Ismét ráirányította a magyar közvélemény figyelmét Ukrajnára az oktatási törvény elfogadása, pontosabban annak 7., a kisebbségek anyanyelvi oktatását erősen szűkítő cikkelye. De nemcsak a keleti szomszédunkban uralkodó állapotok, így az európai integrációt hirdető retorika mögött egyáltalán nem csendben megbújó kirekesztő nacionalizmus világlik ki belőle. Azt is jól mutatja, hogy Petro Porosenko ukrán elnök belpolitikai mozgástere milyen szűk, s a Donbasz szeparatizmusával, az itteni harcokkal, valamint az ebből és a Krím elvesztéséből fakadó zsigeri oroszellenességgel igyekszik leplezni a többi, nagyon is valós problémát, mint az infláció, a korrupció vagy a közbiztonság kérdése.
Ha csak az elmúlt napok eseményeit nézzük, akkor láthatjuk, hogy Strasbourgban az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében éppen nem Kijev szája íze szerint alakultak a dolgok. Eközben folyik a minszki megállapodás körüli tojástánc, amelyben Porosenkónak nemcsak a szeparatistákkal, a mögöttük álló Moszkvával, s a nyugati hatalmak fogyó türelmével, de hazai ellenlábasaival is számolnia kell. S akkor még nem beszéltünk az Ukrajna feje felett kibontakozott geopolitikai játékról, melynek az a legfőbb tétje, hogy belehúzzák Moszkvát egy számára vállalhatatlan, „afgán kifutású” katonai konfliktusba. Ha pedig ezt a csapdát Vlagyimir Putyin orosz elnök a múlt hónap elején az ENSZ békefenntartók Donbaszba vezényléséről felvetett javaslattal igyekezett kikerülni, akkor még inkább érthető, miért volt Porosenko lépéskényszerben.
Az intézkedésekhez a keretet a két szakadár terület különleges státusáról szóló három évvel ezelőtt nemzetközi nyomásra hozott, a nacionalista ellenzék folyamatos tiltakozását kiváltó törvény lejárata szolgáltatta az elnök számára. A majdan a békés rendezést kilátásba helyező, többek között a helyhatósági választásokról rendelkező jogszabályt meghosszabbították. Lényegében hozzácsapva egy a radikálisok vitorlájából a szelet kifogó, a Donyec-medence Ukrajnába történő visszacsatolásáról szóló másik törvényhez, amely immár jogi értelemben is agresszornak minősíti Oroszországot, kimondták, hogy a Doneck és Luhanszk megye szakadár ellenőrzésű részei ideiglenesen orosz megszállás alatt állnak. A jogszabály az eddigi úgynevezett terrorista ellenes műveletet nemzetvédelmi kérdéssé emelve pedig felhatalmazza Porosenkót arra, hogy egy személyben háborút indíthasson.
Ezzel az elnök két legyet ütött egy csapásra. Egyrészt kétértelműen úgy tett, mintha kilépne a minszki folyamatból, így elcsendesítette a radikálisokat. Másrészt törvényben mondta ki, amit eddig is hangoztatott, miszerint Oroszország érintett, s nem közvetítő fél a konfliktusban, s a két szakadár terület vezetői nem tárgyaló partnerek. Porosenko ráadásul a tétek emelésével nemcsak otthon tarthatja fenn a sok problémát elfedő háborús pszichózist, de a minszki folyamat blokkolása logikusan az Oroszországgal szembeni szankciók meghosszabbítására ösztönzi a nyugati országokat is. Amúgy mellékesen szívességet tett legfőbb támogatójának, Washingtonnak is, hiszen jól időzítve a békefenntartók vezényléséről orosz partnerével, Vlagyiszlav Szurkovval Belgrádban tárgyaló amerikai megbízott Kurt Volker pozícióit erősítette.
Mindez idáig csak a szokásos politikai taktikázásnak tűnik, a Donbasz megszállásáról szóló törvény életbe lépésével azonban az 1995-ös Vihar hadműveletet idéző úgynevezett horvát forgatókönyvről, azaz a Donbasz katonai erővel történő visszavételéről egy ideje terjedő kijelentéseket is komolyabban kell venni. Egy ilyen műveletnek szakértők szerint ukrán részről ugyan egyelőre messze nincsenek meg az előfeltételei, ám a belpolitikai használatra már elhintett gondolatot a törvény jogi értelemben meg is alapozza. Katonai körökben ez a mag már ki is csírázott, s nem példa nélküli, hogy a világ vezető hatalma nem riad vissza néhány tízezer, akár baráti áldozattól sem, ha ellenfele kivéreztetéséről volt szó.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.10.14.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
