Tőrt döftek a hátunkba. Méghozzá a terroristák cinkosai! Ekképp fakadt ki a Szu–24-es vadászgép lelövéséről értesülve a minap Vlagyimir Putyin, aki éppen az Iszlám Állammal szembeni összefogásról tárgyalt a jordániai királlyal. Ám nem csak Oroszország érezheti úgy, hogy hátba szúrták. Ez futhatott végig a dzsihadisták ellen széles nemzetközi koalícióról, nem utolsósorban pedig a Moszkva bevonásáról Washingtonban Barack Obamát győzködő Francois Hollande fejében is. De így érezhettek a kalandor török lépéssel szembesülve a NATO tagországaiban is, és a szövetségesek többsége egyáltalán nem örül a Nyugat és Oroszország közötti kapcsolatok ily veszélyes kiéleződésének. S hasonlóan gondolkodnak mindazok, akik átalakuló, bizonytalansággal teli világunkban végre csendre, rendre és nyugodt életre vágynak.
A provokatív és aránytalan török fellépés a lehető legrosszabb pillanatban érte a világot. A párizsi merényletek ugyanis mindenkit rádöbbentettek a terror jelentette veszély komolyságára és az összefogás szükségességére. Egy pillanatra egymásra találtak a megrögzötten külön utat járók, az idealista álmokat kergetők és az előítéleteikbe beleragadók. Elhalkultak még a megosztás politikáját magas szinten űzők, ezzel saját pecsenyéjüket elégedetten és eredményesen sütögetők is. Ezt a különleges helyzetet igyekezett kihasználni, és indult diplomáciai körútra a francia elnök. A félelemmel vegyes felismerés és a döbbenet érzése esélyt adott nemcsak a szíriai válság rendezésére, de Moszkva és a Nyugat kiéleződött viszonyának ehhez elengedhetetlen konszolidációjára is. Már-már úgy tűnt, hogy a világon felülkerekedik a józan ész, és a közös cél, az élhető jövő érdekében legalább egy kis időre minden érintett félreteszi a másik iránt érzett averzióit, s így legalább a szavakban mindenki által gonosznak nevezett Iszlám Állammal szemben sikerrel veszi fel a harcot az emberiség jobbik fele.
Ez a hirtelen jött megbékélés rettenthette meg Erdogant, aki önös politikai, és nem is török nemzeti érdekekből kiindulva a dzsihadistákat a kisebbik rossznak tartja Basár al-Aszaddal szemben. Ezért aztán – megakadályozandó a nagy összefogást, amelynek eredményeképpen a szíriai elnök egy ideig még akár hatalmon is maradhat – veszélyes játékba kezdett. Bátoríthatta, hogy szövetségese, az Egyesült Államok is ferde szemmel nézi Oroszország szíriai aktivitását, maga mögött tudhatta az euroatlanti közösség Moszkvára zsigeri gyűlölettel néző nem kis táborát. A választások előtt megrendített, majd ott megerősödött, így önbizalomtól duzzadó török elnök azonban túlfeszítette a húrt, s elszámította magát. Hiába fordult színlelt kétségbeeséssel a NATO-hoz, mintha a Szuhoj lőtte volna le az F–16-ost, az észak-atlanti szövetség hivatalosan kiállt mellette, a színfalak mögött azonban már messze nem volt ilyen határozott a kiállás. Sőt!
A világ közvéleménye egyáltalán nem Ankara pártján áll, különböző hangsúlyokkal, de aránytalan és az amúgy is törékeny nemzetközi stabilitást megingató, veszélyes húzásnak tartja az orosz gép lelövését. Nem utolsósorban azért, mert az incidens a szakadék szélén tántorgó világ szemében egy pillanatra felvillantotta a sötét mélységet, s ez a döbbenet önmérsékletre int. Tudatosítja, hogy mit jelentene, ha a szíriai háború globális konfliktussá fajul, és ennek elkerülése érdekében talán még Oroszország folyamatos megalázásával is kész felhagyni. Már csak azért is, mert lőporos hordón ülünk, és ilyen helyzetben csak egy őrült játszik a gyufával.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben is megjelent. A megjelenés időpontja: 2015. 11. 26.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
