Persze benne van a nélkülözhetetlen holokausztozás is, de ettől függetlenül egy „magukfajtától” meglehetősen meglepő az alábbi szöveg:
Izrael és mi
Nem tehetünk mást, mint hogy a legszigorúbban elítéljük ezt a politikát.
Radnóti Miklós lírája azokban a körökben is népszerű, amelyek költőket, különösen zsidó költőket nem szoktak olvasni rendszerint. Ugyanis Radnóti Miklós, halhatatlan kései költeményei némelyikében, kifogástalan prozódiával és kifogástalan udvariassággal azt üzente az utókornak, hogy a zsidók, köztük a költő szisztematikus elpusztítása miatt különösebben senki ne nyugtalankodjék, hiszen mindenki bűnös, senkinek sincs kirívó felelőssége. Mindenki párás szemmel, kalaplevéve, visszafogott stílusban gyászolja meg a zsidót, akit megölt.
Der springt noch auf – olvassuk a halhatatlan költeményben: kihangzik onnan a beillesztett idegen mondat kurziválása iránti halk igény. A meszesgödörből a majdani kulturált szerkesztő felé. A költőnek, mint tudjuk, vérrel kevert sár száradt a fülén, s ő már nem ugrott föl. A bori noteszt a tömegsírban találták meg. Onnan szól, a halott lírikus viharkabátjának zsebéből, a genocídium által mindörökre hitelesítve, az elégikus üzenet: ne háborodjatok föl, nem érdemes.
Nemzeti kultúránk maradéktalanul kiaknázta az önfölmentés e magasrendű, úgyszólván bírálhatatlan tanúságtétellel igazolt – netán egyenesen megteremtett – alkalmát. Olyannyira, hogy nemcsak a felelősség elvállalása olyasmiért, amiben az embernek nincs, nem volt személyes része – ami a keresztyénség feledésbe merült parancsa – tetszik paradoxnak a nemzeti közvélemény kollektív szemében, hanem még a bűn puszta tudomásul vétele is, amelyet itt nálunk „szembenézés”-nek és „emlékezet”-nek becéznek szemérmesen. Mindez egyáltalán nem csak az európai zsidóság nagy részének meggyilkolására vonatkozik, ezt néhány makacskodón kívül mindenki unja már, hanem mindenre.
Amikor azon a szörnyűségen gondolkodunk, amelyet Izrael állam művel a Gázai övezetben, azoknak a tollát, akiket Radnóti Miklós – hasonló okokból és körülmények között elhunyt – nagy barátja, Bálint György emlékezetes tárcájában „kezdő felháborodók”-nak nevezett (s ebben a két – mondjam így? – magyar író posztumusz ellentmondásba keveredik egymással) megakasztja az antiszemitizmus esetleges serkentésétől való félelem. Sietek hozzátenni, hogy ez az aggodalom nem teljesen indokolatlan.
Mégse tartozik a tárgyra. Az, hogy a különféle eredetű és árnyalatú zsidógyűlölők ebben az esetben mit gondolnak, számunkra intellektuálisan közömbös, habár morálisan visszataszító. De a cél – az antiszemitizmus föllobbanásának elkerülése – ebben az esetben se szentesíti az eszközt: Izrael gyalázatos imperialista háborújának mentegetését vagy trivializálását.
Igaz, politikailag szúnyogszárny súlyú az, hogy a „konfliktustól” (ahogyan szégyenlős sajtónk nevezi) távol eső kis országban a kevesek nézetét képviselő skribler mit mond (vagy nem mond) erről a rettenetről, de ez a kötelesség természetén leheletnyit se változtat.
A minden tekintetben tőle függő gyarmatán a palesztin-arab entitásoknál ezerszeresen hatalmasabb és gazdagabb Izrael úgy torolja meg az ellenállás gyermeteg és reménytelen kísérletét, hogy halomra öli a polgári lakosságot. Ennek a ténynek a tekintetében a Közel-Kelet-szakértők geopolitikai, stratégiai, gazdasági megfontolásai épp oly keveset érnek, mint az újabb iszlám-teokratikus államkezdemények kegyetlenségével való terméketlen és irreleváns összehasonlítás.
Izrael állam befelé, az ott többségi zsidó etnikum (de nem az arab kisebbség) vonatkozásában „demokratikusnak” tekintett rezsimet működtet, amely föltűnően emlékeztet a két világháború közötti európai országokéra. Katonai kaszt irányítja (gondoljunk olyan vezetőkre a múltból, mint Hindenburg, Horthy, Piłsudski, Franco, Pétain, Antonescu), politikájának középpontjában az ismert hármasság áll: nacionalizmus, államvallás, militarizmus.
Kivándorlók által megteremtett fehér telepes állam, amelyet a Brit Birodalom jellegzetes kolonialista alapító aktusa hozott létre, amely a fönnhatósága alatt álló hódoltsági területeket úgy dobálta összevissza és osztotta föl, ahogyan kedve szottyant. (Persze voltaképpen a legtöbb állam ilyen, többé-kevésbé, bár ma nem mindegyikük fehér.) Ellenséges környezetben cseperedett, rendíthetetlen legitimitását, létjogát attól nyerte, hogy a holokauszt menekülő túlélőinek nyújtott nélkülözhetetlen otthont. Ellenségeivel szemben diadalmas háborúkban védte meg magát, ezek révén – és modern, nyugatias gazdaságának sikerei folytán – lett a térség lényegében vetélytárs nélküli vezető hatalma. Sokáig bírta a nagyhatalmak (kezdetben, de nem sokáig beleértve a Szovjetuniót) támogatását és a nemzetközi közvélemény osztatlan rokonszenvét. Az izraeli véderő győztes hadjáratait a huszadik század utolsó harmadában általános elismerés, sőt: csodálat övezte. Az Egyesült Államok az utóbbi néhány évtizedben minden Izraelt ért fenyegetést a saját maga elleni cselekménynek tekintett, ami egyedülálló.
Ezt a nem kockázatok nélküli, de az ún. nemzeti célok szemszögéből sikeresnek tekinthető állapotot az izraeli kormányzat arra használta, amire katonai rezsimek mindig szokták: területi terjeszkedésre, a vazallus államocskák és populációk brutális elnyomására és megvető alávetésére. (Az, hogy az arab katonai és/vagy teokratikus rezsimek se különbek, szintén nem tartozik a tárgyra.) A jelenlegi megelőző és büntető háború – a megelőző csapás az izraeli katonai stratégia sarokköve – a fatálisan meggyöngült ellenféllel szemben nélkülözi a nagylelkűség és a belátás legcsekélyebb elemeit is. Az izraeli politika – mind jó szándékú és naiv, mind cinikus – apologétáinak halovány érvecskéi a Hamász taktikájáról szóra sem érdemesek.
Izrael kergette az uralma alatt sínylődő, túlzsúfolt, reménytelen enklávé szerencsétlen lakosságát a politikailag ellenszenves, stratégiailag tehetségtelen Hamász karjaiba, miközben saját elismert határain túl, katonai védelem alatt építi a zsidó telepeket, amelyeket csak úgy tud fönntartani, ha kíméletlen terrort gyakorol a palesztinok ellen, s egyben visszamenőlegesen így igazolja embertelen, erőszakos katonapolitikáját.
Demokratikus humanisták – pláne ha baloldaliak – nem tehetnek egyebet, mint hogy fönntartások és kibúvók nélkül, a legszigorúbban elítélik ezt a politikát, tekintet nélkül fölháborodásuk (nem létező) politikai jelentőségére. Ezt az ítéletet nem lehet avval relativizálni, hogy másutt is történnek szörnyűségek, s avval, hogy mindenki bűnös, akár a többi nép. Ez ugyan elvontan igaz, de annyira elvontan, hogy a kijelentés teljesen üres. Igen, vannak izraeliek, akikkel szolidárisak vagyunk: ők a gyönge és népszerűtlen internacionalista baloldalnak és a békemozgalomnak a sovén közhangulatban fizikailag is fenyegetett, megosztott és határozatlan részvevői.
De részvétünk és együttérzésünk mindenekelőtt a lelketlenül lemészárolt arab gyerekeké. És gyászoló szüleiké.
Miért kellett ezt megírni, távol a csatatértől, s kiváltani a nyájas olvasó ellenszenvét?
Ha nem volna oly általános honunkban a felelőtlenség, a közöny, a báva és bágyadt beletörődés, a kritikátlanság, a merev szubkulturális automatizmus, a körkörös óvatosság, az elfojtott ingerültség, akkor talán nem is kellene.
Akkor mindez magától értetődnék.
Ahogyan – és nem pusztán alanyi költőkről – írta Németh Andor 1922. május 14-én, a Bécsi Magyar Újságban:
„A költő ne szolgáljon ki, Ernő, senkit.”
(Forrás: HVG)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
