Hét anekdota az első világháborúból

Hét anekdota az első világháborúból

1. A legislegelső szerb sebesült

Boldogult édesapám egy nagy dunántúli uradalomnak volt a tiszttartója. A trónörökös-pár meggyilkolása után, mikor háborús szelek kezdtek fújdogálni, éles előrelátással sürgette a gazdasági munkák elvégzését, nehogy fennakadás álljon be, ha ki talál törni valami bonyodalom s hadbavonulnak a férfinépek. Elve volt, hogy csak katona viselt embereket szívelt meg a cselédek között, ö tudta, miért.

Azon az emlékezetes július 26-i vasárnapon, amikor – ozsonnaidő tájban – a járási székhelyről lovasküldönc hozta meg a mozgósítási parancsot, a magtárban nagyban folyt a gabonarostálás. A magasracsapott háborús lelkesedésben váratlanul csak szembefordult egymással a magtáros ügyelő meg egy ifjabb legény falapáttal, hogy majd ők bemutatják a tapasztalatlan fiatalságnak a szurony vágást. Úgy, amint a legutóbbi fegyvergyakorlaton is alaposan megtanulták.

Meg is vívtak úgy, hogy a legény a lapátnyéllel egy-kettőre kitolta az ügyelő úr balszemét. Egyszersmindenkorra!

Édesapám neszét vévén a balesetnek, azonnyomban otthagyta az utolsó békebeli tarokkpartiját, hogy – szokása szerint – leszamarazza a meggondolatlan népséget. De amire odaért volna, a doktor úr gyilkolta már nagy körültekintéssel a kinyomott szemet, miközben így sóhajtott apám felé az ügyelő úr:

– Tekintetes uram, én vagyok a legislegelső szerb sebesült!

– Hát akkor meg is érdemelted, szamár!

– vágta ki apám a szentenciát és akkor, határtalan nekibúsulással, visszaballagott az irodába, hogy folytassa az abbamaradt tarokkpartit. Másnap két fia indult a nagy háborúba.
(Udvary János közlése, Budapest – Komáromi János: A nagy háború anekdotái)

2. A tábornok urak jönnek!

Háborúban is fontos dolog a jó kvártély és az aranygalléros tábornoktól le, a kis zászlósig, minden tiszt boldog, ha gondos ellátásban részesül valahol és – meleg ételhez juthat.

Egy kiválóan leleményes önkéntes-őrmester kvártélycsinálónak lévén előreküldve, beállított egyik galiciai faluban a vendéglőbe s így szól a korcsmároshoz:

– Estére öt tábornok száll ide. Gondoskodjon tiszta ágyakról s jó vacsoráról.

A korcsmáros módfölött örvendezett, hogy ilyen előkelő vendégei lesznek. Öt generális! Bizonyosan főhadiszállás érkezik, gondolta a jó ember s olyan vacsorával várta a tábornokokat, amilyen aligha készült még ebben a nyomorúságos faluban. Estére aztán egy század huszár vonult be a helységbe, de a főhadiszállás csak nem akart megérkezni. Ellenben megjelent négy tiszt s az önkéntes-őrmester.

Ez most félrevonta a korcsmárost s így szólt hozzá:

– A tábornok urak innen félórányira a kastélyban szálltak meg s így az ő vacsorájukat mi fogjuk elkölteni.

S azzal helyet foglaltak a dúsan megrakott asztal körül. Az öt tábornok persze csak mese volt. De az ilyen kis csalafintaságot megbocsájtja Mars, a hadak istene.
(Nagy Endre: A nagy háború anekdotakincse)

3. A jutalom

A háború elején az orosz újságok közölték azt a hírt, hogy a cár 50.000 rubeles díjat tűzött ki annak az orosz katonának, aki először lép Berlin földjére. A hírt a budapesti kávéházak háborús tudósításai között is kifüggesztették s nagyon jól elmulattak rajta. Azután jöttek az események.

A németek alaposan verték az oroszt és rengeteg foglyot ejtettek.

– Nem is olyan tréfadolog az, – mondta valaki egy társaságban – amit a cár csinált azzal az 50.000 rubeles díjjal.

A társaság tagjai megrezzentek.

– Mi az, talán olyan rosszul állunk Németországban?

– Azt nem mondtam. A cár díja azonban mégis komoly dolog. Értesültem róla, hogy az orosz hadvezetőség most kutatja, ki volt az az orosz hadifogoly, akit legelőször Berlinbe vittek. Azé lesz az 50.000 rubel.
(Nagy Endre: A nagy háború anekdotakincse)

4. A hős cséplőgép

A háború borzalmai között néha tréfás epizódok is akadnak és ezek között is talán a legkedvesebb ez a történet.

Egyik katonai csapatunk egy cséplőgép mellett fejlődött föl rajtvonalba. A néhány száz lépésre álló oroszok a cséplőgépet nem ismerték föl, gépfegyvernek nézték és vad tüzelésbe kezdtek.

Huszonnégy óra hosszat lőttek a cséplőgépre az oroszok, elfogyasztották valamennyi töltényüket, engedték, hogy a mi csapataink a túlsó oldalon megkerüljék és bekerítsék őket.

A diadaluk azonban mégis teljes volt, mert huszonnégy órai hősi tüzelés után a gépfegyvernek nézett hős cséplőgép, amely magára vonta az ellenség haragját, apró szilánkokra törve hevert a csatatéren…

De a mi katonáink közül egy sem sebesült meg.
(Nagy Endre: A nagy háború anekdotakincse)

5. A levegő lovagjai

A háborús olasz front ellenséges repülőtevékenysége érdekes esetekben bővelkedett.

Mi, magyarok és osztrákok, halálos-komolyán vettük az ellenséggel való érintkezéseinket, az angolok azonban sokszor túltették magukat merev utasításaikon és ha úgy hozta a szükség, bizony függetlenítették magukat – a sportszerűség jegyében.

Ez különben kiderült egy angol tiszt lelövetésénél, amikor saját repülőterünkön ereszkedett le.

Tudniillik életre-halálra szóló harcot vívott a mi vadászszázad-parancsnokunkkal, Linke főhadnaggyal, aki szétlőtte az angol géppuskáját. Időközben Linke is ellőtte összes töltényeit s ettőlfogva arra irányult csak a harc, mint tudnák egymást lenyomni a földre?

Ekkor két új vadászgépünk indult el a földről. Nyomban tűz alá vették az angolt, aki a tűz elől lefelé menekült s így szállt le a mi repülőterünkön.

Megkérdeztük, mért szállt le még működő motorral? Legnagyobb csodálkozásunkra azt felelte, hogy akkor, amikor ellenfele szétlőtte a géppuskáját, már megszűnt minden ellenségeskedés s mivel ő képtelen volt védekezni, semmi értelme nem maradt többé, hogy áldozatul dobja magát a két újból-induló vadászrepülőgépnek…

Mivel pedig kilátástalan volt minden menekülési kísérlet, nem maradt hátra egyéb, mint leereszkedni a repülőtérre.
(Fehrenteil I. lovag közlése, Budapest – Komáromi János: A nagy háború anekdotái)

6. Boldog a cigány

Az egész ezredben alig volt elszántabb, hős verekedő, mint a cigány baka. Mintha csak meg akarta volna mutatni, hogy a cigánynak, a mindenünnét kirugott, mindenkitől lenézett cigánynak is van hazája. És amikor a hősiesség iskoláját már kijárta, s fölebbvalói bámulattal adóztak a szurtos képü legénynek, – mint annyi társa, ő is megsebesült.

Golyó szaladt keresztül rajta, s azt a hat lat kemény ólmot még az ő szervezete sem tudta megemészteni.  Eszméletlenül találták meg a harcmezőn a szanitécek, akik hátravitték a kötözőhelyre, bekötözték a sebét és elküldték a legközelebbi tartalék-kórházba.

Négy napig lebegett élet-halál között. Az orvosok, akik társaitól hallották, hogy milyen hősiesen harcolt, mindent elkövettek, hogy megmentsék.  Ötödnapra magához is tért a cigány.

Eleinte tétován, szinte ijedten nézett körül a tiszta kórteremben. A fehér ágy, a nyájas ápolónő, a sok orvos, – mindez olyan idegen volt a cigány  lázálmoktól terhes agyának.
Csak lassan eszmélt rá, hogy mindez ő miatta van.

– Boldog vagyok, – ez volt az első szava.

– Boldog vagyok, mert életemben most fekszem először ágyban… – suttogta halkan, s azzal csöndesen zokogni kezdett.

Az orvos pedig, aki hetenkint ezer átmenő sebesültet kezelt, most elfordult, hogy a könnyeit megtörülje.
(Nagy Endre: A nagy háború anekdotakincse)

7. Teljesen mindegy

A győri 19-es bakák 1917 április l-e és 10-e között a galíciai Szokolovkán voltak pihenőben, ahol bőségesen volt alkalmuk érintkezni a polgári lakossággal. Nagy ambícióval tanították a rutén menyecskéket és leányokat magyar szóra.

Aközben behatóan érdeklődtek az iránt is: vájjon kellemesebbek-e a magyar bakák, mint a régebben ott járt kozákok?

Erre a nagy kíváncsiságra Fülei Pista gyalogos egy rutén öreg asszonytól ezt a diplomatikus választ kapta:

– Sicko jedno! Orosz a tyúkot, magyar a leányt…

Szóval: teljesen mindegy…
(P. Horváth Sándor közlése, Szekszárd – Komáromi János: A nagy háború anekdotái)

Ön hallott az első világháború leghíresebb magyar krónikásáról? – 127 éve született Komáromi János

“Keresztényi módon éltem, senkinek megrontására nem törekedtem, nagyon rosszat nem csináltam, s ellenséget nem hagyok magam után…” – Így vall magáról Komáromi János egyik leghíresebb, az első világháború véres valóságát bemutató Mit búsulsz, kenyeres? című regényében.


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »