Veszprém városa, a Szent Mihály-főszékesegyház nemrég három munkájával gazdagodott. Az apszist keretező diadalíven függ az általa faragott feszület; a bal oldali mellékhajó falán látható a Szűzanyát ábrázoló szobra, valamint a bazilika mögött, a nagyszeminárium kertjében állították fel carrarai márványból kibontott művét, a Trónoló Istenszülőt.
Varga Ferenc Munkácsy Mihály-díjas szobrászművésszel hagyományról, művészeti utakról, ábrázolásmódokról, istenképiségről beszélgettünk; de szóba került elvonulása, felvállalt kisújbányai remetesége is.
– Hódmezővásárhelyen született, Budapesten és Kiotóban tanult, Pécsen tanított. Végül is hogyan talált otthonra Kisújbányán?
– Ez egy pici falucska a Mecsek kellős közepén; mindössze tízen-tizenöten lakunk itt. Mindig vágytam a természet közelébe, de hogy miért pont itt kötöttem ki, annak réges-régi előzményei vannak. Édesanyám nagy szegénységből, istenhitet kereső fiatalként került Hódmezővásárhelyre, az akkor illegalitásban működő domonkos Ármella nővér által vezetett kisközösségbe. Az 1960-as évek elején ott ismerte meg édesapámat, akivel azután tisztességben és szeretetben neveltek fel minket, négy gyermeküket. Akkor a vallásüldöző rendszer zaklatásai ellenére is aktívan gyakorolták a hitüket, gyerekeknek tartottak hittanórát házaknál, és titokban rendszeresen eljártak ide, a szomszéd faluba, Püspökszentlászlóra, Németh János jezsuita atya lelkigyakorlataira. Így tulajdonképpen már akkor eljutottam ide, a Mecsekbe, amikor még meg sem születtem. Egy másik „jelenet” az életemből: a budai Szent Imre-templom Kállay Emil atya vezette kisközösségével kirándultunk errefelé, és itt szálltunk meg Kisújbányán. Mondtam a barátaimnak: Ha nagy leszek, itt fogok lakni! Kinevettek, hogy majd kinövöm; de nem nőttem ki. Amikor a kinti tanulmányaimat követően hazajöttem Japánból, és meghívtak, hogy tanítsak a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, az első utam ide vezetett; hátha van itt eladó ház. Éppen volt, és pont annyiért, hogy meg tudtam venni a megtakarított ötéves japáni ösztöndíjamból. Azóta itt élek, innen jártam be Pécsre tanítani. Szerveztem egy keresztény művészet osztályt, ami négy évig működött. A tanítványaimat nyaranta ide hoztam ki háromhetes ikonfestészet gyakorlatra, ugyanis ez az imádságos, elvonultságot igénylő, koncentrált művészet nem valósítható meg egy egyetemi miliőben. A hallgatóim maguk faragták és alapozták a fatáblát, megtanulták a bóluszos fényaranyozás nehéz technikáját, kőmozsárban maguk törték színes ásványokból a pigmenteket, és – csendben vagy szent zene mellett – festettek tojástemperával… Említettem nekik, hogy én naponta négyszer elvonulok, elmondom a zsolozsmát, ha valakinek van kedve, csatlakozhat. Mindenki csatlakozott. Bodogán László pécsi görögkatolikus parókus atya kijött hozzánk; a tábor elején minket áldott meg, a tábor végén pedig az elkészült ikonokat. Négy év alatt hét ikonfestő tábort tartottunk. A tanításomnak ezek voltak a legcsodálatosabb pillanatai. Úgy éreztem, bárcsak megállna az idő, és azóta sem értem, miért nincs olyan szerzetesközösség, amelyik így él.
Azután hét éven át üresen állt a ház, amíg a magyarszéki sarutlan kármelita nővéreknél dolgoztam. Egy istállóból átalakított kis remetecellában laktam náluk. Az Úristen gondviselésének köszönhetően velük is itt, Kisújbányán találkoztam először, és az ő meghívásukra hagytam ott az egyetemi docensi állásomat. Magyarszéki kápolnájukban én készíthettem el a falfestményt, az oltárt, az ambót, két Mária-szobrot, a szentélybejárat feszületét, az oltárkeresztet, a keresztutat, sőt, még a harangtorony tervét is… Festettem, faragram. Fontos periódus volt ez az életemben. Két nagyon tehetséges tanítványom, Hadházi Balázs és Kovács Tibor is hónapokon át segített a munkában. Itt jegyzem meg, hogy a remeteként visszavonult Márton atya Szent György-hegyi ortodox kápolnájának falfestményeit szintén egyik kiváló tanítványom, Csincsi Arnold festette.
– Visszaugorva az időben a hivatása forrásaihoz, a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen és a Pécsi Tudományegyetem Mesteriskoláján végzett tanulmányait követően művészi, világlátási szempontból mi mindennel gazdagították a Japánban, Kiotóban eltöltött évek?
– Nagyon izgalmas időszak volt. Azt hiszem, sokkal mélyebben megértettem, hogy valójában „mire megy ki a játék”, miről is szól a képmáskészítés maga. Először Constantin Brâncușiról kell beszélni, akinek egyik szoborsorozata kiválóan példázza a képmáskészítés dilemmáját. A fiatalon faragott Alvó múzsa című, női arcot realistán ábrázoló szobrát évekkel később megismételte jóval összefogottabb, absztraktabb formában, hasonlóan, mint ahogy a régi bizánci ikonok is absztrahálják a formákat, hiszen nem e világi látványt ábrázolnak. Brâncuși, a román templomács fia nem is tagadhatta volna bizánci gyökereit. Azután még tovább ment, a teljes absztrakcióba, ahol csak egy tojásforma marad, és eltűnik az arc. Tehát készített e világi képmást, nem e világi képmást – és eljutott egészen a képmásnélküli műig. Brâncuși egyre absztraktabb arcai a láthatatlan láthatóvá tételének minden kultúrában ott feszülő, egyetemes dilemmájáról, a képmáskészítés dilemmájáról szólnak. Ugye, eszünkbe jut erről a híres bizánci képvita, a képtisztelők és a képrombolók háborúja, de erről talán még beszélünk. Azért is utalok Brâncușira Japán kapcsán, mert volt neki egy félig japán, félig ír amerikai tanítványa, Isamu Noguchi. Az ő művészetük indított el engem. A pályám elején az ő munkáikkal rokon, absztrakt szobrokat készítettem, amelyeket tanáraim „japánosnak”, „keletiesnek” mondtak. Megpályáztam a japán művelődési minisztérium ösztöndíját, aminek köszönhetően öt évet Kiotóban töltöttem; ott végeztem el a doktori képzést is. Különös, hogy a Kiotói Városi Művészeti Egyetemen éppen Fukushima Noriyasu lett a témavezetőm, akiről kiderült, hogy Isamu Noguchi tanítványa volt Amerikában; vagyis „véletlenül” visszajutottam Brâncuși vonalához. Ő – mint a minimal art első japán képviselője – még tovább vitte az absztrakciót. Arra biztatott, hogy tágítsam ki a szobrászattal kapcsolatos gondolkodásomat.
– Mit eredményezett az alkotások terén ez a művészi „horizontnyitás”?
– Például kőből készítettem kontaktlencsét. Miről is szól ez a mű? Akkor arra gondoltam, hogy az anyaggal folytatott kommunikáció bensőséges példája, minthogy ezzel valóban elég közelről – belülről – láthatom a követ… Később jöttem rá a mélyebb értelmére, miszerint ezzel a művel a képrombolás gondolatát vittem a végletekig, mert nem elég, hogy maga a tárgy nem ábrázol semmit, de ha beteszem a szemembe a kő kontaktlencsét, akkor az még a valóság látványát is eltakarja előlem. Ennél képrombolóbb művet aligha tudnék készíteni. Miután eljutottam a végpontig, nem volt tovább. Muszáj volt visszamennem a kezdethez, oda, ahol annak idején „elszakadt a fonal”. Olyan műveket készítettem, amelyek azt vizsgálták, hogy hol is az a kezdet. Két munkámat említeném meg. Magam hegesztette vaslétráról egy éven át rajzoltam egy tizenhárom méter magas ginkófát, aminek az eredménye a Százezer falevél című, tízszer tizenhárom méteres tusrajz lett. Sűrűn, minden egyes levelet megrajzoltam, soknak az erezetét is. Alig van olyan tér, ahol ki lehet állítani. Amíg a többiek a szobrász tanszéken intermediális művészetet csináltak, űrművészetet, robotot, mangát, progresszív politikai műveket, addig én egy létrán ülve faleveleket rajzoltam – micsoda lázadás a kor ellen! Lázadás a képrombolás kora ellen. De akkor még, holott tudtam jól, mégsem mertem bevallani, hogy minek, kinek a képét érdemes igazán elkészíteni.
Továbbmentem egy másik művel, aminek az volt a címe, hogy „Sikertelen kísérlet a szoborfaragásra hívó késztetés megtagadására”. A mű egy mentális kísérlet volt, koncepciója pedig, hogy ha elkészítem a lehető legeredendőbb értelemben vett szobrot, azzal ki tudom ölni a lelkemből a szoborfaragásra hívó késztetést, hiszen eljutok a végpontig, ahonnan nincs tovább. A kortárs művészetben ugyanis már nincs olyan, hogy szobrászat. A szobrász tanszékeken azt kell tanítani, hogyan ne faragjunk szobrot, a festő tanszékeken azt, hogyan ne fessünk festményt… Nagy tisztelet a hősies kivételeknek! A szoborfaragásra vágyó embernek tehát meg kell szabadulnia ettől a késztetéstől. A mű koncepciója szerint az a „legeredendőbb” képmás, ahol az alany és a tárgy a legközelebb van egymáshoz. Teljes alakos önportrét készítettem – ahol én vagyok az alany és az engem ábrázoló szobor a tárgy. Saját magamat faragtam meg gránitból, egy az egyes méretben, hiperrealista módon, majd a fekvő kőszobrot felöltöztettem a saját ruháimba. A szemét is úgy formáltam meg, ahogy a saját szememet láttam, elgondoltam. A retinát faragtam meg, kis lyukon keresztül kiüregelve a szemgolyó belsejét, azért, hogy ha belenézek, alanytól tárgyig tartó mélységes kapcsolat alakulhasson ki. Egy éven át dolgoztam a szobron. Az lett az eredménye, hogy semmi sem változott, továbbra is ugyanúgy késztetett a faragás vágya. Minthogy csak egy lelki kísérletről volt szó, apró szilánkokra törtem a gránitfigurát, és kiszórtam az autóparkolóba. Ezzel demonstráltam magam és a környezetem számára, hogy bizony létezik a szoborfaragásra hívó, megtagadhatatlan késztetés.
– Innen már csak egy kis lépés volt az „istenképiség” közvetítése?
– Sajnos még évek teltek el, amíg ki mertem mondani a magam számára és a művet egyébként nagyon is méltató szakma számára is, hogy hibás volt a koncepció. Nem nekem kell az alanynak lennem, hanem Istennek. Nem az én szobrom a legeredendőbb értelemben vett szobor. Amennyiben ténylegesen, radikálisan az eredendőséget keresem, akkor be kell látnom: Isten az alany. Én legfeljebb közvetítő lehetek alany és tárgy között. Ha a legeredendőbb értelemben vett képmást akarom elkészíteni, akkor Isten képét kell elkészíteni. A VII. egyetemes (nikaiai) zsinat, amely lezárta a bizánci képvitát, 787-ben kimondta, hogy Krisztus megtestesülésével érvényét vesztette az ószövetségi képtilalom, miszerint ne tegyük láthatóvá a láthatatlan Istent. Láttuk őt, tehát megfesthetjük, sőt üdvös is megjeleníteni őt. Nincs más vallás, amely elmondhatja magáról, hogy látta a megtestesült Istent. És ha elkészítjük Isten képmását, az már nem bálvány lesz, hanem ikon. Valóban, be kellett látnom, hogy hibás volt a koncepció. Csakhogy ennek a belátásnak ára van: ezzel a belátással ki is kellett lépnem a kortárs művészetnek nevezett világból, ebből a szekuláris vallásból. Odáig jutottunk, hogy ma már Brâncuși is értené ezt a lépést, Fukushima szenszei pedig meg is írta levelében, hogy jónak látja az utamat.
– Ezt a gondolatot, látásmódot, illetve „láttatást” valósította meg Veszprémben, háromszorosan is, a fából faragott feszülettel és a Szűzanya szobrával, illetve a carrarai márvány Trónoló Istenszülővel. Hogyan foglalná össze röviden eme „istenképek” ikonográfiai sajátosságait?
– A feszülettel kapcsolatban beillesztenék egy kis kitérőt. A Piarista Gimnáziumba jártam, Farkas István, Lupus atya osztályába, akire nagy hálával gondolok. Az egyik nyári túrán Nemes György tanár úrral a Felvidéken jártunk, ahol a bártfai székesegyházban lenyűgözött a keresztre feszített Krisztus hatalmas szobra. Arra gondoltam, hogy létezésének milyen csodálatos állapotában lehetett az az ötszáz évvel ezelőtt élt szobrász, aki a megfeszített Krisztus ilyen nagyszerű képmását faragta. Negyven év „pusztai vándorlás” után – Istennek hála – nekem is megadatott, hogy hasonló léptékű Krisztus-szobrot készíthettem egy székesegyház diadalívére. A trecento mesterek erős bizánci hatású ábrázolásait tükrözi a diófa Krisztus-korpusz fordított S alakja, ami számomra formailag nagyon erős; egyszerre végtelen csend és mozgás. Szimultán szerettem volna megmutatni a halott és a feltámadott Krisztust. Az arc tisztasága, a hajzat rendezettsége, a karok lebegést sugalló beállítása már a feltámadásról szól. Nem csak a glóriát, a szögeket is megaranyoztam, így a szenvedés eszközei is „szublimálódnak”, fölmagasztosulnak, hiszen szükségesek voltak a megváltáshoz. Mindezen „jelek” nem a passió brutalitását, hanem a feltámadás reményét fejezik ki.
Az ugyancsak diófából faragott Szűzanya-szobor az Eleusza (irgalmas, könyörületes) Istenszülő-ikon alapján készült, kiegészítve azt egész alakos formában. A gyermek Jézus odasimul édesanyjához; a glóriák és a ruhák mintázatai itt is aranyozottak. Mária homlokán és vállán a csillagok – ahogy az ikonokon is – a szüzességet jelentik.
– Ez a motívum a Trónoló Istenszülő-szobrán is megjelenik. Egy ilyen volumenű alkotás nyilván különleges jelentőségű a munkái sorában…
– A Trónoló Istenszülő márványszobra ugyancsak régi minták alapján született. A legkorábbi Mária-ábrázolások Keleten és Nyugaton egyaránt ilyen trónon ülő Mária-ábrázolások voltak. Ezekből merítve, itt is a tradicionális szobrászati metódust követve először megmintáztam agyagból, majd kiöntöttem gipszből, és az alapján faragtam meg carrarai márványból. Krisztus a lényeg! Máriát az ikonokon hagyományosan csakis Krisztussal együtt ábrázolják. Mária csakis Krisztus megtestesüléséért lett az, aki. Úgy tartja ölében a gyermeket, mintha ő maga is Krisztus trónusa lenne. Jobb kezét a gyermek vállára helyezi, bal kezében pedig egy kis kendőt tart. Ez egy korai bizánci ábrázolásmód; valószínűleg az áldozási kendőre utal, ami pedig (fő)papi attribútum. A gyermek Jézus pantokrátorként ül, baljában az élet könyvének tekercsével, jobbját áldó mozdulatra emelve. A talapzaton körben négy szeráf angyal koszorúja tartja az Istenszülő trónusát, hiszen ahogy a bizánci liturgia szövege is mondja, az Istenszülő „a keruboknál tiszteltebb és a szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb”. Habár sok éven át tanultam, majd tanítottam a látványalapú figuralitást, az élő aktmodell utáni mintázást, a művészeti anatómiát, mégsem realista szobrot faragtam. Ha ugyanis a szentet ábrázoljuk, el kell távolodni a valóságtól, absztraktabban kell kezelni a formákat. Brâncuși is ezzel kísérletezett a maga akkori modernista művészetében. Ahogy az ikonfestők tudatosan távolodnak el a valóság látványalapú ábrázolásától azért, hogy a képmás ne az e világot tükröző tükör, hanem Isten országára nyíló ablak legyen, úgy az erős stilizálással én is ezt az „angyali anatómiát” követtem. Ezeket a szobrokat, minthogy szobrok, senki sem nevezné ikonnak – én sem. Viszont túl azon, hogy ikonok alapján készültek, elkészítésük lelkisége terén is nagyon közel állnak az ikonokhoz. Azt is elmondhatom, hogy a jövőben már leginkább csak valódi ikonokat szeretnék festeni.
– Az elvonatkoztatások e szintjéről alkotóként hogyan lehet még „továbblépni”?
– Irigylem a keleti ikonfestő szerzeteseket. Annyi kerülőút, lelki küzdelem után ma már máshol nem nagyon találok menedéket. Szerettem volna egy szerzetesközösséghez csatlakozni, több rendi elöljáróval is beszéltem erről. De érthető, hogy ez a hivatás befogadhatatlan egy mai szerzetesközösség számára. Nehéz megérteni, ha valakiben a szerzetesi élethivatás és az Isten-arc ábrázolásának vágya egymástól ennyire elválaszthatatlan. Egy rendnél az engedelmességi fogadalom és ez a fajta munka nehezen fér össze. Számomra ezt csak teljes odaadással, az egész életet rátéve van értelme csinálni. Minden keresztény ember élethivatása, hogy a saját arcán jelenítse meg Krisztus arcát. Sőt, minthogy minden ember Isten képmása, ez mindenki számára lehetőség. Ugyanakkor vannak olyanok, akiknek ezen az egyetemes hivatáson felül az Úr azt a feladatot is adta, hogy méltatlan kezükkel a múlandó, formátlan anyagból jelenítsék meg őt. A létezésnek az az állapota, amelyben az ikonfestő megtapasztalja, hogy méltatlan kezei között a formátlan anyagból előáll az Arc, a Tekintet, az az állapot az imádságnak semmihez sem fogható, különleges formája. Az ikonfestő személye szerint nem művész, nem önmegvalósító, önkifejező ember, saját stílust sem keres, nem a „művészetvallás” kitüntetett kasztjának tagja, hanem egyszerű, kézműves mesterember. A munkája viszont mint munka, maga imádság, és méltó rá, hogy szerzetesek végezzék, akiknek egész életüket imádságban kell élniük. „Jobb híján” remeteségi fogadalmat tettem Udvardy György akkori pécsi megyéspüspök előtt, és ezt élem most Kiss Domonkos bencés atya lelkivezetésével, barátságban a kármelita nővérekkel. Persze, ha igazán hiteles remete akarok lenni, lehet, hogy ezt a beszélgetést sem lett volna szabad elvállalnom. Ugyanakkor talán olyan valakihez is eljut majd, aki hasonló hivatást kapott az Úrtól, de nem találja az útját. Csak annyit szeretnék üzenni neki, hogy nincs egyedül.
Fotó: Nagy Lajos/Veszprémi Főegyházmegye; Varga Ferenc archívuma
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. november 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
