utódainknak kell majd egy közös temetőben összegyűjtenünk és újra eltemetnünk, hogy a második világháború magyar áldozatainak emléknapján, minden ismert és ismeretlen halottunkra emlékezni tudjunk.
Tisztelet a Pusztaréten (Klenovec-Skorušina) elhantolt magyar civilek és katonák emlékének és béke poraikra!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
