Hegemónia Balaskó Réka2023. 04. 12., sze – 19:27
„Teccetek volna jobb hegemónok lenni!” – így szólhatna sokszor a válasz, amikor ad hoc alapon az USA magatartását kritika éri. A világ domináns hatalma, szakkifejezéssel élve a hegemón ország. Vannak kihívói, belső kihívásai, problémái, ugyanúgy, mint mindenki másnak a glóbuszon. Az USA sem volt soha tökéletes, távol ettől, viszont érdemes összevetni a korábbi hegemónok történetével.
Hogy festett a japánok ázsiai birodalma? Napóleon? A brit gyarmatosítás? A szovjet birodalom? Sorolhatnánk még a történelmi korok szereplőit, akik legalább regionális nagyhatalomnak számítottak. Nem éppen egy dicshimusz lenne az ő emberjogi tevékenységük, adott esetben nem is törekedtek erre, egyáltalán.
Az USA a maga társadalmi útvonalfüggőségei közt halad. Ez azt jelenti, hogy a 19. századi polgárháborús tapasztalat, a britektől való függetlenedés előtte, a világháborúk és a hidegháború ezután mind beépült az amerikai külpolitikába. A szövetségek építése egy kedvező fordulat az emberiség történelmében: nem csak megszállással és nyers erővel próbálnak egy tábort építeni. Az emberiséget madártávlatból szemlélve ez egy óriási lépésnek számít.
Washingtont lehet kritizálni, nem kötelező szeretni, de ha őszintén feltesszük magunknak a kérdést itt Európa közepén, szeretnénk magunknak másik hegemónt? Reális az bármennyire is, hogy a pekingi kommunisták, a közel-keleti sejkek vagy éppen az orosz birodalmi vezérek egy fi karcnyival is jobbak lennének? Az európai lakosság keletre vagy nyugat(abb)ra költözik, ha mozog, az elmúlt száz évben? Az emberek a lábukkal szavaznak.
Rendszerváltáskori optimizmus a Nyugattól a tökéletes és önzetlen magatartást várni. Senki se az, az USA főleg nem, hegemóniáját a legkevésbé se igyekszik veszélyeztetni. De hogy a saját magunk szövetségét, a NATO-t és az EU-t aktívan aláássuk a keleti hegemón-kihívók kedvéért, az viszont önsorsrontás. Még ha erősödik is bizonyos aspektusokban Kína, épp az a lényeg, hogy ellensúlyt képezzen az euroatlanti térség, mert az lesz a hosszú távú biztonságos megoldás, a kisállamoknak teret nyitó dinamikus egyensúly. Nem pedig az, ha Peking mindent visz.
Egy-egy vasárnapi ebéd után, ha már a kávét is megittuk, tegyük fel a kérdést az asztal körül, hogy ki mit csinálna, ha Kínát, az USA-t vagy éppen Oroszországot vezetné? Egyik helyen sincs önzetlenség, sőt; viszont sok helyen egyértelmű, hogy a szélesebb társadalmi stabilitás egyáltalán nem is szempont, hiszen az csak demokratikusabb berendezkedés esetén számít
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
