A magyar kiküldöttek között Kubában a 80-as években igazi esettanulmányokat lehetett volna csinálni, mi az a 3 embertípus, amit a kommunista eszme és rendszer kinevelt.
Az ember jelleme leginkább akkor jön ki, ha ő van felül, erős pozícióban. Gyenge pozícióban ugyanis könnyű jó embernek lenni, hiszen sose lehet tudni, ennek oka belső erkölcsi meggyőződés vagy csak szimpla félelmen alapuló önzés.
Kubában pedig minden kiküldött erős pozícióban volt, sőt nagyon erős pozícióban a helyiekkel szemben. A kiküldöttek:
- sokkal jobb helyeken laktak, mint az átlag kubai, pl. ezeken a helyeken sok esetben nem voltak alkalmazva az egész országra jellemző közműszolgáltatás-leállítások, lásd Kubában akkor a legtöbb lakásban átlag napi 8 órán keresztül volt víz és 12 órán keresztül áram (ma ez sok helyen még rosszabb!), viszont az átlag külföldi lakta helyeken mindkettőből 24 órás szolgáltatás volt, gyakorlatilag a külföldiek lakta lakóhelyek be voltak minősítve a privilegizált kategóriába, ahová pl. a hadsereg és a rendőrség intézményei, az egyetemek, a kórházak, mozik, színházak is tartoztak, azaz abba a kategóriába, ahol nemzeti érdeknek számított, hogy ne legyen soha áram- vagy vízszünet,
- a hozzáférésben a dolgokhoz szakadék volt, egész bolthálózatok voltak csak valutás vásárlóknak és csak külföldieknek is (ma ebben jelentős javulás van, ma minden kubai szabadon vásárolhat valutás boltban, ha van rá pénze, már nincs kubaiellenes bolt-„apartheid” se) – még a legendásan legrosszabb életszínvonalú szovjet szakértők is 3-szor jobban éltek emiatt az átlag kubainál, mert ők is hozzáférték a „csak külföldieknek” boltokhoz,
- s persze maga a jövedelem: a már említett legendásan legszegényebb szovjet kiküldöttek is kaptak minimum 500-600 peso fizetést, míg egy átlag kubai 200-250 peso körül keresett (akkor feketén váltva kb. 5 peso volt 1 USA-dollár).
Ez utóbbiban a magyar kiküldöttek persze a szovjetekhez képes nagyurak voltak.
A korabeli szovjet gyarmatbirodalom egyik nagy sajátossága volt: a legrosszabb életszínvonal a gyarmattartónál volt, a gyarmatokon meg mindenhol jobban élt az átlagember. S ennek semmi köze a kádári reformokhoz! A teljesen reformmentes Bulgáriában is sokkal magasabb volt az életszínvonal, mint a Szovjetunióban.
A Szovjetunióban mindennapos látvány volt, hogy hatalmas sor áll a bolt előtt virsliért – ilyesmi Bulgáriában elképzelhetetlen volt, az olyan alapvető termékek mint amilyen pl. a virsli mindig kaphatóak voltak, szóval sorok csak egyes „magasabb” rendű árukért alakultak ki, pl. kávé, banán, nyugati kozmetikum.
S ez a privilegizált kiküldöttek esetében is így ment: a szovjet kiküldöttek fizetése jóval kisebb volt, mint bármely más szovjet csatlósállam kiküldötteié. Egy átlagos magyar kiküldött keresett havi 200 dollárt és 1000 pesót (azaz volt eleve dollár rész is mindenkinél, míg pl. a szovjeteknél csak a diplomaták kaptak dollárt is), a diplomaták meg nyilván többet ennél: most nyilván nem emlékszem konkrét számokra, de ha jól emlékszem, a legtöbbet kereső magyar, a nagykövet havi 1000 dollár és 2500 peso körül keresett.
(Persze a magyarok keresete is eltörpült a nyugatiakhoz képest. Pl. az osztrák nagykövet 6000 dollárt keresett, erre az adatra jól emlékszem.)
Szóval a legszegényebb külföldi kiküldött is gazdag volt a kubaikhoz képest. A többi dologgal együttvéve ez hatalmas erőfölényt adott.
Szóval hogyan is bántak a magyarok a kubaiakkal (mert persze ezt láttam a legjobban)?
Visszagondolva megfigyelhető volt egy kapcsolat a hivatalos állameszméhez való hozzáállással.
E tekintetben alapvetően 3 típus volt: a hívők, a karrieristák, s a liberálisok. Persze mind a 3 megnevezés pontatlan, most csak nem találtam jobbat, hiszen pl. volt hívő karrierista és liberális karrierista is, tehát az elnevezések csak esetlegesek.
Hívő alatt olyan ember értendő, aki komolyan hisz a kommunista eszmében. Persze ez akkor már ritkaság volt, de létezett, különösen az idősebbek között (aki akkor 60 felett volt, azaz a 20-as években született).
Ez a csoport igyekezett a eszmét átvinni a gyakorlatba is, azaz folyamatosan haverkodott a kubaiakkal, éreztetni akarta velük, hogy ő egyenlő velük.
Volt egy legendás eset, egy magyar, akiről mindenféle sztorik keringtek. Az illető zsidó volt, megjárta Auschwitzet, aztán ennek hatására kommunista lett, majd az ÁVH-ban folytatta, majd 56 után külkeres lett – egyébként tipikus életpálya, a 60-as években nagyon sok külkeres került ki a volt ÁVH-ból -, s végül, már nyugdíjas állásként, amolyan „jutalomból menj nyaralni 5 évre” diplomata lett.
Egyrészt megtanulta tökéletesen a kubai beszédet, hogy ő is az utca nyelvén tudjon beszélni, másrészt folyamatosan minden kubait meghívott beszélgetni, akit csak lehetett. A kubai alkalmazottak elkezdtek egy idő után félni tőle, mert egyszerűen nem hagyta őket dolgozni. Az egyik kertész mesélte, már miután az illető ember hazament, hogy volt, hogy nem hagyta egyáltalán dolgozni a kertben, mert XY elvtárs beszélgetni akart, s az meg udvariatlanság lett volna, ha nemet mond neki, aztán persze a kertészt lebaszta a főnöke „te miért nem vágtad le a füvet, mit műveltél egész délután?” – „XY elvtárs már megint azt akarta, meséljem el, mi volt az 1950-es években és hogy mi a nép viszonya a Forradalomhoz”.
Persze ez a típus végülis tűrhető, hiszen barátságos. Az azonban ezek az emberek sose veszik észre, hogy ez sokszor kényszerbarátság a másik oldalról, hiszen az alul lévő egyszerűen nem mer nemet mondani a barátkozásra.
A másik kategória, a liberális, se nem ereszkedett le így, de nem is fölényeskedett. Ők amolyan üzletként néztek az emberek közti viszonyokra: te fizetést kapsz, megcsinálod amit kell, aztán szia, nincs miért mást belelátni a viszonyba.
Nem is volt ezzel gond, ha ez a típus nem kezdett nyerészkedni. Sokan sajnos azonban pont ezt csinálták. Pl. ennek jellemző módja volt az 1:3 „árfolyam”. Azaz jön pl. egy kertész, aki havi 120 pesóért vállalja, hetente eljön kétszer és levágja a füvet, de erre a nyerészkedős azt mondja „120 utcai peso az 40 külföldiboltos peso, 3-szoros az értékeltérés”, azaz mondja meg a kertész mi kell neki a csak külföldieknek fenntartott boltból, s mivel oda ő nem mehet be, nem vásárolhat, így a megbeszélt összeg harmadát számoljuk.
Persze az átlag kubainak így is megérte, de ez nagyon kemény visszaélés volt az erőfölénnyel. Megalázás nélkül, de mégis visszaélés.
S persze a legrosszabb típus a „karrierista”. Ő anyagilag is visszaélt jellemzően az erőfölényével, de meg is alázta az embereket. Ilyenre is volt legendás eset.
Volt egy magyar kiküldött, akit a háta mögött kiröhögtek, ilyenek miatt. Az emberke és a felesége azt hitték, hogy valami csoda folytán a Hyppolit a lakáj filmbe kerültek, s elkezdtek tényleg így viselkedni, valamiféle furcsa szabályokat találtak ki hogyan kell visekedniük az alkalmazottaknak, ki mikor hogyan mehet be a lakásba – pl. alacsonyabbrendű ember csak „bejelentés” után léphetett be.
Bár ezen a típuson lehetett nevetni, de azok szemszögéből, akik az áldozataik voltak, a helyzet egyáltalán nem volt vicces.
Gyorsan kiderült: az anyagi kihasználás kevésbé megalázó, mint a személyes lenézés.
Persze más rendszer is kitermel típusokat. De akkor csak az a rendszer volt.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
