A máskor oly harcias politikai nyilatkozatok tüze lankad, a közéleti felháborodások moraja csillapszik, a viták zaja ideig-óráig elhalkul. Vánszorog most az idő, kiürül a tér, harang hív, benépesül a templom, fénybe, virágba öltözik a temető. Hazatérők ideje ez – útra kelnek idegenbe szakadtak, távolabbra költözöttek, elszármazottak, haza igyekeznek azok is talán, akiket már csak üres ház és sírkő vár.
Reformáció emléknapja, mindenszentek napja, halottak napja – három egymást követő nap a kalendáriumban, mely sok közösségben itt, Erdélyben kicsit egymásra, egymásba is épült, s bár történelmi és vallástörténeti szempontból nincs kapcsolat a protestáns és a katolikus ünnep között, közös bennük a visszatekintés, az elődökre emlékezés motívuma, az elcsendesedés, a befelé fordulás gesztusa. A nagy reformátoroknak a tiszta forrásokhoz való visszatérésre szólító felhívása, az állandó megújulás szükségessége ma is érvényes egyházi, társadalmi és lelki parancs, mely nem csak a protestánsoknak szól. A mindenszentek, illetve a halottak napján hagyományossá vált szokások, a szeretteinkre, elődeinkre való megemlékezések, a temetőlátogatás, a világítás hagyománya pedig ugyancsak erős üzenettel bír mind társadalmunk, mind az egyén számára: a visszatekintés, a gyökerek ápolása, elődeink tisztelete fontos pillére lelki egészségünknek éppúgy, mint társadalmunknak. Hazatérők ideje ez itt, Erdélyben, a Kárpát-medencében: a protestánsok büszkén tekintenek a nagy elődökre, a katolikusok hagyományaikat őrzik, jól megvagyunk mi itt egymással, átvesszük egymástól, amit a magunkénak is szeretnénk tudni, összeköt bennünket istenhit és emberség, közös múlt, tétova jelen, várandós jövendő.
Jó néhány napja már virágok özönlik el közösségi tereinket, a piacot, a központot, az üzletekben gyertyák, lámpások sokasága jelzi: az élők forgatagába bekéredzkedik most az eltávozottak emléke, a túlpörgetett élet zajára ideig-óráig rátelepszik majd a csend. Talán a templomharang hívó szava is eljut fülünkbe – és mi mindig pontosan tudni fogjuk, hogy kiért, miért szól a harang, mert felnézünk a toronyra, mert lenézünk a sírkőre, mert figyelünk egymásra.
Hazatérők ideje van most: hozzánk tartoznak ők, akik már nincsenek, itt vannak velünk.
Kicsit komorabbak, kicsit zordabbak ilyenkor az emberek – nem barátságtalanok, nem mogorvák, csak mintha lábuk nem bírna oly könnyedén elszakadni a földtől, mint máskor, mintha maradnának akkor is, amikor már mennek. És valahogy mindig mennek, akkor is, ha éppen állnak, akkor is, ha már megérkeztek a sír mellé – mert a hazatérők ideje ez, amikor a köszönés halk, a kézfogás gyors, csak az ölelés tart, a szónak pedig súlya lesz, mint a koporsónak.
Milyen jó, hogy eseménytelenek ezek a napok. Mert amikor semmi sem történik, akkor megtörténhetnek az igazán lényeges dolgok. Akkor talán jut idő az emberre. Amikor nem siet a test, talán észrevesszük, hogy teret kér a lélek. Amikor a gyertyák fényébe nézünk vagy éppen akkor, amikor hagyjuk szemünket lecsukódni, talán azt is meglátjuk, hogy a halált is túléli az élet.
Hazatérők ideje ez. Egyszer mi is hazatérünk. Bizonnyal ott lesznek ők is, akik ma már nincsenek ideát, bizonnyal együtt leszünk mindannyian.
Fotó: Albert Levente
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
