1703. május 12. keltezéssel II. Rákóczi Ferenc herceg, magyar főnemes és Bercsényi Miklós gróf kiadta a “nemes és nemtelen” országlakosokat hadba hívó ”Mi Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem és Gróff Székesi Bercsényi Miklós.…” kezdetű „breznai kiáltványt”. És kibomlott a Szabadság Zászlaja… Rákóczi rábólintott a felkelés ügyére és Esze Tamást nevezte ki az új kuruc hadsereg első ezredesévé.
1703. május 12. keltezéssel II. Rákóczi Ferenc herceg, magyar főnemes és Bercsényi Miklós gróf kiadta a “nemes és nemtelen” országlakosokat hadba hívó ”Mi Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem és Gróff Székesi Bercsényi Miklós.…” kezdetű „breznai kiáltványt”. És kibomlott a Szabadság Zászlaja… Rákóczi rábólintott a felkelés ügyére és Esze Tamást nevezte ki az új kuruc hadsereg első ezredesévé.
Hiába verték ki a törököt az országból, a dolgok csak nem fordultak jobbra. Tán épp ellenkezőleg… Az 1690-es évek közepére kiderült: „Anyám, nem ilyen lovat akartam!”. Ahogy Kollonich Lipót mondta: „Magyarországot előbb rabbá teszem, aztán koldussá, végre katolikussá”.
Az már több esélyes, hogy valóban elhangzott-e ez a mondat és tényleg Kollonich mondta-e, de mindenesetre jól jellemzi az akkori időket. A bécsi udvar és magyarországi lakájai szorgosan dolgozott a „program” megvalósítását. A válasz sem maradt el… Az egykori Királyi Magyarország és Erdély „vadregényes” határterületein bujdosók, a kifizetetlenül szélnek eresztett végvári vitézek, a nehéz sorsukat megelégelő jobbágyok, az elszegényedő kisnemesek szervezkedni kezdtek. Egyiküket Esze Tamásnak hívták…
Az 1666 körül, Tarpán született, apja viszonylag jómódúnak számított. Ő maga ekkoriban sókereskedésből próbált megélni. Nem volt az rossz üzlet: az erdélyi sóbányákból fuvarozni a sót s azzal kereskedni. Csak épp, néha veszélyes boltnak bizonyult. És nem csak az útonállók miatt…
Esze Tamás a máramarosi bányákból vitte az árut Debrecenbe és környékére. Mígnem, egyik útján, a tiszaújlaki sótisztek belékötöttek. Hogy mennyire volt jogos, vagy igazságos a sótisztek eljárása, azt ma már nehéz kideríteni, annyi azonban bizonyos, hogy már akkor sem volt minden igazságos, amit a jog megengedett. Az megint csak erősen kétséges, hogy volt-e törvényes okuk a „derék” sótiszteknek, arra, hogy áruját elkobozzák, tarpai portáját feldúlják és kifosszák. Mindenesetre megtették…
Mit tehet ilyenkor egy érző szívű – és kuruc hajlandóságú – magyar? Családját Debrecenbe menekítette, ő maga meg beállt a szervezkedő bujdosók közé. Mégsem vehetett részt az 1697-ben kirobbant, Tokaji Ferenc kuruc hadnagy, Szalontai György végardói bíró és Kabai Márton református prédikátor vezette hegyaljai felkelésben, pedig ő is a szervezők közé tartozott. Károlyi Sándor, az akkori szatmári főispán idejekorán tömlöcbe vetette. Ekkor még egyikük sem sejthette, hogy alig néhány év múltán majd egy zászló alatt harcolnak, egy meggypiros lobogó alatt, melyre azt írták: „Cum Deo pro Patria et Libertate” (Istennel a hazáért és a szabadságért). Rákóczi zászlaja alatt…
A hegyaljai felkelés elbukott. Esze Tamás pedig kiszabadult. Valójában akár még hálás is lehetett Károlyinak, megúszta, hogy a felkelésben való részvételt is rovására írhassák.
De nem adta, nem adták fel. Új felkelést tervezett, terveztek Kis Alberttel, a hegyaljai felkelés veteránjával. És miért ne használnának ki egy remek lehetőséget? 1702-ben – az Udvari Haditanács megbízásából – Bagossy Pál egy magyar gyalogezredet, úgy nevezett „hajdúezredet” toborzott a Tiszántúlon, leginkább, mert kellett a katona a spanyol örökösödési háborúba. Ide állt be „fő” toborzónak Esze Tamás és Kis Albert. Nem mintha annyira a szívükön viselték volna az ügyet, hogy kinek a fejére kerül a spanyol korona… Hadszervezés ürügyén egy újabb felkelés megszervezésén munkálkodtak.
A dolgok mentek a maguk törvényes, szabályos útján mindaddig, míg az ezredet meg nem indították a nyugat-európai hadszínterek felé. Ekkor Esze Tamásnak és embereinek sürgősen másfelé akadt dolguk. Gyors, de illegális búcsút vettek – v. ö.: megszöktek – az ezredtől, és bevették magukat a beregi hegyekbe.
Szép volna, jó volna egy új felkelés, csak éppen ahhoz vezető kell. Olyan, akit nem csak a jobbágyok, a kisnemesek, de a nagyobb urak is követnek a hadba. A török földön bujdosó Thököly Imre meg tán már túl öreg ahhoz, hogy az élükre álljon – valahogy így okoskodhatott Esze Tamás, mikor a Habsburgok elől Lengyelországba menekült II. Rákóczi Ferencet javasolta vezérnek.
“…a magyar népet tűrhetetlen követelésekkel és adóemelésekkel nyomorgatták. Elrendelték, hogy a vármegyék állítsanak tizenkétezer embert, akiket majd Olaszországba és a Birodalomba küldenek. Az ország bővelkedik sóban, mégis a rá kivetett vámok következtében annyira megnövekedett a só ára, hogy a szegény nép kénytelen volt kenyerét só nélkül enni. E sok szenvedéshez járult még a vámhivatalokban és az adókivetésnél elkövetett rengeteg visszaélés meg mindenfajta csalás: az őröket megkettőzték, s ezek oly mértékben kegyetlenkedtek, hogy azok, akik a rendeleteket megszegték, a büntetéstől és fenyítéstől való félelmükben és elvesztve minden reményüket a kegyelemre, kénytelenek voltak bujdosni az erdőkben és hegyekben. Munkácsi hercegségem jobbágyai is ezek között voltak. Ők voltak az elsők, akik ez év kora tavaszán követeket küldtek Lengyelországba…”
II. Rákóczi Ferenc: Emlékiratok
1703. május 6-án kuruc felkelők, Esze Tamás tarpai jobbágy a felkelő parasztok vezetője és az ott bujdosó Rákóczi és Bercsényi személyesen találkozott a lengyelországi Brezán. Rákóczi rábólintott a felkelés ügyére és Esze Tamást nevezte ki az új kuruc hadsereg első ezredesévé. Az ő kezébe adta át 1703. május 12. keltezésű breznai kiáltványt, a “nemes és nemtelen” országlakosokat hadba hívó” pátenst:
„Mi Felső-Vadászi Rákóczi Ferenc Fejedelem és Gróff Székesi Bercsényi Miklós. Minden igaz magyar, hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó, egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon lakós igaz magyaroknak Istentől minden jót kívánunk. Nem lehet oly magyar, hogy az eddig Magyarországon törvénytelenül, Isten és igazság ellen hatalmaskodó és minden rendet képtelenül sanyargató idegen nemzetnek kegyetlenkedését, portiózó s képtelen adóztató zaklatásait, szabados törvényeinknek szakgatásit, nemzetünknek és szabadságunknak megvetését és már láb alá vetetteknek csúfolásit elégségesen nem érzette s nem értette volna…
(…)
Azt mindazonáltal előre is nagy tilalommal tilalmazzuk, hogy Istennek áldása rajtunk maradhasson s az országnak minden rendi irtózás nélkül való bizodalmat vehessenek és az szegénységnek teljes nyomorúságinak megváltása, nem változása következzék: senki, sem külön, sem csoporttal, sem sereggel, akármeily vallású egyházi személyt, templomot, cintermeket, klastromokat, nemesi lakos személyeket, nemesi házokat, kastélyokat, útonjárókat, kereskedőket ne háborgasson, falut, várost, malmot ne égessen, prédáljon; hanem az előljáróknak eleikben adott s vélek közlett mód szerént keresvén az ellenséget, mindenekben csendes istenes egyértelemmel legyenek, magok s hazájok javára.
Költ Lengyelországban Brzezán várában, 12. May 1703″
És kibomlott a Szabadság Zászlaja…
Wikipédia; Rubicon.hu; Karpataljalap.net
Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
