Bár ma már alig emlékszünk rá, három hónappal a spanyol polgárháború kitörése előtt a főváros központjában több erőszakos incidens is történt, amelyek komoly hatással voltak az események alakulására.
A második spanyol köztársaság idején, a polgárháborút megelőző hónapokban igen feszült volt a légkör. Manuel Álvarez Tardío történész és Fernando del Rey társadalomtudós professzorok, akik a Fuego Cruzado (Kereszttűz) című esszét publikálták, azt állapították meg, hogy mindkét oldalból hiányzott a politikai elhatározás ahhoz, hogy véget vessenek az óriási méreteket öltő erőszaknak. Ennek tökéletes bizonyítéka az, ami 1936. április 14-én történt Madrid utcáin.
Eredendően ez ünnepnap lett volna, mégpedig a második köztársaság kikiáltásának ötödik évfordulója. Ám egészen máshogy alakultak az események, a város szinte pokollá változott, lövöldözés is volt. Valójában az ellenséges oldalak már a polgárháborút megelőző hónapokban kialakultak, mindazonáltal az erőszak egészen a július közepi puccsig fokozódott. Aznap az El Siglo Futuro című újság szerint az egész város díszbe öltözött az eseményre. A középületekre kitűzték a trikolór zászlót (a második spanyol köztársaság lobogója piros-sárga-lila színű volt), a villamosokra transzparensek kerültek. A Paseo de la Castellana sugárút megtelt, az emberek örömteli hangulatban voltak. Az új köztársasági elnök, Don Diego Martínez Barrio (akit csak egy héttel korábban választottak meg, és egy hónappal később már menesztettek is) díszes kísérettel érkezett, őt követte a kormány és a többi meghívott.
A szervezők természetesen megtették a szokásos óvintézkedéseket, azonban ez mégsem volt elég. A csapatok eleinte rendben masíroztak Madrid főutcáján, a Gran Vía-n, az út két oldalán pedig a szocialista és kommunista ifjúság, valamint a még fiatalabb úttörők álltak sorfalat, és mindannyian az Internacionálét énekelték, majd öklüket a magasba emelve skandálták: világ proletárjai, egyesüljetek!
A tragédia előtt viszont – mintha csak figyelmeztetés lett volna –, történt egy kisebb incidens, amely komoly pánikot keltett a felvonuláson résztvevők között, akik pedig azokban a napokban már hozzászoktak az utcai erőszakhoz, Spanyolország szerte. Egy személy, aki az elnöki tribün hátsó részén állt, petárdát hajított el, ezzel igen nagy riadalmat okozva, ami csak fokozódott, amikor a hír elterjedt egész Madridban, mivel kezdetben azt állították, hogy bomba volt.
De itt még nem volt vége, sőt! A felvonulást figyelve, a Juventudes Socialistas Unificadas (Egységes Szocialista Ifjúság) egyes tagjai gúnyolódni kezdtek, amikor a csendőrség (Guardia Civil) egységei előttük haladtak el. Ez az újonnan alakult ifjúsági szervezet az ország fiatal szocialistáit és kommunistáit tömörítette, akik mindig egyenruhát viseltek. Anastasio de los Reyes zászlós és több bajtársa, akik civilben vettek részt a csendőrök menetében, szembeszálltak ezekkel a fiatalokkal, és többször is azt kiabálták: Spanyolország, Spanyolország! Ekkor valaki hirtelen elővett egy pisztolyt és lőni kezdett, eltalálva a zászlóst, aki súlyosan megsebesült. Bár azonnal egy egészségügyi központba indultak vele, Anastasio de los Reyes-t már holtan szállították be. Nem ő volt az egyetlen meglőtt, két kollégája és a felvonulás több résztvevője is megsérült. Közülük a legfiatalabb, a tizenhat éves Benedicto Montes Miranda is meghalt a következő napon.
A februári általános választások már a két nagy szövetség, a Népfront és a Nemzeti Front küzdelmét jelentették. Az előbbit Casares Quiroga liberálisai mellett a PSOE (Spanyol Szocialista Munkáspárt), a PCE (Spanyol Kommunista Munkáspárt) és más munkásosztálybeli csoportok, valamint az erős UGT (Spanyol Munkások Általános Szervezete) alkotta. Az utóbbiban szerepeltek a José María Gil-Robles féle CEDA (Autonóm Jobboldal Spanyol Konföderációja) emberei, a monarchisták, az agráriusok, a nagybirtokosok, más jobboldali pártok, valamint a hadsereg, az egyház és a burzsoázia képviselői – természetesen ehhez a csoporthoz tartozott a meggyilkolt polgárőr is. Mondhatjuk tehát, hogy a két front már a polgárháború kitörése előtt megalakult. Már csak az hiányzott, hogy valaki meggyújtsa a kanócot. A legtöbb történelemkönyv hajlamos azt állítani, hogy José Castillo és José Calvo Sotelo volt meggyilkolása volt a kiváltó ok, ám megfeledkeznek Anastasio de los Reyesről, akinek halála súlyos zavargásokat okozott az egész fővárosban.
Az április 14-i események után több, a Népfronthoz tartozó fiatal tüntetett az utcákon, a köztársaságot éljenezve, de megjelentek fasiszta elemek is, és ez összetűzésekhez, majd letartóztatásokhoz vezetett. A feszültség napról napra nőtt, Anastasio de los Reyes temetése pedig csak fokozta ezt. A köztársaság hatóságai a várható tüntetések miatt aggódtak, és úgy döntöttek, amennyire csak lehet, visszaszorítják a tömeges részvételt. Ezért a sajtó lehető legnagyobb mértékű elhallgattatását tervezték, és cenzúrázták a gyászjelentést. De további következményei is lettek az óvatosságnak. A hatóság nem volt hajlandó átadni a holttestet az elhunyt legidősebb fiának, sőt, úgy döntöttek, hogy az éjszaka folyamán, szertartás nélkül, közvetlenül az Almudena temetőbe szállítják a halottat. A fiú nem hagyta annyiban, a polgárőrségre ment, ahol az apja szolgált, hogy tájékoztassa a helyzetről De los Reyes kollégáit és főnökeit. A felháborodott csapat azonnal a hullaházba vonult, és nehezen bár, de sikerült elérniük, hogy az élettelen testet elvihessék. Sebastián Pozas tábornok a köztársasági kormány parancsára ugyan igyekezett ezt megakadályozni, de nem járt eredménnyel. Az áldozat holttestét a Guardia Civil de Bellas Artes laktanyába, a mai Nemzeti Természettudományi Múzeumba vitték, ahol felravatalozták.
A gyászjelentés cenzúrázása azonban nem várt hatást váltott ki, mivel sok szimpatizáns ment a laktanyába, hogy megtudja a temetés időpontját. Április 16-án a kora reggeli órákban a hely már tele volt civilekkel és olyan politikai személyiségekkel, mint Gil-Robles és José Calvo Sotelo egykori pénzügyminiszter – mindketten a parlamenti jobbszárny két fő pártjának vezetői. Az Almudena temetőbe vezető út azonban minden volt, csak nem nyugodt, csendes és érzelmes, mivel a holttestet szállító autót pisztolyokkal és gépfegyverekkel támadták meg, amire persze az ellenzék fegyveres válasza következett. Több ember súlyosan megsebesült, egyikük napokkal később meghalt.
Felmerült az is, hogy a gyászmenet a Kongresszushoz vonuljon, ahol éppen ülést tartottak, ám a család ragaszkodott ahhoz, hogy a temetőbe menjen a konvoj. Eközben José del Castillo hadnagy parancsára feloszlatták a tüntetéseket, amihez fegyvereket is használtak az emberei. Bár a számadatok nem pontosak, becslések szerint az incidensek során hatan haltak meg, és mintegy harmincan megsebesültek. Az előbbiek között volt Andrés Sáenz de Heredia, a Falange (olasz fasiszta mintára alakult párt) alapítójának, José Antonio Primo de Riverának az unokatestvére. Ezek a halálesetek a két professzor szerint igen nagy jelentőséggel bírnak, mégis gyakran elsikkadnak a polgárháborúhoz vezető okokról vagy eseményekről szóló beszámolókban.
Két hónappal később, június 16-án José María Gil-Robles a képviselőházban megosztotta a helyzetről alkotott véleményét. „Egy ország élhet monarchiában vagy köztársaságban, parlamenti vagy elnöki rendszerben, szovjet berendezkedésben vagy fasizmusban, de anarchiában nem. És Spanyolországban most anarchia van […]. A demokrácia temetésének vagyunk most tanúi” – fejtette ki beszédében, amire hevesen reagáltak úgy a támogatók, mint az ellenzékiek. Az országban valóban súlyos volt a helyzet, mert mind a bal-, mind a jobboldal okozott bőven rendbontásokat. Az erőszakos cselekmények mellett ráadásul mindkét oldal további harcokra buzdította az embereket. „Mindenki az utcára!” – hangzott a parancs több politikai vezető részéről is. Sem az elnök, Santiago Casares Quiroga, sem Gil-Robles, nem tudta többé kontrollálni az eseményeket.”
Castillo hadnagy 1936. július 12-én madridi házából indult el, hogy megkezdje szolgálatát, de négy falangista férfi golyózáporral várta. A Falange a temetésén történt incidensek után vette őt célba. De nem maradt el a válasz sem. José Calvo Sotelót másnap több rohamosztagos és PSOE-militáns rabolta el otthonából, hamis elfogatóparanccsal. A furgonnak, amellyel érkeztek, a rendőrségre kellett volna tartania, de néhány száz méter megtétele után a politikust kétszer tarkón lőtték. A polgárháború öt nappal később kezdődött, de Manuel Álvarez Tardío és Fernando del Rey fenntartja, hogy az odáig vezető út fontos állomása volt április 14. és 16. is.
Az abc.es cikke alapján.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
