Barabás Miklós prémes kabátban, mesésen szépen körülvágott szakállal és kackiás bajusszal, kiegyensúlyozott nyugalommal néz ránk egy rég letűnt világból, 1841-ből. A gyakori múzeumlátogatóknak nagyon ismerős lehet ez a kép, amely annyira jól jellemzi a kort, az embert, a 19. századi közízlést.
A felvilágosult polgári értelmiség sugárzó önbizalma, kibontakozó tehetsége csak úgy „ordít” erről a festményről. Az utóbbi időben többször írtunk már Barabás Miklósról, vagy legalábbis említettük a nevét, egyebek mellett abból az alkalomból, hogy a Nemzeti Galéria kiállítást rendezett akvarelljeiből, rajzaiból. Egymaga képviselt egy egész korszakot, hiszen minden fontos embert ismert és megörökített vásznain, litográfiáin. A 19. század első felének, a reformkornak mindenképpen a legnépszerűbb portréfestője volt, persze az életképek ábrázolásában is jeleskedett hosszú élete során.
A Magyar Nemzeti Galéria Biedermeier mindennapok – Művészet és polgárosodás a 19. századi Magyarországon című, nemrég megnyílt, nagyszabású kiállításán Barabás egy székben ül, ahogyan írtuk, elegáns ruhában. Kezében mesterségének két attribútumát, rajzmappáját és rajzónját tartja. A festmény szimbolikusan is értelmezhető, hiszen a mesternek meggyőződése volt, hogy a liberális magyar nemesség fejlődésének egyik útja a művésszé, értelmiségivé válás. Ő maga is iskolázott, több nyelven beszélő, világlátott ember volt, akit perspektívakutatásainak köszönhetően a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választottak. No de Barabás személye és életműve csak egy kiragadott példa ezen a remek tárlaton, amely láthatóan gondos művészettörténeti és muzeológiai kutatásokon alapszik.
Ha a földszinten belépünk a jobboldalt nyíló termekbe, egy óriási fali poszter fogad bennünket: a Pilvax kávéház emberekkel zsúfolt belső tere. Sokat reprodukált kép ez a színes akvarell, hiszen ebben a kávéházban kezdődött minden, ami 1848. március 15-éhez vezetett. Itt gyülekezett, szervezkedett az 1840-es években a magyar fiatalság, Petőfiék vezetésével.
Remek ötlet volt a muzeológusoktól, hogy ezt a képet választották az indításhoz, még akkor is, ha az elsősorban nem a kultúrához kötődik, hanem sokkal inkább a politikai háttérre fókuszál. Ahhoz, hogy Magyarországon a kulturális élet fejlődni tudjon, kiegyensúlyozott társadalmi háttérre, és ami ennél is fontosabb, szabadságra volt szükség. Persze 1867-ig, a kiegyezésig ez nem valósult meg igazán, de a reformkori törekvések előremutató módon megelőlegezték.
A kiállítás korántsem csak művészettörténeti szempontból érdekes; igyekszik bemutatni a történelmi hátteret is, időrendben, életsorsokon keresztül is. Bicskei Éva és Prágai Adrienn, két kiváló szakértő kutatásai és rövid, de fontos tanulmányai segítik az érdeklődő közönséget a tág ismereteket közvetítő kiállítás anyagának befogadásában.
Ha azt halljuk, hogy biedermeier, ami inkább gyűjtőfogalom, mint stílus, akkor elsősorban kisebb, de míves bútorok, politúrozott szekrények és asztalok, ellipszis alakú, családias hangulatú festmények jutnak eszünkbe. Nem is járunk messze az igazságtól, hiszen valóban így van, a biedermeier a családiasságról szól, egyfajta intimitást feltételez, amibe beletartozik a gyereknevelés, a nők helyzete, a hálószoba, a szerelem, a házasság is, egyszóval a teljes emberi élet ábrázolása, születéstől a halálig, persze a jó ízlés keretein belül.
A biedermeier kifejezéssel eredetileg a német nyárspolgári ízlést gúnyolták ki a 19. században. A német és osztrák területeken megszülető kultúrtörténeti korszakról azonban később lekopott a negatív jelentéstartalom. Így lett a biedermeier a napóleoni háborúk utáni lakáskultúra, az embert a középpontba állító festészet, a sajtóillusztrációk stílusa, valamint a házi örömöket és a családját kedvelő polgár tárgykultúrájának elnevezése. A fogalom hagyományosan az 1815-ben véget ért bécsi kongresszus és az 1848-as forradalmak közötti időszakot jelöli. A magyar kultúrában a bécsi akadémián tanuló, osztrák művészeti hatások mellett fejlődő magyar festők nagy nemzedékének köszönhetően gyökerezett meg, és maradt fenn az 1860-as évekig.
A kiállított portrék között olyanokat is találunk, amelyek tárlaton eddig még nem nagyon voltak láthatók, ilyen például Vörösmarty Mihály, Eötvös József vagy Egressy Béni arcképe. Nemes arcélű, kiváló tehetségű, igazi „csúcsintelligenciák” voltak ezek az emberek. Egressyt ábrázoló portréját már a zeneszerző halála után festette meg Barabás Miklós, a Nemzeti Zenede megbízásából; a festmény 1855-ben került a József Nádor Nemzeti Képcsarnokhoz. A zeneszerző – amellett, hogy számos színdarab és opera szövegét magyarra fordította – elsőként zenésítette meg Petőfi Sándor verseit, és ő komponálta Vörösmarty Szózatának zenéjét is.
A kiállítást a kurátorok szekciókra osztották: Biedermeier mindennapok, Művészeti élet, Pest-Buda, Születés, Gyermekkor, Ifjúkor, Szerelem, Házasság, Madár és kalitka, Nő és férfi, Család, Szórakozás, Zene, Hivatás, Hétköznapok, Pesti műegylet, Halál, A nemzet nagy halottai, Kiegyezés. Mindegyik témakörhöz válogattak a korszakra jellemző alkotásokat.
A Születés szekcióban láthatjuk a 19. század egyik legjelentősebb festőjének, Friedrich von Amerlingnek a bécsi Wien Museumból származó, Az özvegy (Elise Kreuzberger) című képét 1836-ból. A finom realizmussal megfestett mű merész képkivágással a lényegre koncentrál. A felfelé néző anya mintha csak az égiekhez fohászkodna elhagyatottságában. A 19. század egy másik osztrák kiválósága Ferdinand Georg Waldmüller, akinek Anyai boldogság (1855) című képe szerepel a tárlaton. Ez a mester is meghatározó alakja volt az európai festészetnek.
Másik képének címe: Julia Apraxin grófnő (Ülő lány kutyával egy ischli táj előtt). A kislány feje arányait tekintve kicsit nagy, de annál bájosabb a kutyusa társaságában. A természeti környezetbe helyezett gyermekportré hagyománya Angliában alakult ki, ahol gyakran ábrázoltak nemesi származású gyermekeket halászfiúként vagy pásztorlánykaként. Az aranyos Julia Apraxin grófnő felnőve kalandokban és botrányokban gazdag életet élt. Az első szabadkőműves nők közé tartozott, 1880. június 14-én Madridban vették fel a Spanyol Nemzeti Nagyoriens Ibéria Testvérisége nevű szabadkőműves páholyába.
Háromszor ment férjhez, utolsó férje egy spanyol származású tábornok volt. 1913-ban Spanyolországban halt meg – tudhattuk meg róla a kiállításon. Érdekes, hogy egy másik festményen is feltűnik a gyermek Julia Apraxin. Ezt a képet Anton Einsle készítette Apraxin grófnő és leánya címmel. A páros portrén az orosz arisztokrácia neves tagját, Jelena Apraxin grófnőt és négyéves lányát, a már említett Júliát láthatjuk. Az alkotáshoz tartozó ismertetőből további részleteket tudhattunk meg róla a kiállításon: felnőve Batthyány Artúr feleségeként az 1867-es kiegyezést megelőző években Pest-Buda kulturális életének extravagáns, a magyar ügyek iránt elkötelezett alakja volt. Megtanult magyarul, írói és színházi ambíciókat dédelgetett, álnéven németül, franciául és magyarul is írt regényeket, novellákat, drámákat. Válása után Párizsban és Londonban is szerencsét próbált színésznőként.
A Szerelem címet viselő szekció egyik legszebb darabja Györgyi Giergl Alajos Nő a szabadban (Regényolvasás) című képe 1853-ból. A csodaszép keretben egy ábrándos arcú, bájos fiatal lányt láthatunk kutyusával, romantikus erdő mélyén. Rózsaszín felsője, csipkés inge, selymes szoknyája tökéletes kidolgozottságú. Csak úgy sugárzik belőle a szemérmesség, az erényesség. Erről a képről nem mondhatnánk, hogy pajzán ábrázolás; inkább az ártatlan, naiv szerelem allegóriája lehetne.
A kor kiválósága volt Weber Henrik is. Mosonyi Mihály zeneszerző és felesége című, 1846 után készített képe a polgári jómód és a kifinomult ízlés megjelenítése. Nem hiába jut eszembe mindig, hogy a 19. század a magyar festészet aranykora volt. A biedermeier magában hordozza az egykor kispolgárinak nevezett ízlés, stílus, életérzés közvetlenségét, családiasságát, szemben a nagyszabású állami vagy akár egyházi megrendelésekkel, amelyeknél a művésznek általában a drámát kell hangsúlyoznia, és nincs lehetőség az intimebb vizuális megfogalmazásokra.
A kor nagy festője, Borsos József fotográfiai műtermet is működtetett az 1860-as években, később pedig a budai Szép Juhászné vendéglő vezetője lett. Leismertebb képei a Nemzetőr és a Lányok bál után. Itt most mindkettőt megnézhetjük. Nem véletlen, hogy az utóbbi festmény sokat reprodukált műremek. A társasági élet emblémája is lehetne. A kép sokalakos megfestése, a ruhák selymes csillogása, a háttér túláradó gazdagsága, a lányok megvilágítása mind-mind bravúros megoldás a művész részéről. Ha közel megyünk a festményhez, láthatjuk a finom ecsetkezelést; egyszerűen csodálatos, nyoma sincs rajta a fáradtságnak. A Nemzetőr című képről ugyanez elmondható.
Nem feledkezhetünk meg Marastoni Jakabról sem, aki 1846-ban megalapította az Első Magyar Festészeti Akadémiát. Az álom című képe az enyhe erotikát sem nélkülözi, ami a kimért, finom polgári ízlés mellett azért olykor jelen volt a kor festészetében.
A halállal foglalkozó szekció nem az utolsó a kiállításon, de nem mehetünk el mellette szótlanul. A magyar demográfia egyik úttörője, Fáy András 1837 és 1846 között végzett gyermekhalandósági megfigyeléseket, amelyekből kiderült, hogy a gyerekek csaknem harminc százaléka az egyéves kort sem érte meg. Az újszülötteket, attól tartva, hogy nem maradnak életben, sietve, egy-két napos korukban megkeresztelték, de az idősebbek elvesztése is mindennapos volt. Ennek oka a közegészségügy elmaradottsága, az elégtelen lakásviszonyok, a szülői tudatlanság és a házasságon kívül születettek magas aránya volt.
„Ahogyan a bőséges gyermekáldás, úgy a gyakori gyermekhalál is megszokott volt, egyfajta érzéketlenség társult hozzá a korszakban. Erről tanúskodik Széchenyi István naplóbejegyzése is a fia elvesztését a konvencionálistól eltérő módon gyászoló Batthyány Lajosról, aki Zichy Antóniával két gyermekét temette el: »Batthyány Lajos meg akar bolondulni…, nem tud intézkedni…, hallani sem akar semmiről, a földön fetreng, mert meghalt a hathetes gyereke!«” – olvassuk Prágai Adrienn írásában, a Magángyász című szekcióban. Ehhez a témakörhöz tartozik Zichy Mihály Az anya fájdalma (Koporsólezárás) című,1846-ban készített festménye.
A kiállítás számtalan további izgalmas látnivalót kínál, mire a termek végére érünk, szinte teljes körképet kaphatunk a biedermeier kor magyarországi festészetéről. Köszönhetően a kurátornak és a kiállítás létrejöttében közreműködő többi munkatársnak, kivitelezőnek.
A Biedermeier mindennapok – Művészet és polgárosodás a 19. századi Magyarországon című kiállítás 2025. február 9-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. november 17-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
