A járványhelyzet ismételt németországi és világméretű szigorodása idején, 2020. október 20-án közlemények sokasága árasztotta el a pfalzi és az országos sajtót arról, hogy a fertőzésveszély miatt – a rendezők és a városatyák legnagyobb szomorúságára – idén elmarad a sok látogatót vonzó hagyományos heidelbergi „Weihnachtsmarkt”, a varázslatos téli vásár.
Az indokolás tökéletesen érthető és elfogadható: a hagyományos helyszínek, az Óváros és a heidelbergi kastély hangulatos, ritka szépségű, de zártságuk miatt most veszélyes terei alkalmatlanok arra, hogy a vásárolgató, nézelődő, iddogáló és falatozgató, diskuráló, olykor még karácsonyi dalokat is éneklő sokaság ezeken a máskor bevált vásári színtereken találkozzék. Ez a híradás érlelte meg bennem a gondolatot, hogy a számomra legkedvesebb német város, Heidelberg archívumunkban őrzött téli képeit megosztom a Mértékadó olvasóival.
Ebben a Neckar folyó két partján épült városban eddig összesen három hónapot töltöttem, 2001 és 2009 nyarán, illetve 2010 januárjában. Az utóbbi alkalommal közvetlenül a jeles téli napok után, január 2-án érkeztünk meg ebbe a karácsonyozásra termett városba. Január első hetében még javában álltak a szépen feldíszített ünnepi bódék, még érezni lehetett a születés ünnepének hangulatát. Ez adta az ötletet ahhoz, hogy legalább néhány megnyugtató kép révén bemutassam ezt a százhatvanezer főnél valamivel többet számláló, műemlékekben gazdag egyetemi várost, amelynek helyén a III. századtól kezdve római település állt. Később a wormsi püspök hűbérbirtoka lett a terület.
A várost Ottó választófejedelem a székhelyévé tette, s Európa-szerte Pfalz fővárosaként ismerték, egészen 1720-ig. A XVI. században pedig a reformáció egyik központjává lett Heidelberg, itt fogalmazták meg a Heidelbergi Kátét, amely a Református Egyház hittételeit foglalja össze. 1590-től sok magyar kálvinista diák tanult itt. Közülük a legnevezetesebb a Heidelberget és környékét, többek között az választófejedelmi várat, a Heiligenberget (a Szent hegyet) és a Filozófusok útját is megörökítő peregrinus, Szenczi Molnár Albert volt. 1596 késő őszén vették fel a heidelbergi Kazimir Kollégiumba. Naplójában így ír erről, ugyanezen évben készült, december eleji feljegyzésében: „Ebben a veszedelmes időszakban, mikor dühöngött a pestis, és a tanulók szétszóródtak, a könyörületes professzorok fölvettek a Collegium Casimirianumba, a sok távollévő közül valamelyiknek a helyére. (Te tudod, Úr Isten, milyen nyomorúságos lesz majd számomra ez a tél.)” A csüggesztő kezdet után jobb napok is virradtak itt Szenc szülöttére: sok barátra és támogatóra talált, ösztöndíjat kapott, s – néhány súlyos betegséget túlélve – 1599. október 28-án, vasárnap elhagyta Heidelberget, és elindult haza, Magyarországra.
De lássunk most egy igazán szívderítő témát is: csodáljuk meg a világörökség részét képező híres heidelbergi várkastélyt, amely a Geisberg egyik nyúlványán, a Jettenbühelen épült, s ma részben ép, részben lerombolt épületekből áll. Építtetését V. Frigyes, a téli király fejeztette be. Ide érkezett meg Londonból a Rajnán felesége, Elizabeth Stuart, I. Jakab király lánya, akivel 1613 Bálint-napján, a Whitehall kápolnájában kötött házasságot. A fiatalasszonyt Heidelbergben nem csak a gyönyörű várkastély, hanem egy igazi angolkert is várta, amelynek pompája jól látható Heidelberg legnevesebb festőművésze és grafikusa, Matthaeus Merian képein.
Heidelberg és a vár ragyogásának jó időre vége szakadt, amikor 1622-ben Tilly zsoldosai elfoglalták a várost, és híres könyvtárát, a Bibliotheca Palatinát Rómába küldték, az egyetemet pedig megszüntették. Az igazi csapás azonban csak az 1689 és 1693 közötti időszakban jött el, amikor a franciák elfoglalták a várost, és régi épületeit szinte teljesen lerombolták. Európának ez a kincse 1803 után, Károly Frigyes badeni nagyherceg jóvoltából kezdett felocsúdni a tetszhalálból. Heidelberg, a főnixlelkű város ezután megélhette új virágzásának máig tartó korszakát: a XIX. század végén az egyetemnek már öt fakultása volt (teológiai, jogi, filozófiai, természettudományi és orvosi). A heidelbergi egyetemi életről, a diákcsínyekről, a „rosszcsontokat” büntető karcerekről, a Neckar partján és nevezetes, régi hídján támadt szerelmekről több hangulatos film készült, köztük a mai szemmel nézve régimódi, de városfilmként is nézhető mozi, a Heidelbergben hagytam a szívem (1959). A magyarra nem szinkronizált film címadó dala 1927-ben vált népszerűvé, voltaképpen a mozit is ez a szerzemény ihlette. Aki a karácsonyi napokban szeretne egy kicsit Pfalz egykori fővárosában barangolni, írja be a YouTube keresőjébe: „Ich hab’ mein Herz in Heidelberg verloren (1959)”, és máris ott járhat-kelhet az Óváros terein, utcáin, sikátoraiban.
Szöveg: Petrőczi Éva
Fotó: Petrőczi Éva; Wikimedia Commons
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számának Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
