Tíz éve verték meg Malina Hedviget. Azóta várunk arra, hogy az elkövetőket (s az esetleges megbízóikat is, mert feltételezhető, hogy voltak ilyenek) nevükön nevezzék, előállítsák és megbüntessék.
Ilyesmire persze hiába várunk.
Tulajdonképpen már annak is örültünk, amikor az ügy végül a magyar hatóságokhoz került. Örültünk, holott ami történt, az a jogállam csődje. S valahol a mi csődünk is, azt hiszem. Hedvig kálváriája ugyanis nemcsak az államhatalomról árult el egyet s mást, hanem rólunk is.
Például azt, mennyire empátiadeficitesek vagyunk: ha nem a mi bőrünkre megy a játék, akkor nem szívesen mozdulunk ki a passzív néző szerepéből. Hiányzik belőlünk az emberség, a szolidaritás. Megvernek és megaláznak egy fiatal nőt, s mi nem állítjuk meg azonnal a világot, de még csak a lépteinken sem lassítunk; az áldozatot otthagyjuk az út szélén, és sietünk haza a hamis, álságos komfortzónánkba.
Mert vajon éreztettük-e Hedviggel, hogy számíthat ránk? Felemeltük-e a hangunkat, amikor a közvélemény manipulációja zajlott egyenes adásban? Kiálltunk-e mellette – egyszer, kétszer, tízszer –, ahányszor csak a vele szemben elkövetett jogsértésekről hallottunk?
Nem álltunk ki.
A két évvel ezelőtti pozsonyi szimpátiatüntetésen is csak nagyjából ezren vettünk részt – ami azt jelentette, hogy a többség számára a Kis Grófó-s, lacikonyhás dínomdánomok fontosabbak, mint kiállni egy ártatlanul meghurcolt családanyáért.
Mintha nem éreztük volna át, milyen lehet kiszolgáltatottnak és védtelennek lenni az államapparátussal szemben.
Milyen az:
– amikor megvernek bennünket az utcán (mert magyarul beszélünk), majd a kormányfő és a belügyminiszter – még a nyomozás lezárulta előtt! – közli ország-világgal, hogy az eset meg sem történt;
– amikor a legolvasottabb napilap gúnyos hangú címlapsztoriban hazugsággal vádol bennünket;
– amikor hamis tanúzásért és hamis eskütételért a vádlottak padjára kerülünk, miközben a tettesek szabadon járnak-kelnek;
– amikor a főügyészség kérésére a pozsonyi egyetem orvosi karának dékánja olyan orvos szakértői véleményt állít ki, amely azt akarja bizonyítani, hogy önmagunkat vertük meg;
– amikor lövészgyakorlatok közben rólunk nevezik el a céltáblát;
– amikor pocskondiázó rigmust költenek rólunk a futballstadionok lelátóin (mint tette ezt a nyitrai kemény mag);
– amikor a totalitárius rendszerek hírhedt eljárását, a kényszer-hospitalizációt felelevenítve két hónapra pszichiátriai intézetbe zárnának bennünket, hogy így állapítsák meg, milyen elme- és lelkiállapotban voltunk hat évvel korábban… (az indítvány idején Hedvig már két kisgyermek édesanyja volt);
– s milyen lehet arra ébredni, hogy az éj leple alatt – amíg mi aludtunk – lakásunkban idegenek jártak, kinyitották az ajtókat, kihúzogatták a fiókokat, órákkal később pedig leül mellénk a buszon egy ismeretlen nő, kezében a feldúlt nappalinkat ábrázoló fényképekkel.
S még sorolhatnám.
Az, hogy Hedvig a lejáratására törekvő, épelméjűségét megkérdőjelezni hivatott, titkosszolgálati játszmákra emlékeztető manőverek közepette sem maradt egyedül, elsősorban néhány szlovák értelmiséginek köszönhető:
– Eugen Kordának, a szlovák köztévé (STV) egykori riporterének, aki elsőként mutatott rá a hatóságok hazugságaira a Hedvig-üggyel kapcsolatban (s akit ezért állásából elbocsátottak);
– a Tyzden hetilap újságíróinak, akik feltárták a nyomozati iratok ellentmondásait, és leleplezték az ügyészség tendenciózus és manipulatív eljárását;
– Jozef Hasto pszichiáternek és Roman Kvasnica ügyvédnek, akik minden nyilvános fórumon Hedvig emberi méltóságát és szavahihetőségét védelmezték;
– s persze a kiváló felvidéki magyar újságírónak, Vrabec Máriának is, aki felkavaró riportkönyvet írt az ügyről.
Hedvig azóta elköltözött ebből az országból. Mi maradtunk, abban bízva, hogy Gandhinak igaza volt, s „az igazság és a szeretet előbb-utóbb győzedelmeskedik a zsarnokság fölött”.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 03.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
