„Haszon”-talan-e a haszontalan idő? – e téma köré fűzte fel az Organikus Pedagógia Egyesület harmadik országos konferenciáját, melynek október 12-én az Apor Vilmos Katolikus Főiskola budapesti campusa adott otthont.
A bevezető előadást Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, az egyesület alapító elnöke tartotta.
Életünk termőföldje az idő, amelyet Michael Ende Momó című könyvében az időtolvajok hamis megtakarítási ajánlatokkal csalnak ki az emberektől. Mi is számos időmegtakarító megoldással élünk, gyakran mégsem tudunk elszámolni a felszabadított idővel – figyelmeztetett a neveléskutató. –
Pedig a teljesítménnyel csak az elfogadottság hiányát próbáljuk pótolni. Az Organikus Pedagógia abban segít, hogy választani tudjunk az Élet Ura és a szürke uraságok között. Késznek kell lennünk, hogy Istennel, Istennek táncoljunk bárhol, ahová hív bennünket – fogalmazott Uzsalyné Pécsi Rita.
A következőkben a hallgatóság egy a konferencia résztvevői számára Gerald Hüther neurobiológussal készített interjút hallgathatott meg, aki először a játéknak a tanulásban betöltött szerepére világított rá.
A játék során a gyermek önmaga legjobb kihívója, mert mindig olyan magasra állítja a mércét, aminek megugrásához még éppen elégséges erőfeszítést kell tennie – hangsúlyozta a neourobiológus.
A mai oktatási rendszerekben tananyagtúlsúly uralkodik, jutalmazással és büntetéssel ösztönözzük a teljesítményt. Ezt a módszert az agykutatásban nem tanulásnak hívják; ezek az idomítás jellemzői. Vajon valóban erre van szüksége a 21. században az emberiségnek?A játék által támogatott valódi tanulás során az agyban koherens állapot jön létre, és egy jutalmazási folyamat zajlik le. A boldog, megelégedett érzést az adott idegsejtek közötti kapcsolat megvastagodása kíséri, ösztönözve és támogatva az elsajátított cselekvés egyre tökéletesebb megvalósítását. Agyunk folytonosan tanul, a kihívásokra megoldásokat keres. A tanulás tulajdonképpen tapasztalatok gyűjtése a kihívások kezelésére. Paradox módon ezt a nehézségek támogatják. Ha a gyermek válláról levesszük a terhet, azzal megfosztjuk a tanulás lehetőségétől, élményétől. Természetesen a túl nagy, megoldhatatlan terhelés sem jó, mert frusztrációhoz, az önbizalom hiányához, cselekvésképtelenséghez vezethet.
A jelenlegi iskolarendszer olyan időszakból való, amikor tárgyiasítottuk egymást. Még a gyerekeket is intelmek, előírások tárgyává tettük, ami azt sugallja számukra, hogy csak akkor szeretik őket, ha jól viselkednek. Ennek következtében sérül egyrészt a kötődés iránti, másrészt az alkotás és szabadság iránti vágyuk. Az e sérülésre válaszként adott egyik stratégia, hogy a gyermek agya levonja a következtetést, miszerint ő buta. Ez a berögzült kép a későbbiekben megöli a sikerességnek még a lehetőségét is: a kudarc növeli az inkompetencia érzését, míg végül kialszik a külvilág felé való érdeklődés. Az ilyen gyerekek felnőve áldozatként élik meg magukat, és már csak túlélni akarnak. A kötődés és autonómia iránti vágy sérülésére adható másik stratégia az alkalmazkodás, a felnőttek utánzása, melynek során a gyermek is tárgyiasítja a felnőttet, ami végleg megöli a kettejük közötti kapcsolatot. Az ezen stratégiát választó gyerekek általában sikeres, vezető szerepet betöltő felnőttek lesznek.
Igazi feladatunk nem információkkal tömni a gyerekek fejét, hanem biztosítani a körülményeket, hogy elsajátíthassák az élet adta kihívásokra való válaszadás képességét. Kutatások szerint az iskolai tanulmányok 90 százaléka 3-4 éven belül törlődik, mivel valódi szükséglet nélküli memorizálás történt. Mivel az oktatási rendszer társadalmi intézmény, nehéz megváltoztatni. Az iskola feladata ugyanis minden korban az, hogy olyan embereket képezzen, akik a meglévő rendszert stabilizálják. Jelenleg jó fogyasztókat, saját véleménnyel nem rendelkező polgárokat nevelünk. A régi rendszerek az elvárásokhoz nem alkalmazkodó gyermeket büntették – ma különféle betegségeket diagnosztizálunk náluk.
Van azonban kiút a fiatalok számára, ha sikerül olyan felnőttel találkozniuk, aki feltétel nélkül szereti őket, hisz bennük, és bizalmat ajándékoz nekik. Ez a bizalom egy életre elkíséri őket. A pedagógusnak lehetősége van meghívni, bátorítani és inspirálni a gyermeket, felébresztheti benne a tudás és a társas együttlét iránti vágyat.
A cél, hogy meggyökeresedjen a helyes önszeretetben, mert akkor tudja majd a természetet és az őt körülvevőket is szeretni. Egy valóban gyengéd és odaadó közegben pedig nem kell majd tiltani, mert magától feleslegessé válik a kütyü. A frusztrált, boldogtalan gyermek kerül a tárgyak vonzáskörzetébe. Akik ezeket a készülékeket készítik, azoknak érdeke, hogy megvegyük, használjuk őket, de nem ők adják a gyermekeink kezébe, hanem mi magunk. Mi engedjük be a gyerekeinket a patkányfogóba. Pedagógusként meg kell találnunk azokat a lehetőségeket, hogy megkerüljük a tantervet, miközben ezt senki nem veszi észre.
Hal Melinda klinikai szakpszichológus, közgazdász A „semmi” az „valami”? címmel tartotta meg előadását. Kifejtette: az idegrendszerünket naponta érő ingerek között nehéz megőrizni stabilitásunkat. Meglepő módon ebben fontos szerepet játszhat az unalom. A tanulás segítőivé válhatnak ugyanis az olyan látszólag haszontalan tevékenységek, mint az unalom, mely ösztönözheti a kreativitást, vagy a rosszalkodás, csínytevés, mely olyan asszociatív idegpályákat fejleszthet, amit más tevékenység nem. A mai kor a folytonos cselekvés- és élménykényszerrel azonban megakadályozza az unalmat. A gyerekeket lekötjük, hogy ne rosszalkodjanak, így lehetőségük sincs megtapasztalni az unalom áldásos következményeit. Pedig
A fiatalok körében azonban egyre gyakrabban megfigyelhető probléma, hogy az érzelmet nem csupán megfogalmazni, kifejezni nem tudják, de már felismerni, sőt megélni sem.
Jó hír, hogy az érzelmi intelligencia élethosszig fejleszthető, ellentétben az értelmi intelligenciával. A traumák, kudarcok, konfliktusok feldolgozása és a tapasztalatok leszűrése, későbbi alkalmazása a jövőképes személyiség egyik fontos képessége, a flowélmény pedig a sikeres adaptáció kulcsa. Sajnos egyre kevesebben élik át a belefeledkezést, aminek következtében ritkább az érdek nélkül, csupán a jól végzett munka öröméért végzett tevékenység.
A „hülyeség pszichológiája” jelenség lényege, hogy a sekélyes tudás hatalmas magabiztossággal párosul. Aki már veszi a fáradtságot, hogy egy adott témában jobban elmélyedjen, felfogja, hogy mennyire keveset tud, aminek következtében az ő magabiztossága csökken. A valódi szakértő viszont, aki felismerte, hogy lehetetlen mindent megismernie, már azt is tudja, hogy hol tehet szert a szükséges tudásra. Az ő esetükben ismét emelkedik a magabiztosság.
A szorongás és a teljesítmény között érdekes a kapcsolat: a teljesítmény kezdetben igényel valamilyen mértékű szorongást, míg annak túlzott mértéke már gátat jelent.
Gloviczki Zoltán, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora, az Organikus Pedagógia Egyesület alelnöke Unatkozzunk együtt! című előadásában 12 tételben mutatta be az agykutatás és a pedagógia legfrissebb eredményei alapján, hogy mely tulajdonságaink azok, melyekben alternatívát nyújthatunk a mesterséges intelligenciával (AI) szemben.
Elsőként alapos lassúságunkat említette, utalva arra, hogy nekünk pusztán egymással kell és lehet versenyeznünk, az AI-vel szemben már alulmaradtunk. A következő a fókuszált gondolkodás. Korábbi feltételezésekkel szemben
Linearitásunk is egyedi, térben és időben ezen a módon gondolkodunk. Kíváncsiságunk is emberi, sőt nagyon fontos sajátosság; akkor is, ha a kíváncsi gyermek néha bosszúságot okoz. Bonyolultságunk sem hiba; nem baj, ha néha érthetetlenek vagyunk még az agykutatás számára is. Sajátjaink a tévútjaink is, amelyek ráadásul az agy tanulásának egyik kulcsát jelentik: ezek révén tudunk – ha képesek vagyunk tanulni hibáinkból – újrakezdeni. Különbözőségünk is érték, tehát fontos lenne, hogy tudjunk örülni a másik ember értékeinek. Önismeretünk is emberi sajátosság, fontos, hogy gyermekeinket is segítsük ennek kibontakoztatásában, fejlesztésében – persze ez időt és energiát igényel részünkről úgy, mint a kapcsolódás. Kapcsolataink, melyek a tükörneuronok révén a kognitív fejlődés alapját jelentik, szintén emberiek. Gyökereinkre is legyünk büszkék, vigyázzunk rájuk, mert nélkülük életképtelenek vagyunk. Érzelmi és érzéki szükségleteink is sajátosan emberiek, nem tudunk élni nélkülük. Végezetül fölösleges dolgaink, haszontalan elfoglaltságaink is egyedivé tesznek bennünket.
„Én latintanár vagyok – mondt az előadó. – 30 éve is úgy kezdtem az óráimat, hogy értsék meg, a latin a világon a leggyönyörűbb, mert teljesen felesleges! És ha emberek akarnak lenni, legalább ezen az órán valami olyannal foglalkozzanak, amivel csak az ember foglalkozik.”
Az előbb felsorolt lista antropológiai tényeken alapul. Bizonyos tudatmódosult állapotban viselkedhetünk persze másként, de élettanilag így vagyunk összerakva. A mai generáció sajnos tudatmódosult állapotban van, ezért nem mutatja a fenti tulajdonságokat, de ha nem kezdünk el küzdeni ellene, akkor így is marad.
Márky Ádám orvos a normális és a természetes különbségéről, az azonosítás által okozott problémákról beszélt előadásában. Megkérte a teremben ülőket, hogy vegyenek mély levegőt, majd fújják ki. Ez egy természetes folyamat. Viszont ha arra kéri a résztvevőket, hogy vegyenek mély levegőt, majd kifújás nélkül egy újabbat, egy még újabbat és így tovább, az egy idő után nem megoldható. A belégzés ugyanis jó, de a folytonos belégzés már öl.
Ez lehet normális, de egyáltalán nem természetes. A természetes dolgok váltakoznak: az évszakok, az alvás és ébrenlét, a szeretet és harag stb. Amit viszont elvárunk, a folytonos növekedés, az nem váltakozik, nem természetes. Emberként azt szeretjük, ha jól mennek a dolgok; ha valami nem jól megy, azt nem tartjuk normálisnak. Sokat beszélünk tavaszi depresszióról, és nem vesszük észre, hogy ez a nem természetes életmódunk következménye. A természet télen pihen, nekünk viszont a tél is a folytonos aktivitásról szól. Évről évre nem pihentünk, hanem kizsigereltük magunkat, és aztán meglepődünk, hogy nincs energiánk. Azt gondoljuk, ez betegség, pedig csak következmény.
Az agyunk célja: túlélni az adott pillanatot. Ehhez folyton figyelni kell a normát. Az pedig igen gyorsan változhat. Erre szemléletes példa, hogy öt éve nem lehetett büntetlenül belépni egy bankfiókba maszkban, míg négy évvel ezelőtt ez már éppenséggel elvárás volt. A normaszegés általában súlyosan hat a pszichére: bűntudat követi. Napjainkban az a nehéz, hogy mivel a normális nem feltétlenül természetes, ezért ha vissza kívánunk térni a természeteshez, akkor normát kell szegni. Ilyen esetekben tudatosítanunk kell magunkban, hogy igen, ez most nem normális, ámde természetes, és szükségünk van az adott pillanatban arra, hogy a normálissal szemben természetesen cselekedjünk. Sokat segít ebben a napi rituálé, amikor kivonulunk egy időre a pörgésből, amikor azt tesszük, amit igazán szeretünk, és átéljük az idővel megajándékozottság érzését.
Fodor Szilvia előadása elején a mozgás testi, szellemi fejlődésre, érzelmekre, társas kapcsolatokra gyakorolt fejlesztő hatásairól beszélt. E hatások akkor aktiválódnak, ha a sporthoz öröm kapcsolódik.
Fontos, hogy 10–12 éves korukig a gyerekek ne egy konkrét sportághoz kötődjenek, hanem általános mozgásfejlődésre legyen lehetőségük. Ehhez elég, ha terepet, lehetőséget adunk, hogy mozogjanak. Az iskola ezt ma gátolja, pedig a mozgás támogatná az oktatási folyamatot és a szociális fejlődést. Ma nincs igazán lehetőség szabadidősportra, hobbisportra; a mozgáshoz egyesületbe kell igazolni. Ez azonban a fiatalokat nagyon korán egyféle sportághoz köti. A korai specializálódás révén csak bizonyos mozgásformákat végeznek, ami testi deformitásokat okozhat.
A későn érők, később kezdők lemaradnak, kiszorulnak, míg a korai kezdők jelentős része kiég, lemorzsolódik, és soha többé nem akar mozogni. Statisztikák szerint azon gyerekeknek, akik 6 évesen már versenyszerűen sportoltak, csupán 1 százaléka sportol még 18 évesen is.
Csáki Tibor atya egy meserészlettel indította előadását Michael Ende Momó című könyvéből. A történetben a szürke ruhás urak lopják el az emberek idejét, és Momó, a kislány elindul, hogy visszaszerezze. Nem mindegy, hogyan éljük meg az időt: telik-e, vagy múlik.
Mindennek megvan a maga ideje. Az Újszövetségben Márta és Mária története is az idő ritmusáról szól. Márta nyüzsög és dohog, míg Mária csak Jézusra figyel. Korunk tele van nyüzsgő lelkű Mártákkal, akik nem a jobbik részt választották. Márpedig ha nem a jobbik részt választjuk, akkor morogni fogunk, mert vesztesnek érezzük magunkat. Ha nincs időnk a csöndre, akkor nem Isten idejében vagyunk. A jobbik rész az, ahol töltődni tudunk – ez lehet közös ünneplés, szemlélődés, rácsodálkozás, pihenés.
Nekünk is az élet ritmusa szerint kell élnünk. A tulipán becsukódik éjszakára, hogy reggel újra ki tudjon nyílni. A bennünk élő Istennel beszélgetnünk kell, különben szétesünk. Jelen kell lenni Isten és egymás számára. Akinek múlik az idő, az a múltban él, veszteségérzése van. Aki Isten idejében van, annak telik. Tele élettel, örök élettel. A görögben két kifejezés van az időre. Az egyik a kronosz, az elmúló idő; a másik a kairosz, amely gazdagít, a különleges pillanat. Akik csak a kronoszt ismerik, azok folyton új élményt keresnek. Aki ismeri a kairoszt, az ismeri a minőségi idő értékét. Isten gondviselését csak a jelenben tudjuk átélni. Az ima segít elfogadni a jelen pillanatot mint Isten álruháját – mert Isten a körülményekben van jelen. Aki így él, az a kényszer ellenére sem borul ki, hanem leborul. Minden pillanatunk feladatot hordoz, benne van az örökkévalóság lehetősége.
Isten ott és akkor adja a feladatot, ahol és amikor vagyok. Isten a szövetség jeléül küldte a szivárványt, amelynek hét színéből áll össze a fehér. Amikor az időben jelen vagyunk, ezeket a színeket élhetjük meg, mint a szeret különféle megnyilvánulási formáit. A piros az anyagi, lelki közösséget képviseli; a narancs azt mutatja, amikor nyugalmat, békét sugározunk, másokban felkeltjük az Isten iránti vágyat; a sárga arról szól, hogy a szeretet felemel, kapcsolatba hoz Istennel – az az ima, a csend, az elmélyedés; a zöld arra világít rá, hogy testünk a Szentlélek temploma, hogy a játék, a pihenés is szent dolog. A kék a harmónia színe – arról szól, hogy a szeretet otthont teremt. A viola arról beszél, hogy a szeretet kommunikál, még a másként gondolkodóval is. Az indigó pedig arról vall, hogy a szeretet bölcsességet ad: Isten szemével látunk, nézünk másokra.
A konferencia záró részében egy kerekasztal-beszélgetés résztvevői a haszontalan idővel kapcsolatos tapasztalataikról adtak számot: miként jelenik meg ez a cserkészeknél, a Szentjánosbogár közösség tagjainál, a szaléziaknál és a néphagyományban. A beszélgetést Horváth Szilárd moderálta, aki a néphagyomány, népi játék szerepéről is beszélt. Felszólalt még Teresa Worowska, a Szentjánosbogár közösség alapítója; Papp Zsolt cserkészparancsnok, iskolaigazgató, valamint Lux Ambrus, az óbudai Szent Péter és Pál Szalézi Általános Iskola igazgatója.
A rendezvény közös hálaadással zárult.
Szöveg és fotó: Hargitai Katalin
Forrás: Organikus Pedagógia Egyesület
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
