Az utolsó szovjet parancsnok, Viktor Silov altábornagy 1991. június 19-én lépte át a záhonyi Tisza-hidat civil ruhába öltözve, diplomata-útlevelével. Ezzel Magyarország fél évszázad után visszanyerte szuverenitását.
A Szovjetunió hadserege negyvenhét éven keresztül tartotta megszállva Magyarországot. Csapataik részleges kivonása harminc éve, 1989. április 25-én kezdődött meg. Az idegen haderő kivonásában a legnagyobb szerepe a kommunista birodalom meggyengülésének volt, és a folyamat elvezetett hazánk szuverenitásának visszaszerzéséhez.
„A magyar fél aláhúzta, hogy a csapatok kivonására a lehető legrövidebb időn belül sort kell keríteni, és az legfeljebb egy-két hónappal húzódhat át az 1991-es évre” – olvasható abban az emlékeztetőben, amely Somogyi Ferenc külügyminisztériumi államtitkár és Ivan Aboimov magyarországi szovjet nagykövet 1990. február 2-i tárgyalásáról készült. Ekkor már közel egy éve folytak a megbeszélések a szovjet és a magyar fél között a Vörös Hadsereg magyarországi kivonásáról, és a hazai várakozásokkal ellentétben a teljes csapatkivonás még jóval több mint egy évet vett igénybe.
A Szovjetunió hadserege 47 éven keresztül tartotta megszállva Magyarországot, illetve hivatalos nevén a Magyar Népköztársaságot. A megszállás a második világháború végén kezdődött, amikor a Vörös Hadsereg a magyar területeken vette fel a harcot a náci Németország katonai erőivel, és néhány hónap alatt kiűzte a német hadsereget. Az eseményt a később létrejövő kommunista rezsim felszabadulásként emlegette és ünnepelte, holott a szovjet katonák betörése súlyos traumát okozott a civil lakosságnak: statáriális kivégzések, fosztogatások és tömeges nemi erőszak kísérte a katonák útját. A kibontakozó tragédiáról megrendítő könyvet írt Polcz Alaine Asszony a fronton címmel. A korrektség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a Vörös Hadsereg végül elhozta a békét, és a náci Németország hadseregének visszaszorításával leállt a hazai zsidóság deportálása és kivégzése.
A szovjet haderő az 1944-es jaltai megállapodás értelmében maradhatott Magyarországon egy évtizeden keresztül, hogy biztosítsa ausztriai csapatait. Ehhez elég lett volna egy kisebb haderőt itt állomásoztatni, ám a szovjetek ebben az időszakban több tízezres megszálló hadseregnek parancsoltak Magyarország területén. Ennek oka a befolyás megtartása mellett például a Jugoszláviával való kiélezett viszony is volt. 1955-ben a szovjet csapatok távoztak Ausztriából, és az abban az évben megalakuló független osztrák állam létrejötte miatt nem volt olyan nemzetközi jogi ok, ami miatt szovjet csapatok tovább állomásozhattak volna Magyarország területén. A Szovjetunió ezért létrehozta a Varsói Szerződést, amelyet az osztrák államszerződés aláírása (1955. május 15.) előtt egy nappal ratifikáltak a szocialista országok. Az egyezmény szerint a kölcsönös védelem jegyében maradtak Magyarországon a Vörös Hadsereg egységei.
Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében kulcsfontosságú volt a szovjet csapatok jelenléte, amelynek jogalapja egyébként a semlegesség kinyilvánítása után megszűnt. A forradalom leverése után 1957 májusában rendezték a kérdést egy kétoldalú egyezménnyel, amelyben a magyar kormány és a Szovjetunió részéről Zsukov hadügyminiszter, valamint Gromiko külügyminiszter kijelentette, hogy a szovjet csapatok magyarországi tartózkodása egy esetleges agresszió elleni védekezés biztosítására szükséges. A szovjet csapatok magyarországi helyzete ezt követően évtizedekig változatlan volt: a haderő hatvan-százezer katonából, több tízezer gép- és harcjárműből állt. Magyarországon nukleáris fegyverek célba juttatására szolgáló eszközöket és atomtölteteket is állomásoztatott a Szovjetunió.
A csapatok kivonásáról szóló döntés nem születhetett volna meg a nemzetközi helyzet és a nagyhatalmak erőviszonyának átalakulása nélkül. Mihail Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülése után néhány évvel nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunió végzetesen meggyengült gazdaságilag, így az Afganisztánból és a Varsói Szerződés országaiból való kivonulást leginkább takarékossági szempontok motiválták.
A szovjet csapatok Magyarországról való részleges kivonása harminc éve, 1989. április 25-én kezdődött meg, ekkor indult haza Kiskunhalasról a szovjet 13. harckocsi-gárdaosztály, ezzel megkezdődött az – úgymond – ideiglenesen Magyarországon állomásozó szovjet hadseregcsoport alakulatainak részleges kivonulása. Ez annak volt köszönhető, hogy néhány hónappal korábban, március elején Németh Miklós miniszterelnök és Gorbacsov titokban tárgyalt Moszkvában a teljes kivonásról, amelyet egy részleges csapatkivonás előzött meg. Ennek megfelelően 1989. május 28-ig még egy veszprémi harckocsi-gárdaosztály, valamint Debrecen és Sárbogárd helyőrségét is kivonták Magyarországról, tízezer szovjet katona és háromszáz harckocsi távozott ezzel.
A teljes kivonulásról tovább folytak a tárgyalások. A nyilvános egyezséget végül 1990. március 10-én kötötte meg Horn Gyula akkori külügyminiszter és Eduard Sevarnadze szovjet külügyminiszter. A döntő jelentőségű egyezmény végrehajtása két nappal később megkezdődött Hajmáskéren.
Az elkövetkezendő, több mint egyéves időszakban mintegy százezer szovjet állampolgár hagyta el Magyarország területét, közel fele-fele arányban katonák és polgári alkalmazottak, valamint családtagjaik. A csapatok kivonásához összesen harmincötezer vasúti kocsira volt szükség, amelyekkel a hadfelszerelést is elszállították: mintegy huszonhétezer harci és gépjárművet, kétszázharmincezer tonna lőszert.
Az utolsó szovjet parancsnok, Viktor Silov altábornagy 1991. június 19-én lépte át a záhonyi Tisza-hidat civil ruhába öltözve, diplomata-útlevelével. Ezzel Magyarország fél évszázad után visszanyerte szuverenitását.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
