Február 5-én, a Pesti Vigadóban szólal meg először A Megfeszített (Der Gekreuzigte) című nagyszabású oratóriuma. Kecskés D. Balázzsal ihletadó szerzőkről, a műfajok sokféleségéről, azok „hatásmechanizmusairól” és a tonális zene újjáteremtéséről beszélgettünk.
Szegeden született, Vajda Jánosnál tanult a Zeneakadémia Zeneszerzés Tanszékén, ahol azóta már ő is tanít. 2018-ban Accusativus című zongoranégyesével a legjobb komponistának ismerték el a virginiai Garth Newel nemzetközi zeneszerzőversenyen. A Holland Filharmonikus Zenekar felkérésére írt Blue-t 2022-ben Madaras Gergely mutatta be az amszterdami Concertgebouw-ban; a San Francisco Choral Artists számára kórusműveket komponált… A hazai hangversenyélet aktív résztvevőjeként rendszeresen jelentkezik új alkotásokkal; brácsa- és hegedűverseny után most egy zongoraverseny megírására készül.
– Általában a tiszta (az abszolút) zene, egy-egy motívum felvillanása serkenti alkotásra, vagy inkább programzenéket ír meghatározott témák alapján?
– Attól függ, mi az adott darab. Van amikor egy zenei ötlet indít el valamit bennem. Az oratórium persze „témafüggő”. A Megfeszített előtt először a gondolati maghoz gyűjtöttem irodalmi és zenei inspirációt. A romantikus értelemben vett liszti programzene azt feltételezi, hogy a hangok le tudnak írni történeteket, érzelmeket. Az abszolút zene hívei nem ezt gondolják. Hozzám talán ez utóbbi megközelítés áll közelebb; nem gondolom, hogy a hangok konkrét szöveg nélkül önmagukon túlmutató jelentést hordoznának. Ha meghallgatunk, mondjuk, egy vonósnégyes-tételt, nem tudjuk elmondani, hogy miről szól. Persze érzelmeket kelt, hangulatokat közvetít, de nincs dekódolható jelentése. Nyilván más a helyzet a szöveges műveknél, hiszen ilyenkor a szerző szándékosan társít a hangokhoz jelentést, már eleve a szavak által is. Egy vokális darab tehát másképpen viselkedik. Ugyanakkor az sem mond feltétlenül ellent az abszolút zenének, mert például Brahms a szövegtől függetlenül használja a saját zenei nyelvét; a Német requiemben sincs szabályszerűségekbe foglalható szoros kapocs a zene és az alkalmazott szöveg között. De említhetem a kortárs észt komponistát, Arvo Pärtet is, akiről éppen egy esszét írok a Vigiliának. Pärt a szöveg struktúráját, központozását, mondattanát, szótagszámát nézve próbálja zeneileg pontosan visszaadni azt. Esetében a szöveg szüli a zenét azon szabályok alapján, amelyeket maga állított fel. Számomra egyébként az egyik legmeghatározóbb zeneszerző Franz Schubert, de Chopin, Mahler, Debussy, Ravel, Bartók ugyancsak fontosak. Nemcsak ihletően hatnak rám, a zeneakadémiai tanítás során is rendszeresen foglalkozom a műveikkel.
– A léptékek tekintetében egyre nagyobb szabású műveket ír: a zongoradarabokat, dalokat, kórusműveket követték a vonósnégyesek, a különböző kamarazenék, utána jött a brácsaverseny, a hegedűverseny, ma pedig már az oratóriumoknál jár.
– A Zeneakadémián 2016-ban diplomáztam; az első darab, amit bevettem a műjegyzékembe, 2017-es keltezésű. Hangszeres és vokális műfajokban egyaránt dolgoztam, és valóban volt ebben egyfajta építkezés. Eddigi pályám kulcsdarabja a Komm című – kamarakórusra, négy énekhangra és vonósnégyesre írt – oratórium. Számomra fontos mű ez, amelyhez bizonyos mértékben „gondolatilag” kapcsolódik a bemutatás előtt álló oratóriumom, A Megfeszített is. A Komm Gilles Deleuze, Claire Parnet, Paul Thymich és T. S. Eliot szövegei, illetve a 102. zsoltár által ugyancsak filozófiai és vallási tartalmakat jelenített meg. Jóllehet mindig lényeges volt számomra e gondolatkör, vannak tisztán instrumentális műveim is. Legutóbb Frédéric Chopin 24 prelűdjére reflektálva, afféle 21. századi „párdarabként” írtam a 24 posztlúdium című sorozatot, amelyet tavaly Csabay Domonkos mutatott be a BMC koncerttermében. Az érdekelt, hogy a huszonnégy hangnemből hogyan tudok zongoraciklust összeállítani. Ez azt is feltételezi, hogy alapvetően a tonalitásban gondolkodom, a tonális zene újrateremtését tűztem ki célomul. Ahogy említette, vannak versenyműveim is, írtam egy brácsaversenyt Szűcs Máténak, Langer Ágnesnek egy hegedűversenyt, ami szintén tavaly hangzott el először. Most egy zongoraversenyre készülök, amelyet várhatóan 2027-ben Berecz Mihály mutat be.
– Több szállal kötődik Pilinszky János szellemiségéhez.
– Az ő életművével már A Megfeszített előtt is volt kapcsolatom, ugyanis a 2023-ban – előbb a Honvéd Férfikar, majd az Ars Sacra Fesztiválon a Budapesti Vonósok és a Szent Efrém Férfikar által – előadott kis rekviem című művem Pilinszky és Petőfi Sándor verseire épült. Pilinszky költeményeinek tanulmányozásán túl a vele készült interjúkat is elolvastam. Nagyon „mélyre ment” nálam; tudtam, hogy még vissza fogok térni hozzá.
– Az oratóriummal immár a legnagyobb zenei formákat érinti, efölött már tényleg csak az opera van.
– Valóban, A Megfeszített egy ötvenperces, nagyzenekarra komponált, német, magyar, angol, latin nyelvű, két szólistát és énekkart foglalkoztató darab. Egyébként éppen mostanában gondolkodtam azon, hogy szívesen írnék operát is. Az operák persze általában hosszabb művek; igaz, a nagy barokk oratóriumok, misék is többórásak, a kortársak közül pedig Jeney Zoltán Halotti szertartása ugyancsak hatalmas mű. Az oratórium és az opera két különböző műfaj, valahogy úgy, mint az irodalomban a regény és a dráma. Az oratórium mindig is közel állt hozzám. Azért is, mert nem úgy színpadi zene, mint az opera, ahol a látványnak, a gesztusoknak is szerepük van, és azonnali, közvetlen hatást vált ki.
Az engem foglalkoztató egzisztenciális és spirituális kérdéseket az oratórium által tudom a legkomplexebben megfogalmazni. Alkotóként valahogy itt több a tér és az idő; átgondoltabb módon önthetem formába azt, amit szeretnék átadni. Már az említett Komm is rendhagyó volt, hiszen egy zsoltáridézetet leszámítva nem szakrális szövegeket használtam fel benne. Gilles Deleuze francia filozófus válogatott mondataira épül a szövegkönyv egy része. Ezt kombinálom a „komm” szóval, ami azért tűnt jó választásnak, mert asszociációkban gazdag és sokfelé mutat: utal Johann Sebastian Bach kantátáira, de mindenféle darab társítása „bejöhet” általa. A darab legvégén szólal meg a zsoltársor: „Kiáltásom jusson el Tehozzád!” A librettó tehát nagyrészt nem szakrális szöveg, de Deleuze húsba vágó, korunkat tekintve igencsak releváns sorai mégiscsak valamiféle szakrális izzással teljesednek ki.
– Ezt a fajta egymást átjáró szent és profán kettősséget viszi tovább Nietzsche által A Megfeszítettben?
– Ez a mű posztreligiózus tablóként mutatja meg az Isten nélküli világ állapotát. Azt, amit a 19. század végén írt le Nietzsche A vidám tudomány 125. példázatában. Ebben az őrült arról beszél, hogy Istent megöltük, Isten meghalt. Az esztelen rámutat, milyen beláthatatlan következményei lesznek annak, ha eltűnik az életünkből az a viszonyítási pont, amelyhez az emberek addig mérték magukat. A „valláskárosult” Nietzschétől vett idézetek nagyon jól összekapcsolhatók, variálhatók a passió bizonyos mondataival; az ő példázata keretezi a kereszthalálig vezető szenvedéstörténetet. A Nietzsche-szövegeket mindig is prófétai hevületűnek tartottam, és tele vannak bibliai utalásokkal. Ő pontosan megjósolta a 20. századot, amikor az ember már önmagának teremt törvényt. Antiesszencialista volt, azt gondolta, hogy az ember folyamatosan alakul, változik. Ma mindenki kicsit Nietzsche tanítványa; még az is, aki ezt nem tudja magáról. Az oratóriumot „konklúzióként” Pilinszky Apokrif című versének sorai zárják: „Így indulok. Szemközt a pusztulással /egy ember lépked hangtalan. / Nincs semmije, árnyéka van. / Meg botja van. Meg rabruhája van.”
Úgy éreztem, hogy ezzel és így tudok hiteles lenni. Nem Isten halálának tényét állítom, hanem annak a következményeit vizsgálom meg, hogy mit jelent az emberiség számára ez a kijelentés.
– Az oratórium végső soron az Ön kivetített hit- és létkérdésfelvetése?
– Kétségtelenül benne vannak a saját kétségeim, kérdéseim; ilyen szempontból bizonyosan személyes darab. De ennél fontosabbnak tartom az általános, univerzális voltát. 2021-óta terveztem a megírását, azóta hordoztam magamban. Tavaly kezdtem el, akkor állt össze a szövegkönyv; majdnem egy éven át dolgoztam rajta. Valószínűleg azért is voltam annyira motivált, mert éreztem, hogy az embereket ma különösen érintő, lényeges kérdésekről szól. Nem válaszokat szeretnék adni. Egy műalkotás célja szerintem elsősorban az, hogy megmutasson valamit, nem az, hogy értelmezzen. Persze örülök, ha az oratóriumom elgondolkodtatja a hallgatókat.
A zene az, ami a legközvetlenebbül, szavak nélkül is hat. Nekem pedig a klasszikus zene a kifejező eszközöm. Jó lenne, ha minél többen rezonálnának erre. Bízom benne, hogy A Megfeszített bemutatója is sokakat bátorítani fog, hogy nyissanak az új, a kortárs „komolyzene” felé.
– Sohasem érezte, hogy zeneszerzőként nehéz a dolga? Ha ma a művészet bármely ágát nézzük, úgy tűnhet: eleink jóformán már minden olyat létrehoztak, megalkottak, ami igazán fontos és maradandó; a „kortárs hang” pedig sokszor talmi vagy erőltetett…
– A zene kapcsán én nem érzek feloldhatatlan ellentétet, egyáltalán nem problematikus a viszonyom a múlttal. Sokat foglalkozom a zenetörténettel, és nem nyomaszt a terhe. Sőt, úgy érzem, ez az otthonom, ami boldogsággal tölt el. Inkább az nyomasztana, ha el kellene zárnom magam ettől. Nem kell törekedni arra, hogy valami kortárs legyen, hiszen, ha ma írunk valamit, az már eleve kortárs darab lesz: most születik, ránk és korunkra reflektál. Engem leginkább az foglalkoztat, hogyan tudom a tonalitást és a harmóniát újragondolni. Ha megnézzük a koncertrepertoárt, azt látjuk, hogy a barokktól a késő romantikáig, a 17. és a 20. század között született műveket játsszák a legtöbbet. Ez nem véletlen. Ebben a bő háromszáz évben létezett egy harmónianyelv, a nyugati értelemben vett klasszikus tonalitás világa, ami nagyon jól működött. Gyakran eljátszom a gondolattal: mit szólna Bach, ha hallaná, mondjuk, Chopin g-moll balladáját. Valószínűleg csodálkozna; de megnézve a kottát, értené. Mert az a fajta harmónia az ő eszköztára felől megközelíthető. Ellenben ha Anton Webern zongoravariációival találkozna, Bach nem tudná, mit gondoljon, mert Webern annyira ellentmond annak, amit ő képviselt. Az atonális zenében nincsenek központi hangok. Engem az izgat, hogy mit tudtak a zeneszerzők abban a háromszáz évben. És azt szeretném, hogy az én műveim is működjenek. Nem szeretnék senkit másolni, nem akarom ugyanazt csinálni, mint a régiek, de használom azokat a kipróbált, univerzális zenei eszközöket. Ezekhez kapcsolódom a magam sajátos, egyedi módján. Majd meglátjuk, mi jön ki ebből. Pontosan tudom, hogy mi ragad meg igazán, és milyen irányban szeretnék kiteljesedni. A harmónia a legfőbb érdeklődési területem.
Fotó: Lambert Attila
Pallós Tamás/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. február 8-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben (nyomdába adva február 2-án) jelenik meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
