Hazugságok és álnokság egy újabb zsidó háború küszöbén

Az elmúlt napokban ismét felforrósodott a levegő a Közel-Keleten, és ökölbe szorult sok milliónyi kéz, miután orgyilkosságban az Egyesült Államok megölte Irán és a térség egyik rendkívül szeretett, és az iráni rezsimben az egyik legtekintélyesebb szerepet betöltő Kászim Szolejmáni hadvezért. Mindez a térség geopolitikai helyzetére a közeljövőben jelentős hatással lehet, és megvan az esélye annak, hogy a nyugati-közel-keleti hatalmi berendezkedést tekintve a távolabbi jövőben akár komoly változást is eredményez. Fontos tisztában lenni azzal tehát, hogy kik állnak az események, egy újabb lehetséges háború szítása mögött, és miért.

Szolejmáni kiemelkedő tisztelete és halála utáni mártírként, szinte szentként való felmagasztalása a térségben könnyen érthető, hiszen egy olyan kultúrkörről van szó, melyben a próféták és mártírok rangja rendkívül magas, és a parancsnok-tábornok életútja szintén alapot ad minderre. Szolejmáni szegény család fiaként született, építkezéseken végzett kétkezi munkából fizette vissza apja tartozásait, majd az 1979-es iráni forradalom idején csatlakozott a Forradalmi Gárdához, az amerikaiak által támogatott iraki invázió ellen harcolt, onnan küzdötte fel magát a ranglétrán az évtizedek folyamán. Az 1990-es években a (többek között Európát is célzó) kábítószer-terjesztés ellen harcolt, a 2001-es Amerika elleni támadások és az azt követő közel-keleti beavatkozások idején Amerikával együttműködve küzdött a tálibok ellen, szerepe volt jelentős al-Káida-vezetők elfogásában. Röviddel azután viszont a Bush-kormány Iránt is ellenségnek tekintette, egyúttal a Hezbollah és Libanon támogatása miatt a katonai vezető végérvényesen kivívta a cionisták ellenszenvét, amit Bassár el-Aszad kormányának támogatása csak tovább fokozott, Szolejmáni ugyanis az egyik fő felelőse volt Szíria talpon tartásának az oroszokkal együttműködve az al-Kudsz különleges egység vezetőjeként, harcolva az Iszlám Állam ellen. Bátorságát és stratégiai érzékét zseniálisnak tekintették még ellenségei is.

Már csak ezen életút ismeretében is kirívó a közte és kivégzői között feszengő emberi szakadék: egy távoli irodában eldöntve a sokat látott katonai vezető sorsát, gyáva, fegyvert soha nem fogó üzletemberek és papírtologatók fogadhatták január 3-án örömmel az orgyilkosság hírét, élükön Donald Trump amerikai elnökkel, aki éppen fasírtot és fagylaltot evett, amikor a Pentagon jelentett neki. Még inkább kirajzolódik ez a karakterbeli különbség, ha hihetünk annak, amit az iraki miniszterelnök mondott: Adel Abdul-Mahdi elmondása szerint Szolejmáni „azért volt Bagdadban a megölése idején, hogy találkozzon vele, és Irán válaszát közvetítse a Szaúd-Arábiával való párbeszéd szándékával”. Azzal vádolja Trumpot, hogy megtévesztette őt annak érdekében, hogy orgyilkossággal megölje Szolejmánit. Szerinte Trump hazudott neki egy diplomáciai megoldás igényéről, de csak azt akarta, hogy az iráni hadvezér Bagdadba utazzon, ahol aztán előre eltervelten kivégezték. Abdul-Mahdi állítja: Szolejmánit tőrbe csalták. Mindez nem csak azért fontos, mert egy aljas húzás volt, de azért is, mert a washingtoni propaganda szerint Szolejmáni amerikaiak megölését tervezte, miközben valójában, ezek szerint, diplomáciai egyeztetésre érkezett az Amerikai Nagykövetséget ért tüntetői támadásokat érintően is, amellyel szintén Iránt vádolják, holott irakiak rontottak neki a nagykövetségnek, miután egy akcióban több iraki meghalt. Ennek következményeként az iraki parlament szavazással döntött arról, hogy az amerikaiaknak el kell hagyniuk az országot – bár a zavaros iraki helyzet miatt ezt nem igazán tudják kikényszeríteni. Trump elnök válaszul olyan szankciókkal fenyegette az irakiakat, „amilyet még soha nem láttak korábban. Az iráni szankciók ehhez képest némiképp enyhének tűnnek majd” – mondta. Mindenesetre beszédes, hogy az elmúlt majdnem két évtizedben a közel-keleti katonai beavatkozások által állítólag „demokráciát terjesztők”, most a demokratikus szavazatot utasítják el.

A Fehér Ház állítása szerint tehát Szolejmáni „aktívan tervezett amerikai diplomaták és szolgálatot teljesítők elleni támadásokat Irakban és szerte a régióban”. Erre az állításukra még semmilyen bizonyítékot nem mutattak be, és amint láthatjuk, Bagdadban is békés szándékkal járt az iráni vezető, Irak szerint. Felróják még neki kb. 600 „amerikai szolgálatot teljesítő” személy halálát is, és bár lehetséges, hogy valahány amerikai halálához köze van, de ezt se támasztották még alá bizonyítékkal. Ahogy Gareth Porter oknyomozó újságíró és történész írta 2019 nyarán: „A haditengerészet parancsnoka, Sean Robertson egy emailt küldött a médiának ugyanezt [a fenti] szólamot ismételve. Amikor e sorok írója megkérte Robertsont azon szám eredetének további tisztázására, ugyanakkor, elismerte, hogy a Pentagon nem rendelkezik semmilyen tanulmánnyal, dokumentációval vagy adattal, amit az újságíróknak adhatnának, melyek igazolnának egy ilyen [áldozati] számot.”

Miközben a Fehér Ház ezen bizonyítatlan állítólagos jövőbeli „terveket” említi az orgyilkosság okaként, érdemes felidézni, hogy hasonló hazugságokkal és félremagyarázott narratívákkal indokoltak korábban is már katonai beavatkozásokat, esetleg szankciókat. A 2018-as szíriai „civilek elgázosítása” már akkor mindenki számára egyértelműen hazugság volt, de azóta a Wikileaks által közzétett dokumentumok végérvényesen világossá tették, hogy el-Aszad elnök nem vetett be mérgesgázt saját népe ellen, ráadásul pont akkor, amikor győzelemre állt, és Trump az amerikai kivonulás lehetőségét emlegette. Hasonló manipuláció történt Vietnám esetében, Irak és Afganisztán eseteiben, Líbia esetében, és a sor hosszas… Ezen hazug és félrevezető narratíva figyelhető meg most is: Mike Pence amerikai alelnök már a 2001. szeptember 11-i támadásokat is Szolejmáni és Irán nyakába varrná, szerinte ugyanis „segítette a szeptember 11-i Egyesült Államokban történt terrortámadásokat elkövető 12 terroristából 10 titkos utazását Afganisztánba.” A valóságban viszont tizenkilencen voltak, tizenöt szaúdi volt, akik szunnita fanatikusok voltak, az iráni síiták (köztük így Szolejmáni) esküdt ellenségei.

Trump hasonlóan hazug szólamokkal érvel: „Azért cselekedtünk tegnap, hogy megállítsunk egy háborút. Nem azért cselekszünk, hogy háborút indítsunk.” Egy idegen és szuverén állam magas rangú tagjának felrobbantása természetesen háborús cselekedet, és Irán akként is kezeli azt. Ha Trump valóban háborút akarna megelőzni, háborús cselekedetek elkövetése és egy rendkívül szeretett hadvezér aljas kivégzése nem a legjobb módja annak, főleg mivel Irán nem jelentett direkt veszélyt Amerikára, és főleg nem az amerikai emberekre. Ezzel az Iránt súlyosan felbőszítő tettel viszont ez változhat, amit tudnak ők is: már felszólították az Irakban lévő amerikaiakat, hogy azonnal hagyják el az országot.

Ennek ellenére a Hezbollah vezetője, Haszan Naszr Alláh világossá tette, hogy nem tekintik ellenségnek az amerikai embereket, és civilek támadásai „Trump érdekeit szolgálnák”. Ebben van logika: jelenleg az amerikai és nyugati közvélemény nem támogat többségében egy háborút Iránnal, de ha most valamilyen komoly terrorcselekményben amerikai civilek halnának meg, ez változhatna. Ha a közvélemény nem számítana, nem hazudnának, így most egy forrófejű civileket célzó támadás valóban segítené őket. Ezt tisztázta Irán feje, Ali Hámenei is, aki szerint a „halál Amerikára!” Iránban immár gyakori szólam „azt jelenti, hogy halál Amerika uralóira. Nincs bajunk az amerikai emberekkel. A »halál Amerikára!« Amerika uralóira utal. Azokra utal, akik jelenleg hatalomban vannak.”

Miközben az amerikai jelenlegi elit (is) része azok hosszas sorának, akik hazudnak és megtévesztenek, Mike Pompeo külügyminiszter, aki egy elkötelezett „cionista keresztény”, és aki szerint „Trumpot Isten küldhette, hogy megóvja a zsidó népet az Iráni veszedelemtől”, pár éve így beszélt erről a hagyományról: „A CIA [Központi Hírszerző Ügynökség] igazgatója voltam. Hazudtunk, becsaptunk, loptunk. Ez olyan volt, hogy voltak egész kiképzéseink.”

Ami ezzel kapcsolatban az egyik elszomorító jelenség, az a „hazafias tömegek” pórázon vezetése. Azoké a tömegeké, akik mellüket döngetve azt hiszik, hogy hazafias dolog a világ túloldalán háborúskodni, miközben, szánalmas módon saját hazájukat vesztik el: a szexuálisan aberrált aktivizmus egyre terjed, jogilag szinte panaszkodni se lehet már egy transzvesztitára, aki a kisgyerekeiket „érzékenyíti” az iskolában, a határ tárva-nyitva, temérdek illegális és legális migráns özönlik be, és lassan kisebbségbe taszítják őket az országban, a világhálón a liberális-zsidó felületeken folyton cenzúrázásra és tiltásra kerülnek, a fegyvertartás egyre inkább szigorodik és a baloldali fősodrat célja annak a teljes betiltása stb. De ha bombázni kell idegen országokat, a melldöngetők hazafiasnak, amerikainak érezhetik magukat – észre se véve, hogy pont azok, akik az élén járnak a fenti országvesztésnek azok, akik egyedül az igazi hasznot húzzák itt is épp ezen „hazafiak” fiainak a fronton való szenvedéséből, halálából. Ennek a saját kihasználását büszkén élvező rétegnek a pórázon tartói azon „konzervatívok”, akik az elmúlt évtizedekben a neokonzervativizmuson (amely egy közismerten zsidó mozgalom) és a „cionista keresztény” vonalon keresztül sikeresen hozzáforrasztották a zsidóságot és Izraelt a modern amerikai konzervativizmushoz – ezt láthatjuk Európában is a sok kóser „populista-nacionalista” párt képében. Amerikában ezt a népszerű evangelizmuson belüli cionista kereszténység megteremtése segítette, amit hazánkban a Hit Gyülekezetétől ismerhetünk, és amely ágazatot természetesen zsidó manipulációnak köszönhetjük.

Az olyan neokonzervatív zsidó megmondóemberek, mint Ben Shapiro vagy Mark R. Levin mindent meg is tesznek azért, hogy az amerikai konzervatív hazafiasság elválaszthatatlan legyen az Izrael-párti cionizmustól, miközben amúgy nem érdekli őket „Amerika elbarnulása” a bevándorlás által, mert, bár ők öntudatos cionista zsidók, fehér konzervatív táboruknak a színvakságot hirdetik. Ez sajnos olyannyira sikeres, hogy a mai konzervatív fehér ember számára anticionistának lenni vagy Izraelt egyszerűen nem támogatni szinte már rosszabb, mint a transzvesztita gyerekek jelensége. Amerikában kikötött hazánkfia, Sebastian Gorka, aki Trump barátja, és aki előszeretettel pózol díszmagyarban, maga is tudja, kikhez kell dörgölőzni: „Szerintem – amint azt könyveim, beszédeim és interjúim igazolják –, Amerika az ember által alkotott legnagyobb nemzet, Izrael pedig az Isten által alkotott legnagyobb nemzet” – mondta a Jewish Pressnek. Ezzel pedig nem csak magyar nemzetét, de a választott hazáját is Izrael mögé sorolja a „hazafi”. (Ugyanebben az interjúban mellesleg a Fidesz-kormány egyik kevés jó intézkedését, a gyerekvállalás támogatását ellenszenvvel kommentálja, mert szerinte a kormány ilyen szintű beleszólása az életünkbe „szocializmushoz és végül kommunizmushoz vezet”… Hogy az általa istenített Izrael hasonló gyerekvállalást serkentő állami támogatása neki tetszik-e, nem világos.)

Egy olyan országban, ahol a modern hazafiságot az idegen érdek Stockholm-szindrómaszerű kiszolgálása jelenti, sajnos nem várható egy nagyobb nacionalista háborúellenes mozgalom, ami véget vetne mindennek, legalábbis egy olyan nem, ami anticionista és nacionalista is egyben, ami pedig pont szükséges lenne, hiszen az idegen érdek kiszolgálása a cionisták megvádolása és ellenzése nélkül nem igazán lehetséges.

De a cionizmus támogatása iránt fogékony közvélemény még nem lenne elegendő ezen idegen érdek kiszolgálására, ahhoz kellenek a cionista felforgatók, aktivisták, politikai szereplők és oligarchák is. A jelenlegi Irán-ellenes agitálásban, mint az elmúlt 17 év közel-keleti beavatkozásaiban eleve, meg is találjuk ezeket.

Trump árulása

A 2016-os választásokkor Trump ígéretes jelöltnek tűnt, olyannak, aki az akkori politikai berendezkedésnek néha ellent tudott mondani, tematizált olyan dolgokat, melyek tabuk voltak a legmagasabb politikai körökben, némi „fehér reményt” hozott a mindig kiszámítható politikusi felhozatalba azáltal, hogy a mexikói-amerikai határra ígért falat, a migráció szabályozását, az illegális beözönlés megállítását, az illegálisok gyerekeinek a deportálástól való védelem (DACA) megszüntetését lobogtatta kampányszólamaiban, a közel-keleti háborúskodás csökkentését, katonák hazahozatalát ígérte, a mexikói bevándorlók bűnözéséről beszélt stb. Mindezek kimondására nagyon sok amerikai már egy falat kenyérként éhezett. Világos volt azonban a kevésbé naivak számára, hogy mindebből aligha lesz bármi is, ha meg is választják, de a Wikileaks által is bizonyítottan nyílt határokat akaró neoliberális Hillary Clinton, aki Izrael védelmében kész volt nekimenni Szíriának (és aki már bizonyította a háborúskodásra való hajlandóságát) semmiképp nem tűnt jobb választásnak. Ha Trump ígéreteinek csak 10 százalékát betartja, már siker lehetett volna elnöksége, főleg Clintonhoz képest. De még csak annyit se tartott be: ígérete ellenére kormányzása alatt a deportálások száma csökkent, még Obama is több illegálist toloncolt ki, mint Trump; a DACA kapcsán megválasztása után már az ellenkezőjét mondta, és minden maradt is, ahogy volt (ennek köszönhetően csak a 2019-es évben közel 400 ezernyi gyerekük született illegáliséknak, mely folyamatnak az eredménye pedig, hogy immár a 15 éven aluli amerikaiak többsége nem fehér); sőt, illegálisoknak amnesztiát adott inkább; az afrikai Botswanai Köztársaságban az ő nyomására legalizálták a homoszexualitást, mert az fontos egy amerikai „konzervatívnak”; s miközben a többnyire fehéreket sújtó opioidfüggőség és halálozási arányok krízise zajlik, addig a feketét alacsony munkanélküliségével és a zsidó veje által elért „börtönreform” keretében idő előtti több ezer színes bűnöző kiengedésével büszkélkedhet. A kampányának első számú ígérete, ami a határfal felépítéséről szólt, szintén csak üres szólam maradt, pár mérföldnyi kerítésjavítással, úgy tűnik, letudta az egészet: maradtak a szinte nyílt határok.

Ennek ellenére a saját, főként fehér táborának és azok érdekeinek szembeköpése mellett egy bizonyos csoport érdekeit ígéretein felül is kiszolgálta. Az egyetemeken előforduló Izrael- és zsidóellenesség tiltásától Jeruzsálem fővárosként való elismerésén át a megszállt Golán-fennsík feletti izraeli szuverenitás elismeréséig… És persze most az Iráni beavatkozás is egy zsidóknak tett gesztus.

Amellett, hogy Trump egyik főtanácsadója cionista zsidó veje, Jared Kushner, akit „Izrael-párti irányelvek” kidolgozásáért dicsérnek, kormányának nemzetbiztonsági személyzetén belül a szintén zsidó Richard Goldberg feladata volt az Iránnal kapcsolatos irányelvek kidolgozása. Goldberg korábban az álságos nevű és Izrael-párti Alapítvány A Demokráciák Védelmére (FDD) alkalmazásában állt, ezen alapítványt olyan elkötelezett cionista zsidók pénzelik, mint Roland Arnall, Edgar M. és Charles Bronfman, Michael Steinhardt, Leonard Abramson családi alapja, Bernard Marcus, Paul Singer és Sheldon Adelson. Az FDD izraeli érdekek szolgálatát látja el Amerikában, élen jár az Irán elleni hangulatkeltésben, de információt is gyűjt Izrael-kritikusokról is a New Yorker szerint.

Adelson, Marcus és Singer a három legnagyobb oligarcha Trump mögött az elmúlt években. Amint azt a külpolitikát elemző díjnyertes LobeLog portál írta 2019 nyarán: Trumpnak egy 259 dollármilliós oka van Irán bombázására – egy utalás a három oligarcha által Trumpra fordított addigi (ismert) összegre. Egy másik külpolitikát elemző portál így ír az Obama által kieszközölt és viszonylagos békességet jelentő atomszerződés Trump általi felmondásáról:

Sheldon Adelson fanatizmusát jól mutatja, hogy pár éve Irán megfélemlítéséről beszélt egy az ország sivatagosabb részére ledobott atombomba által. Paul Singer pedig gazdasági könyörtelenségével fehér kisvárosokat zsigerel ki, országokat sodor csődbe, miközben zsidó és homoszexuális érdekérvényesítő szervezeteket pénzel. A Trumpért kampányoló, néha fizikailag is bántalmazott egyszerű fehér emberek semmit nem kaptak a nekik ígértekből, de legalább a pszichopata, fanatikus zsidó oligarchák elégedetten aludhatnak.

A Politico Miként döntötte el Trump, hogy megöli az iráni Szolejmánit című cikkében arról olvashatunk, hogy az amerikai tisztviselők „olyan hírszerzésalapú értékelést” kaptak, amely döntéshozatalukat motiválta, Mike Pompeo szerint, bár hogy melyik hírszerzéstől, nincs kimondva, de a cikk „Egyeztetések Izraellel” részében ez világossá válik:

Az AIPAC hivatalos videóban büszkélkedik az amerikai politikai elittel, annak jobb- és baloldalával egyaránt ápolt közeli kapcsolatáról, befolyásuk erejéről:

Netanjahu 2019 februárjában már beszélt abbéli vágyáról, hogy háború sújtsa Iránt, amikor a Twitter mikroblogon egy bejegyzésben arab országok kapcsán úgy fogalmazott, hogy „közös érdekünk háború Iránnal”. Ezt később törölték és a „háború Iránnal”-t átírták „Irán elleni küzdelem”-re. A Háárec izraeli lap viszont 2019 májusában arról írt, hogy „ebben a konfliktusban [az USA és Irán között] Izrael reméli, hogy meg is eheti és meg is tarthatja a tortáját. Mióta Trumpot megválasztották elnökké két és fél évvel ezelőtt, Netanahu arra ösztökéli, hogy agresszívabb legyen Irán irányába, arra kényszerítve azt, hogy atomprogramja kapcsán visszalépegessen, és hogy megzavarja azt militáns szervezetek iránti támogatásában.”

Az egykori Moszad-elnök, Meir Dagan pedig a CBS News-nek úgy nyilatkozott, hogy az amerikaiaknak harcolniuk kellene Iránnal Izrael érdekében, mert Izrael fél egyedül megtenni azt. Ez úgy látszik, meg is történt, mert, bár az amerikai szenátust Trump és társai nem értesítették előre egy háborús tett elkövetéséről, Izrael tudott róla időben, számolt be róla a Los Angeles Times.

Mindez nem meglepő, hiszen Szolejmáni már az izraeliek célkeresztjében volt, egy 2018. januári Háárec-beszámoló szerint Amerika rábólintott Szolejmáni kiiktatására Izrael által. Egy 2019. októberi Jerusalem Post-cikkben pedig a három főellenség között ott volt az iráni hadvezér is, a Hezbollah-vezér és egy palesztin vezér mellett. Egy Moszad-vezető, Yossi Cohen pedig pár hónappal az orgyilkosság előtt hencegett azzal, hogy Szolejmáni „kiiktatása nem lehetetlenség”, mert az iráni férfi által felépített infrastruktúra „komoly kihívást jelent Izrael számára”. Mindezek ellenére Netanjahu a minap úgy nyilatkozott, most, amikor a piszkos munkát amerikai csahosaik elvégezték, hogy „Szolejmáni orgyilkossága nem egy izraeli esemény, hanem egy amerikai esemény. Nincs hozzá közünk és nem kellene minket belekeverni.” A „Csináld már ezt meg nekem!” klasszikus esete, amit aztán követ a „Nem én voltam, ő volt!”.

Az arab világ viszont tudja, hogy „ki volt az” valójában.

Kászim Szolejmáni gyászmenetén végeláthatatlanul sok ember vonult fel, a tömegben egyesek izraeli és amerikai zászlókat égettek, mutatván, hogy a nyugati világot talán igen, őket mégse tudja félrebeszéléssel szédíteni a cionista hatalom… A meggyilkolt hadvezér lánya, Zeinab Szolejmáni is világossá tette, hogy átlátja a helyzetet: „Te őrült Trump, a tudatlanság jelképe, a cionisták szolgája, ne hidd, hogy apám meggyilkolása mindennek véget vet!” – mondta. (Mellesleg szír keresztények is gyászolják Szolejmánit, hiszen Aleppóban például őket is védte az Iszlám Államtól.)

Nem új jelenség a zsidó háborús uszítás

Az arab világban az amerikaiak zsidó proxyként való használata olyan közismert, hogy már 2004-ben arról számolt be a New York Times, hogy az irakiak miként azonosították az amerikaiakat a zsidókkal, mintha nem is lenne különbség – és sajnos bizonyos szempontból valóban nem sok van, főleg a Közel-Keleten:

Ez nem lephet meg senkit, tekintve, hogy már idejekorán kijelentette egy Bush-tanácsadó, a zsidó Philip Zelikow, hogy az iraki háborút Izrael érdekében történt. „Miért támadná meg Irak Amerikát, vagy vetne be atomfegyvereket ellenünk? Elmondom nektek, szerintem mi a valós fenyegetés, és tulajdonképpen az volt már 1990 óta – ez az Izraelt érintő fenyegetés” – mondta Zelikow 2002. szeptember 10-én a Virginia Egyetemen. Hozzátette: „És ez az a fenyegetés, amit nem nevezhetünk nevén, mert az európaiakat nem érdekli mélyen ez a fenyegetés, elmondom nektek őszintén. És az amerikai kormány nem akar erre támaszkodni túlságosan retorikailag, mert nem egy könnyen eladható dolog.”

Valóban: Szaddám Huszein Bushnak „hatalmas olajüzletet ajánlott, hogy elkerülje a háborút”, de Bush azt elutasította, írta már 2003-ban a The Telegraph. Nem véletlen, hogy cionista zsidók, és nem gáztársaságok vagy olajtársaságok vezetői lobbiztak a háborúért, hogy az Izrael számára „fenyegetést” jelentő Huszeint kiiktassák és átrajzolják a Közel-Kelet térképét egy Izrael-barátra. Hasonlóan a jelenlegi Trump-kormányban se olajsejkek, hanem zsidó oligarchák, nem olajcégek, hanem fanatikus cionisták és Izrael az, akiket az irányelvek és hangulatkeltés mögött találunk. De ha a józan analízis nem lenne elegendő, Trump világossá teszi mindezt ma már, nem úgy, mint Bush idejében az akkori vezetők. A Jerusalem Post így idézi az amerikai elnököt egy The Washington Post-interjúból: „Az olaj egyre kevésbé ok a Közel-Keleten maradásra, mert most több olajat termelünk, mint amennyit valaha is termeltünk. Elértük azt a pontot, amikor már nem kell a Közel-Keleten maradnunk. Az egyetlen ok a maradásra Izrael.”

Ennek ellenére persze az olaj és egyéb stratégiai szándékok számítanak, mert ha hasznot lehet húzni valamiből, és a befolyást lehet erősíteni egy térségben, akkor ez is szempont, de úgy tűnik, minden ilyen szempont a cionista érdekek szűrőjén kell átmenjen egyben. Ez a cionista birodalomépítés az, amire már 2001 előtt Oszáma bin Láden is hivatkozott Amerika-ellenessége okaként. Az akkori Bush-féle hazugság az volt, hogy „a terroristák utálnak minket a szabadságunkért”, ennek ellenére bin Láden világosan fogalmazott (amit persze Bush is nagyon jól tudott, de a valódi ok „nem egy könnyen eladható dolog”):

De nem kell két évtizedet visszamenni, 2019 decemberének elején az amerikai Pensacolában egy (nem iráni, hanem az Amerikával szövetséges államból származó) szaúdi vitt végbe egy terrortámadást a katonai bázison, aki a sors iróniájaként, pilótának tanult (ahogy több szaúdi társa is 2001-ben). Mohammed Saeed Alshamrani, az elkövető, aki három embert megölt, maga is Amerika Izraellel való viszonyát sérelmezte a hátrahagyott nyilatkozatában.

2007-ben a zsidó Wesley Clark nyugdíjazott tábornok és a NATO egykori főparancsnoka beszélt arról, hogy a közel-keleti beavatkozások geopolitikai stratégiák eredményei:

A Clark által hivatkozott lista tulajdonképpen egy 1996-os tervezeten alapult, melyet Netanjahunak készítettek Egy tiszta szakítás: Egy új stratégia a birodalom biztosítására címmel, fő felelősei zsidó neokonzervatívok voltak, mint Richard Perle, Douglas Feith, David Wurmser, Meyrav Wurmser és Robert Loewenberg. Perle és Feith a 2003-as közel-keleti hadműveletek fő felelősei is egyben, többek között (mint a Clark által említett Paul Wolfowitz stb.).

A zsidóság történelmi jelenléte a nyugati civilizáció országaiban a hazugságok, átverések, manipuláció és hatalomszerzés hosszas története, de hogy a fentebb felvázoltakhoz hasonló pár történelmi példát is nézzünk a közelmúltban leközöltekről, érdemes megismerkedni Alexander Kordával és Eric Maschwitzcel.

2019 októberében közölt le írást a New York Post A hamis hír, ami az Egyesült Államokat belesodorta a második világháborúba címmel, mely az iráni helyzet kapcsán is aktuális ismét, nem csak azért, mert az egyik főszereplő zsidó, de azért is, mert a mai konfliktus is könnyen végződhet egy hosszas háborúval:

A cikk aztán egy új, a történetet részletesen bemutató könyvre hivatkozva elmondja, hogy egy kémcsoport hamisításokért felelős része, melyet a zsidó hollywoodi dalszerző Eric Maschwitz vezetett, miként segített a németellenes uszításban: „Csupán két nap alatt Maschwitz és csapata előállítottak egy tökéletes térképet, még a nácik által használt tintát is felhasználva.” Nem világos, hogy Roosevelt tudta-e, hogy hamis mindez, vagy sem, de a zsidó manipuláció sikeres volt, mint azt már a történelemből tudjuk. Ahogy ma Irán kapcsán azzal idéznek elő háborús helyzetet, hogy „amerikaiak megölésének tervét” emlegetik célpontjuk kapcsán, úgy annak idején is hasonló ijesztgetés volt hatásos. Olyannyira, hogy a mai napig hallhatjuk időnként a magyarázatot: „az amerikaiaknak azért kellett csatlakozniuk a háborúhoz, hogy elejét vegyék az őket érintő hitleri terveknek”. Egy testvérnépre uszítani egy népet hazugságokkal aljas dolog, és itt ez tragikus is egyben, mivel abból nem az amerikaiak, hanem hosszútávon a zsidók húztak hasznot, akik a hazugság terjesztésében elöl jártak…

A Zsidó Krónika 2019 szeptemberében pedig emígy mutatott be nekünk egy már szinte elfeledett, de a hazug manipulációban jeleskedő zsidót:

A megtévesztés és hazugság módszereivel gój népeket egymásnak ugrasztó zsidóság állítólag csak egy történelmi sztereotípia, de Irán és az egész közel-keleti geopolitika kapcsán ma is ez rajzolódik ki előttünk Izrael és a nemzetközi zsidó szereplők kapcsán, akik a folyamatok minden részének az élén állnak.

A fenti két történet (és sok egyéb) alapján a kiváló amerikai hazafi Charles Lindbergh, akit a Wikipédia „pilóta, író, feltaláló, felfedező és környezetvédelmi aktivista”-ként mutat be, híres 1941. szeptember 11-i beszédében, bár udvariasan, de határozottan rámutatott a zsidóság háborúpárti aktivizmusára. Lindbergh jelmondata volt, hogy „Amerika mindenek előtt!” (America First), ami egyben Trump 2016-os kampányának is az egyik jelmondata volt, ironikus módon. Panaszkodtak is emiatt a zsidók, annak „antiszemita” történelmi áthallása miatt, de ma mindez üres szólam, és a „hazafiság” úgy tűnik idegen érdek kiszolgálását jelenti, ameddig az nemzeti színekbe van csomagolva…

Lindbergh annak idején felismerte, hogy a háborút szító egyik fő csoport meg nem nevezésével azok erejéhez járulna hozzá, ahogy ma a zsidó háborús izgatás és manipuláció zsidó jellegének meg nem nevezése nélkül nekik megint mások vére és harca hozhat hasznot, a megnevezhetetlenség biztonságos homályában maradva. Szabályszerűségnek tűnik, hogy ha egy párt vagy mozgalom nem világosan „antiszemita”, az idővel „szemita” lesz, és zsidó érdekek mentén fog akarni érvényesülni. A zsidók mindig, minden korszakban újra és újra kivívnak maguknak olyan helyzeteket, amelyekben állást kell foglalni, és aki nem foglal el egy nyíltan zsidóellenes állást, az belekényszerül abba a kóser politikai és morális keretbe, amit a zsidók szabnak. A zsidó befolyás egy olyan komoly befolyás, amit nem lehet sokáig kerülgetni, annak ráhatása a mi érdekeinkre és életünkre olyan szintű, hogy azt kerülgetve csak asszisztálunk annak térnyeréséhez.

Innen tovább

Irán január 7-én, kedden este több rakétával támadott két Irakon belüli amerikai katonai bázist. Ezen sorok írásakor úgy tudni, hogy a támadásban nem halt meg senki, ami ha igaz, bizonyára nem véletlen. De ennyi lesz-e a válasz? Kétséges. Egy gerinces nép se tűrné, hogy imádott hősüket aljas mód megöljék, és még hazudjanak is róla. Nehéz elképzelni, hogy komolyabb válasz nélkül hagyna Irán egy ilyen súlyos támadást, hogy mindössze két bázis bombázásával megelégednének válaszként egy szinte szentként tisztelt vezető elvesztésére, de ugyanakkor nincsenek könnyű helyzetben jelenleg. Már több iráni vezető világossá tette, hogy a bosszú nem marad el, de kérdés, hogy ez tekinthető-e egy jelképes bosszúnak, mely ugyanakkor szándékosan nem ölt meg senkit (legalábbis láthatóan nem az volt a cél), és ezzel egyúttal megkönnyíti Amerikának a kivonulást, nem adva túl komoly okot a válaszcsapásra, vagy csak egy kisebb előszele lehet-e ez a nagyobb csapásoknak. Ali Hámenei legfelsőbb vezető a kedd esti akció kapcsán ezt mondta: „Csak egy pofont adtunk nekik tegnap este. A megtorlás, ezek a katonai akciók, nem kárpótolnak a helyzetért. Ami fontos, hogy megszűnjön Amerika jelenléte.”

Hogy a Szolejmáni elleni támadáson felbuzdulva Irán létrehoz-e atomfegyvert, hogy Oroszország miként pozicionálja majd magát egy talán elmérgesedő helyzetben, hogy Amerika a jelenlegi fenyegetések ellenére próbál-e majd kihátrálni egy komolyabb konfliktusból, hamarosan kiderül, mindenesetre egy háború Iránnal súlyosabb lenne, mint az eddigi 17 év, ha úgy alakul. Mindez persze ismét temérdek menekültet és migránst zúdítana majd Európa nyakába, mert az ottani harcoknak mindig van egy ilyen vetülete is, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, akkor se, ha a nyugati, cionista pórázon tartott eliteket ez nem érdekli.