Hetvenöt éve történt: A kárpáti németek önvédelme és veszte

Hetvenöt éve történt: A kárpáti németek önvédelme és veszte

A Szlovákiában élő történészek 800 és 1 600 közé teszik a kivégzett civil és katonai kárpáti német áldozatok számát. A külföldre szakadt honi történészek ennek majd a hússzorosáról beszélnek, amibe beleszámítják nem csak a harcok során elesett katonákat, de a kitelepítések alatt és közben kivégzett német civil áldozatok számát is. Ők a partizánharcok és a háború során elesett és kivégzett kárpáti németek számát 20 ezer fölött határozzák meg. Hetvenöt éve történt című történelmi sorozatunk legújabb epizódja következik.

A Szlovák Nemzeti Felkelés kitörése (1944. augusztus 29.) után a partizánok támadásai elhárítására alakult kárpáti német önvédelmi csoportok működéséről eddig kevés szó esett, pedig nagyon fontos része a háború után történteknek, a későbbi tragédiáknak. Enélkül nehéz megérteni az okokat, amelyek az őshonos kárpáti németek kitelepítéséhez, a közösségük szinte teljes felszámolásához vezettek. Az események hívebb megismerése és megértése érdekében lapozzunk vissza Szlovákia legsötétebb háborús időszakához, 1944 őszére.

A XII. században ezen a vidéken otthonra talált kárpáti német települések lakosainak megóvására szánt önvédelmi csoportokat a Tiso-féle Szlovák Hadsereg reguláris alakulatainak részeként, a csapatok kisegítésére 1944 szeptemberében kezdték el megalakítani. Majd 1945 márciusában – ugyanazzal a céllal – az országot megszálló német SS-hadseregcsoporthoz sorolták be őket “Szlovákiai SS Önvédelmi Alakulat” (SS Heimatschutz Slowakei) néven.

Történelmi előzményként tudni kell, hogy az első német telepesek I. Géza Árpád-házi király uralkodása idején (1074-1077), egy közel-keleti sikertelen keresztes hadjárat után kezdtek el a magyar Szent Korona országának területén letelepedni. A Drezdában székelő Szász fejedelemségből többségében bányászattal és fémfeldolgozással foglalkozó iparosok fiai Közel-Keletről visszatérőben maradtak itt, a történelmi magyar királyságban. A maradásuk fejében bányászatra alkalmas területet és egyéb kiváltságokat, kedvezményeket kaptak a későbbi uralkodóktól is, és majd kilencszáz évig, 1944-ig békében éltek együtt, nyelvüket, kultúrájukat megtartva és ápolva, a többi itt élő lengyel, szlovák és magyar őslakosokkal.

Megjegyzem, az őseim is ehhez a népcsoporthoz, a lengyelországi (galíciai, báró Dunajewski család) szász nemességéhez tartoztak, akik a világégés viharában lengyelhonból szintén eltűntek és szétszóródtak nyugat felé. Sőt, többen az Atlanti-óceánon túlra, az Egyesült Államokban telepedtek le. Ezért számomra a családi vesztességek okán fontos, hogy a szlovákiai szászok eltűnetéséről, egy ősi népcsoport közép-európai tragédiájáról is szóljak.

1920 után, az Osztrák-Magyar Monarchia romjain megalakult Csehszlovákiában külön népcsoportként kezelték a Szlovákiában élő szászokat. Ekkor honosodott meg és terjedt el róluk gyűjtőnévként a „kárpáti németek“ (Karpatendeutsche) elnevezés. 1945-ig Szlovákiában három régióban, illetve nyelvszigeten élt jelentős számú németség: Pozsony és környékén (Pressburgerek), körmöc-porubai körzetben (Hauerlandiak), valamint az Alsó- és Felső-Szepességben (Mánták, Gründlerek, Bolénerek és Cipszerek). Az 1930-as népszámlálás idején a Szlovákiában élő kárpáti németek létszáma 155 ezer fő volt.

Tragédiájuk azzal kezdődött, hogy 1938 nyarán a Kárpáti német párt (Karpatendeutsche Partei), illetve a Német párt (Deutsche Partei) önkéntes Kárpátinémet Önvédelmi Alakulat (Freiwillige Schutzstaffel – FS) szervezésébe kezdett, akkor még csak az ártatlannak vélt civil védelmi feladatokkal. A szervezet tagságának zömét a már létező ordnerek és turnerek (tájfutók és tornászok) félkatonai alakulat, illetve a két világháború között  létező szlovákiai német sportkörök tagjai képezték.

A Kárpátinémet Önvédelmi Alakulat, röviden az FS szorosan együttműködött a szlovákiai Hlinka Gárda Honvédő (Rodobrana) ifjúsági szervezetével. A Szlovák Állam megalakulása után a Kárpátinémet Önvédelmi Alakulatot (FS) szervezetileg a Szlovák Hadsereg mintájára kezdték el kiképezni. Az 1939-es év végére ezek jogalanyisága és társadalmi szerepe azonos volt a Hlinka Gárda szervezeti felépítésével és küldetésével. Tagsága 18-35 év közötti fiatal német származású férfiakból állt.

A FS tagja csak az lehetett, aki három generációra visszamenőleg igazolni tudta „német árija“ származását. Az ittlétük 870 éve alatt fajilag jócskán felhígult németek közül 1942-ben, a Kárpátinémet Önvédelmi Alakulatnak, azaz a szlovákiai Freiwillige Schutzstaffel szervezetnek ennek ellenére 7 500 regisztrált tagja lett.

Az új, harcosabb Önvédelmi Alakulat, a Heimatschutz (HS) megalakulásáról 1944. július 25-én a szlovákiai Német Párt vezetőségének kibővített ülésén született döntés. Franz Karmasin, a párt „német nemzeti csoport“ vezetője az alakulat létrehozásával F. Klug Untersturmführert (hadnagyot) bízta meg. A Szlovák Nemzeti Felkelés kitörése viszont az országban teljesen új helyzetet teremtett. A kirobbant harcok jelentős része a kárpáti németek lakta Hauerlandia (körmöc-porubai körzet) településeiben zajlottak, ami érzékenyen érintette katonai és civil életet, illetve anyagi  vesztességeket okozott számukra. A bajban segítségükre siető Pozsony és környéke (Pressburgerek) Önvédelmi Alakulatát 1944. augusztus 30-án Aranyosmarótnál állították meg a partizánok. A lövöldözésben életét vesztette a pozsonyi Heimatschulz főparancsnoka,  F. Klug is.

A kudarc után a csapattal harcoló Német Párt vezetője, Franz Karmasin jobbnak látta visszatérni Pozsonyba és jobb hadifelszerelést és kiképzést biztosítani a harcra kényszerült önvédelmi alakulatoknak. Erre csak később, Gottlíb Berger SS-vezérezredesnek, a Szlovák Nemzeti Felkelés leverésére kijelölt hadseregparancsnoknak Szlovákiába érkezése után adódott számára lehetőség, ami pár nap alatt meg is történt. Az új és hatékonyabb önvédelmi alakulat Heimatschulz (HS) néven jött létre. Megalakulására a pozsonyi Német Birodalmi Nagykövetség és a Szlovák Állam elnöke, Jozef Tiso is áldását adta.

1944. szeptember 2-án G. Berger SS-vezérezredes katonai parancsban hirdette ki a Heimatschulz (HS)  Kárpátinémet Önvédelmi Alakulat megalakulását. A parancs értelmében az önvédelmi alakulatba minden 16-59 év közötti katonaköteles kárpáti német személy besorozást nyert. Másnap, 1944. szeptember 3-án G. Berger vezérezredes Franz Karmasint nevezte ki a Heimatschulz parancsnokává és pontosította a tagok feladatait is. Ezek szerint az Önvédelmi Alakulatba való besorozás alól senki sem kaphatott felmentést, minden szlovákiai kárpáti német lakos számára a benne való szolgálatot kötelezővé tette.

Ezen kívül a Heimatschulz tagjai a fasiszta szlovák állam katonai rendőrségének munkáját is segíteni voltak kötelesek. A kiadott parancs végrehajtásaként, a kárpáti németek lakta településeken, 1944 szeptemberétől, sorra jöttek létre az új Önvédelmi Alakulatok. Az első ezred kiképzése 1944. október 8-án lett bevetésre alkalmas, és szállt szembe az  1. csehszlovák (partizán)hadtest szlovákiai alakulatával, mint a lassan darabjaira hulló (fasiszta)ország egységének és függetlenségének védelmezője.

Hírdetés

A kárpáti német Önvédelmi Alakulatok többsége több mint kétharmada fegyverzetében soha nem lett úgy felszerelve, hogy katonai összecsapásokban, egy komolyabb ütközetben sikerrel bevethető lett volna. Rövid időre – 1944 októberétől 1945 januárjáig – a partizánok elleni megtorlásokba vonták be őket. A szovjet Vörös Hadsereg ellen viszont csak egyetlen szakasz volt alkalmas bevetésre. (Hogy a három körzetből melyik volt ez az alakulat, az nem derült ki a dokumentumokból.)

A HS tagjainak így is kevés harci tapasztalatuk volt, ezért a szovjet csapatok közeledtével kialakult összecsapásokban nagyon sokan elestek közülük. Tagjaik, érthető okokból, a háború végeztével nem mertek visszatérni szülőhazájukba, Szlovákiába. Az életben maradottak többsége Németországból az Egyesült Államokba vagy más földrészre (Dél-Amerika, Ausztrália) kivándorolva talált új hazára, biztos menedékre.

Helyettük az itthon maradt kárpáti németek és magyarok szenvedték el a beneši kegyetlen bosszú következményeit, a megtorlásokat, s estek a cseh és szlovák nemzetállam eszméjének, gyakorlati megvalósításának áldozatául.

Az elesett kárpáti német áldozatokról ma különböző forrásokban különböző számadatok olvashatók. Mást írnak a szlovák és cseh történészek, mást a felvidéki és az anyaországi magyar kutatók és megint más adatokkal érvelnek a külföldre szakadt cseh, szlovák és német visszaemlékezők.

A Szlovákiában élő történészek 800 és 1 600 közé teszik a kivégzett civil és katonai kárpáti német áldozatok számát. A külföldre szakadt honi történészek ennek majd a hússzorosáról beszélnek, amibe beleszámítják nem csak a harcok során elesett katonákat, de a kitelepítések alatt és közben kivégzett német civil áldozatok számát is. Ők a partizánharcok és a háború során elesett és kivégzett kárpáti németek számát 20 ezer fölött határozzák meg.

Edvard Beneš után Klement Gottwald is volt annyira ravasz, hogy az 1950-es népszámlálás adatait hadititokként kezeltette és az eredményét, a számokat 1989-ig nem tette közzé, nehogy a statisztikusok vagy a történészek pontos adatokhoz juthassanak a háború előtti és utáni népességfogyásról, köztük a nemzetiségeket érintő népirtás következményeiről.

Ezek az adatok magyarul csak 2018-ban Tóth Endre prágai magyar származású történész, előadásában jelent meg mellékletként és jutott el hozzánk. Elárulhatom, hogy a feltett kérdésre, ezekből a számokból, összehasonlítva az 1930-as népszámlálás eredményeivel pontosabb képet kaptunk a kárpáti németek háború alatti fogyásáról, köztük külön adatot a kivégzésükről és a kitelepítésükről is. Az 1930-ban végrehajtott népszámlálás idején 691 923 magyar és 3 123 568 német élt Csehszlovákiában, ebből 155 ezren rendelkeztek szlovákiai lakhellyel. (A felvidéki magyarokat ért vesztességekről külön szólok majd, most csak a szlovákiai szászok vagy érthetőbben, a kárpáti németek vesztességeit érintem.)

 Az 1930-as népszámlálás adataiban Szlovákia területén a már említett 155 ezer kárpáti német száma szerepel. A szlovákiai szászok háború utáni kitelepítése 1945. április 3-án kezdődött. A szlovákiai Nemzetbiztonsági Hivatala Főparancsnoksága (HV NB) 1945. július 15-ei jelentése szerint Szlovákia területén ebben az időben 25 gyűjtő- és 20 munkatábor működött. Az év végére fokozatosan a számuk 107-re emelkedett. A kárpáti németek utolsó összeírása – a kitelepítésük miatt –  a háború után folyamatosan zajlott és 1946. február 20-án fejeződött be, ekkor a létszámuk már csak 62 643 fő volt, beleértve a vegyesházasságban élő német férfiakat és nőket is. A pici gyermekeket kihagyták a besorolásból, a 14 év felettiek esetében pedig egyet ide egyet oda alapon adták őket az anya, illetve az apa nemzetiségéhez. (A 2011-es szlovákiai népszámlálási adatokban már csak 4 690 ember, 2526 férfi és 2 164 nő vallotta magát német nemzetiségű polgárnak, vagyis 25,54 %-kal csökkent a számuk!)

1945. szeptemberében a Ligetfalui Nemzeti Bizottság a Szlovák Nemzeti Tanács pozsonyi Elnökségének memorandumot juttatott el, amelyben a következőket írják: „A ligetfalui német tábor higiéniai szempontokból hiányosan ellátott, amely miatt tömeges fertőzésre került sor. Az orvosi ellátás és fertőtlenítőszerek hiánya következtében az epidémia nem csak a táborban, de a községben is rohamosan terjed. Az utóbbi napokban a táborban a járvány 92 áldozatot követelt, amely a kiütéses tífusz fertőzéshez köthető. Tekintettel arra, hogy a helyzet napról-napra rosszabb és a táborból a vezetők újabb tömeges megbetegedést jelentenek, kérjük a ragályos betegség gócának számító koncentrációs tábor azonnali felszámolását.“

Ebben az időben a ligetfalui táborban 1 637 személyt tartottak fogva, de a számuk napról-napra gyarapodott. Branislav Bukovan beosztott orvosnak a Bakusan-perben tett tanúvallomása szerint, 1945 júliusában már 2 900 személy volt a ligetfalui Köpcsényi úton minden előírás nélkül működtetett táborban fogva tartva. A Nemzetbiztonsági Hivatal Főparancsnoksága csak 1946. március 21-én  adta ki azt az irányelvet, ami a kárpáti németek szlovákiai kitelepítéséről rendelkezett. Az első pozsonyi transzport 1946. április 30-án indult el a kisállomásról. 1946. október 31-ig 32 450 személyt vittek ki Kelet- illetve Nyugat-Németországba. Már itt, a szlovákiai táborokban szétválasztották őket.

A zsidók megjelölésének mintájára a foglyoknak piros (NDK) és fehér (Ny.-németország) D-betővel ellátott karszalagot kellett viselniük, attól függően, hogy melyik országrészbe szánták őket kitelepíteni. Nyugat-Németországba sok tífusszal fertőzött, félholt németeket is kivittek. Például az első németországi elosztóközpont, a Lipcsei pályaudvar személyzetének ebben az időszakban (1945. május 22. és 1947. október 31., 890 nap) 400 ezer Csehszlovákiából holtan deportált személy tetemét kellett sürgősen eltemetni és az állomást rendszeresen fertőtleníteni, hogy a kiütéses tífusz és egyéb járvány el ne terjedjen Kelet-Németországban.

Ezeknek az ártatlan embereknek az elvesztése is ide, Csehszlovákiába, Beneš és kormányának tagjaira, a végrehajtásában közreműködött cseh és szlovák emberekre, a kitelepítésben aktívan közreműködő orvosokra, a Csehszlovák Hadsereg katonáira, azok embertelen tettére és kegyetlenkedésére mutatnak rá. És felmentést sem ad rá a németek által Szlovákia területén elkövetett vérengzések, felégetett falvak (Felsőtokaj/Tokajík 1944. november 19-20; Madarasalja és Élesmart/Kľak a Ostrý Grúň 1945. január 21.; Kicő/Skýcov 1945.03.15; Kalistya/Kališťa 1945. március 18.) és egyéb megtorlások miatt, mert azt korábban mindenütt a kárpáti német települések ellen elkövetett komoly, véres partizántámadások előzték meg.

Azt hiszem, az eddig felsorolt esetek ékesen bizonyítják, hogy a második világháború alatt és után a német és magyar nemzethez tartozó civil és katonai áldozatok létszámát illetően miért van óriási különbség a cseh és szlovák történészek, valamint a német és más nemzetiségű kutatók által leírt történetek halálos áldozatainak száma között.

Nem kell nagy matematikai tehetség ahhoz, hogy a 155 ezer kárpáti németből miért maradt 1950-re csupán 6 259 kivételezett szlovákiai (szász)német személy. Ha tudjuk azt, hogy „csupán“ 32 450-en lettek a mai Németország területére kitelepítve, akkor a kivégzettek és a harcokban elesettek száma 116 291!

Ha azt is tudjuk, hogy 1946. február 20-án Szlovákiában a gyűjtőtáborokban még 62 643-an vallották magukat németnek és 1950-ben már csak 6 259-en voltak, akik megmaradtak, akkor a fenti összegből (116 291) a közben vagy később eltűntek száma megközelíti a 24 ezret (23 934 személy). Vagyis ezek az emberek nem a harcokban vesztették el az életüket, hanem a háború után, békeidőben a beneši cseh nacionalista téboly áldozatai lettek. Ezek a kárpáti németek 1945. április 3-a és 1947 október 31-e között a 107 szlovákiai koncentrációs táborban tűntek el!

Ebben a létszámban azonban nincsenek benne azok a személyek, akik a kitelepítések alatt útközben a kínzások, éhezések, a járványok (tífusz, TBC, kanyaró, angolkór, stb.) és egyéb betegségek következtében haltak meg s a lipcsei vasútállomásnál tovább nem jutottak sem Kelet-, sem Nyugat-Németországba, és oda is csak holtan!

Emlékezzünk mindnyájukra, egy néma főhajtással. Béke poraikra!


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »