House of Arpad – Magyar szentek Show címmel mutatták be november 28-án, hétfőn este Budapesten, a Párbeszéd Házában Meskó Zsolt legújabb darabját, a szerző rendezésében.
Egy kereskedelmi tévé élőben közvetíti új televíziós talkshow-ját. Egészen különleges attrakcióról van szó: a vendégek az Árpád-ház szentjei: államalapító Szent István; fia, Szent Imre; Szent Erzsébet és Szent László. A műsorban arra keresik a választ: szentek-e a magyar szentek vagy sem, és ha igen, miért? Hatnak-e az életünkre, hétköznapjainkra? Összeköti-e őket a ma emberével bármilyen kapocs? A darabbeli rendező az előadás elején megadja az alaphangot: „Most ilyen idők vannak. Ha ez kell, hozzuk ki belőle a legjobbat! Átolvastam a sztorikat, vér, minden van, amit Churcill megígért, vér, szenvedés, könnyek… de ez magyar. Nem kérek mást tőletek, mint hogy a végén bokáig járjatok benne. Akkor imádni fognak minket.”
A nézőben rögtön felmerül a kérdés: a legjobbat kihozni a történetből azt jelenti, hogy megmaradni a felszínen, és nem nézni a történtek mögé? A darabban elhangzanak Rilke szavai: „Az események, a tények elfedik a valóságot.”
Ám a darab által bemutatott műsor vezetői, szerkesztői nem törődnek azzal, ami a tények mögött van. Egyetlen szempont számít nekik: a lehető legmagasabb nézettség, és ha ezért meg kell hamisítani a valóságot, a lélek legkisebb rezdülése nélkül megteszik, félrevezetve emberek millióit, akiknek a legrosszabb ösztöneikre építenek; kedvükre irányítják a nézőket, mikor pfujoljanak, huhogjanak, tapsoljanak, éljenezzenek. A lényeg, hogy ne legyen önálló akaratuk, véleményük.
A két műsorvezető, Kata és András különböző egyéniségek. A hölgy katolikus és szép, folyamatos verbális zaklatásnak van kitéve a rendezőtől és asszisztensétől, a hangulatfelelős Petitől, amit Kata hol finomabban, hol pedig ingerültebben próbál leállítani. András jóképű, a lányok bomlanak érte. Mivel népszerű, pillanatnyi kétsége sincs afelől, hogy mindenhez ért, mindent ismer, sőt, mindent a legjobban tud. Ezért aztán természetes, hogy mindenhez hozzászól. Régen okostojásnak nevezték az ilyen típusú személyeket, ma ők az influenszerek, a véleményvezérek. Magabiztosságuknál csak tudatlanságuk a nagyobb, de ez sem őket, sem a rajtuk áhítattal csüngő rajongókat nem zavarja. A darabot nézve többször eltűnődtem azon: vajon milyen képünk lenne ma Jézus Krisztus földi tevékenységéről, ha kétezer évvel ezelőtt létezett volna sajtó, kereskedelmi média, és csak az általuk közölt beszámolók, híradások maradtak volna fenn?
A két műsorvezető között eltérő személyiségükből törvényszerűen fakadó ellentét feszül. Teljesen másképpen látják a világot. Kata istenhívő, bár talán jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, mit keres egy olyan műsorban, ahol nyilván nem az igazság kiderítése a cél, hanem az extrém megmutatása, és nem riadnak vissza a hazugságtól sem? Andrást viszont egyetlen dolog érdekli, a pénz – legyen belőle minél több. Ha ehhez az szükséges, hogy hívőnek vallja magát, akkor ezt teszi: „Nyuszikám, én mindenben hiszek, amit a bankszámlámra átutalnak.”
A műsorvezetők feladata, hogy megszorongassák az Árpád-ház kiemelkedő szentjeit, és hogy a műsor végére a nézők legnagyobb megelégedésére lehulljon róluk az álarc, lekopjon a szenteskedő máz, és kiderüljön, hogy mindaz, ami pozitív bennük, a legendák világába tartozik, semmi köze a valósághoz. Ezért a rendező utasítására keményen kell viselkedniük velük, addig faggatni őket, ha kell, erőszakosan, míg megvalósul a fenti koncepció.
Meskó darabja és maga az előadás is lépésről lépésre haladva mutatja be azt a lelki fejlődést, ami lezajlik Katában és Andrásban, főleg az utóbbiban. A négy szent nem tér ki a legkényesebb kérdések elől sem (Koppány felnégyelése, Vazul megvakíttatása Istvánnál, a szűzi házasság kérdése lmrénél, kisgyermekeinek elhagyása Erzsébetnél, Lászlónál pedig az, hogy letaszította a trónról unokaöccsét, Salamont). Nem hímeznek, hámoznak, nem beszélnek mellé, válaszolnak, vállalva tetteiket, feltárva azokat a maguk teljességében. A keménységét mindenáron bizonyítani akaró András odáig megy, hogy tákolmánynak nevezi Szent István uralkodását. Az államalapító válasza: „Tákolmány… így még senki nem nevezte az életemet. Az gondolom, hogy minden gyarlóságomtól, emberi gyengeségemtől függetlenül, van személyes szerepem abban, hogy Magyarország ma még létezik. Az életem nem üres legenda és nem egy tákolmány, hanem közel négy évtized uralkodása, lehetetlen körülmények között!”
Az előadás szerint ami Árpád-házi szentjeinket alapvetően megkülönbözteti napjaink emberétől, nem az, hogy ők tökéletesek lettek volna (nagyon is tisztában voltak gyengeségeikkel), hanem az Istenhez való viszonyuk. Folyamatosan kapcsolatban álltak a Teremtővel, a bűnbánat és az imádság szinte lélegzetvétel volt számukra, csakúgy, mint a megbocsátásra való készség. Szent László így válaszol a kérdésre, hogyan tudott megbocsátani nagyapja megvakítójának, Istvánnak, akinek kezdeményezte a szentté avatását: „Nemcsak a fegyverek ölnek, hanem a szavak is, és a szavak előbb ölnek, mint a fegyverek. Kardot már csak akkor rántunk, ha szavaink nem találnak békére. A nyugalmat pedig Istentől kaptam és Jézus tanításából, az imák csendjében.”
Mind a négy Árpád-házi szent Istenben bízott, minden körülmények között. Törekedtek arra, hogy Isten hű szolgái legyenek. Amikor András megkérdezi Szent Erzsébetet, hogyan fogadta, hogy már életében szentnek tartották, így válaszol: „Tartottak engem sok mindennek: szentnek éppúgy, mint bolondnak, különc magyarnak, betörhetetlen csikónak. Ezeket egyszerűen el kell engedned a füled mellett és tenni azt, amire Isten hívott.” Ugyancsak ő az, aki azt mondja az öntelt műsorvezetőnek: „András, szerintem bárkiből lehet betegápoló, akár magából is. Ha erre kap egy hívást Istentől. Nézzen magába! Maga mire kapott hívást az Istentől? Kérdezze meg az Istent és segíteni fog. Ha nem hallja a hangját, akkor csak legyen csendben. Jönni fog a válasz.” Szent Imre hozzáfűzi: „Néha a válasz nem is magunkból jön, hanem a körülöttünk állók mondják ki.”
A négy szent gyakran került válaszút elé élete során. Csakúgy, mint a talkshow műsorvezetői, Kata és András. A darabbeli rendezőt hidegen hagyja a szentek élete, történeteik, szavaik, szenvedéseik. Őt változatlanul csak a nézettség érdekli. A műsor vége felé válaszút elé állítja Andrást és Katát, vagy fölteszik végre a kendőzetlen kérdéseket, vagy vége a pályafutásuknak: „Sorban állnak az új üdvöskék, hogy műsort kapjanak.” Érdekes, hogy itt az önmagát katolikusnak valló Kata az, aki habozik, és a lelkében alapvető változáson keresztülment András az, aki megfogalmazza: a kérdés az, hogy „hiszünk-e egyáltalán valamiben. Legyen az Isten, vagy egy cél, amire odatesszük az életünket? Bele merünk-e nézni egyáltalán valaha a saját lelkünkbe, hogy jó úton járunk-e és nem csak mindig másokat hibáztatunk azért, hogy bajunk van az életben?”
A szentek nem csupán „bigott propagandakreációk”, évszázadok elteltével is hatnak ránk, ha levetkőzve velük szembeni előítéleteinket, nyitott szívvel figyelünk rájuk, meghalljuk rajtuk keresztül Isten nekünk szóló üzenetét.
Meskó Zsolt darabjai nem ígérnek számunkra könnyű kikapcsolódást, nála mindig az élet alapkérdéseiről van szó – ezúttal is. Életünkben gyakran kerülünk krízishelyzetbe, és ilyenkor választhatunk a széles út és a szűk ösvény között. Felkavaró előadást láttunk, kitűnő színészi alakításokat, minden szereplő maximálisan odatette magát: Mérai Kata, Baksa András, Jegercsik Csaba, Gréczy Balázs, Nemcsók Nóra, Jenei Gábor, Robin László, Tarczali Dorona, Kókai János.
Szerző: Bodnár Dániel
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
