A II. világháborúban a harcok nem korlátozódtak a lövészárkokra, előfordult olyan is, amikor az összecsapások a föld alatt történtek meg. Ez az úgynevezett Rattenkrieg, azaz „patkányháború”.
Rattenkrieg – A föld alatti háború
A szélsőséges körülmények új stratégiák kidolgozására kényszerítették a katonákat. A föld alatti hadviselés nemcsak a harcmodort, hanem a háború pszichológiáját is alapjaiban változtatta meg.
A Rattenkrieg (szó szerint: „patkányháború”) kifejezés a véres sztálingrádi csata (1942–1943) idején terjedt el. Jól visszaadja a harcok jellegét és brutalitását: az összecsapások házról házra, csatornáról csatornára zajlottak.
A hagyományos hadviseléssel szemben a Rattenkrieg folyamatos közelséget jelentett az ellenséggel – a frontvonal és a hátország közötti határ gyakran teljesen elmosódott. Ebben a környezetben azok voltak előnyben, akik jól ismerték a terepet.
Sztálingrád – A Rattenkrieg szimbóluma
Sztálingrád nemcsak a második világháború egyik legvéresebb csatája volt, hanem a Rattenkrieg legsötétebb színtere is. A várost a bombázások romok és beomlott pincék labirintusává változtatták.
A német támadásokkal szemben a szovjet 13. gárdista lövészhadosztály és más városi alakulatok keményen ellenálltak, a lerombolt városszerkezetet pedig taktikailag hasznosították.
Jakov Pavlov maroknyi katonával több mint két hónapon át védett egy romos házat, amelyet alagutak kötöttek össze más épületekkel. Ezek lehetővé tették az utánpótlás és az erősítés szállítását anélkül, hogy ki lettek volna téve az ellenséges tűznek. Az épület a városi ellenállás jelképévé vált.
Ez a fajta ellenállás csak az átgondolt föld alatti előkészületeknek volt köszönhető. Az alagutak kiépítésében munkások, bányászok és robbantók vettek részt. A szovjetek megerősített állásokat, titkos átjárókat alakítottak ki az épületek között.
Föld alatti hadszínterek világszerte
A föld alatti harcmodor nemcsak a keleti fronton jelent meg. A japán hadsereg a csendes-óceáni térségben barlangokat, vulkanikus üregeket és kiásott járatokat alakított erődítményekké. Az 1945-ös iwo dzsimai csatában az amerikai csapatoknak rendkívül összetett föld alatti védelmi hálózattal kellett megküzdeniük, amelyet Kuribajasi Tadamicsi tábornok tervezett.
A japánok több mint 18 kilométer hosszú alagútrendszert építettek ki, kórházakkal, parancsnoki központokkal és lőszerraktárakkal. Ez lehetővé tette számukra a hosszan tartó és heves ellenállást. Az amerikaiak nehezen tudtak előrehaladni, mivel a föld alól váratlanul érkeztek a támadások. Iwo Dzsimán minden egyes méterért – a földön és a föld alatt – küzdelem folyt.
Az alagútpatkányok megjelenése
Évtizedekkel később, a vietnámi háborúban ez a stratégia újra előtérbe került. A vietkong hatékonyan használta ki az alagutakat, még az amerikai technológiai fölény ellenére is. Az amerikai hadvezetés válaszként létrehozta az úgynevezett alagútpatkányok (Tunnel Rats) egységeit.
Ezeket a katonákat kifejezetten az alagutak felderítésére és kiürítésére képezték ki. Felszerelésük minimális volt: pisztoly, kés és zseblámpa. Feladatuk az volt, hogy átvizsgálják a járatokat, hatástalanítsák a veszélyforrásokat, információkat gyűjtsenek, vagy foglyokat ejtsenek – és mindezt túl is éljék. Minden neszre figyelniük kellett, és hangtalanul kellett mozogniuk.
A föld alatti hadviselés pszichológiája
A föld alatti harc különösen megterhelte a katonák mentális állóképességét. A klausztrofóbia, a csapdába esés veszélye és a sötétség által okozott tájékozódási nehézségek komoly pszichológiai terhet jelentettek.
Sokan úgy emlékeztek vissza, hogy ezek voltak a legfélelmetesebb pillanataik a háború alatt. A sötét alagutakban az ellenség bármelyik irányból felbukkanhatott, és sokszor már nem is a győzelem, hanem a puszta túlélés volt a cél.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
