Nagy Imre politikai pályafutásáról szóló cikksorozatunk következő részében a kollektív megbélyegzés témakörét boncolgatjuk tovább Magyarország történelmének egy kevésbé emlegetett, ám annál jellemzőbb momentuma segítségével. Ugyan ma már több szó esik a németek második világháború utáni kitelepítéséről, mint 30-40 évvel ezelőtt, az egykori kommunista miniszterelnök szerepét csak a legritkább esetben hangsúlyozzák ki. Még kevésbé szokták emlegetni – nyilvánvalóan kényelmi és önnyugtatási szempontok mentén – hogy a világháborút követően állva maradt politikai formációk egy része még a SZEB-nél (Szövetséges Ellenőrző Bizottság) is jobban erőltette a kitelepítéseket, ennek pedig az egyik kifejezetten alattomos és rosszindulatú mozgatórugója éppen Nagy Imre volt. Jelen írás éppen ezért abból az indokból született meg, hogy Nagy felelősségét se feledjük el a deportálásokkal kapcsolatban.
Kollektív bűnösség, kilincselés a nagyhatalmaknál
Azok, akik korábban még a zsidóság kollektív megbélyegzésén lamentáltak, egy pillanat alatt vedlettek át lelkes svábgyűlölőkké és habzó szájjal követelték – sok esetben a teljes – magyarországi német lakosság kitelepítését. A sváb lakosság egyrészt kapóra jött mint bűnbak, amely a háború okozta keserűség és veszteségek első számú oka és okozója, másrészt pedig a leendő kitelepültek ingóságai és ingatlanjai kapóra jöttek a kártérítések során. Politikai és társadalmi okai egyaránt voltak annak, hogy aktív földosztásba kezdtek a "demokratikus pártok" – erről már a múlt részben beszéltünk – de számolni kellett a szomszédos országokból kitelepített és ide átszállított, immáron külhoni magyarság sorsával is. Akik nyomon követték az első világháborút követő, idegen megszállás alá került területek magyar lakosságának sorsát, azok jól tudják, hogy a Horthy-korszakban még évekkel később is gondot okozott ennek a rétegnek az elhelyezése, a húszas évek első felében előfordult, hogy akár hónapokig vagonokban laktak. Valószínűleg ennek a káosznak az emléke és a SZEB által követelt gyors "rendteremtés" is motiválta az Ideiglenes Nemzeti Kormány sietségét, hiszen a kaotikus helyzet a koalíciós kormányzat gyengeségét mutatta volna meg. Összességében tehát a magyarországi németek kitelepítésére egyfajta csodaszerként tekintettek ugyanazok, akik a "zsidóellenes törekvésekért" a "magyar fasisztákat" rendre elítélték.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a kollektív bűnösség elve alapján 1945 májusától kezdve lobbizott a győztes hatalmaknál, hogy kitelepíthessék a magyarországi németeket. Gyöngyösi János kisgazda külügyminiszter 1945. május 16-án intézett jegyzéket Vorosilovhoz, a SZEB elnökéhez, hogy 300 ezer "volksbundistát" szándékozik kitelepíteni Magyarország (a 300 ezer főt még az ereje teljében lévő Volksbund sem érte el). Május 26-án még azt is hozzá merészelték illeszteni egy megismételt jegyzékhez, hogy a németeket olyan területre telepítsék át, amely szintén a Vörös Hadsereg ellenőrzése alatt áll. Mindkét esemény a potsdami konferencia előtt volt, ahol végső soron a nagyhatalmak döntöttek a kitelepítésekről. Mindezek fényében nem állítjuk tehát, hogy a deportálási szándék egyoldalúan magyar cél volt, de azt igen, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány lelkes kisdiákként a végső döntést megelőzve kilincselt a németek eltávolítása érdekében. Ilyetén kimondhatjuk, hogy a kezdeményező fél Magyarország volt. Mindezt követően a potsdami konferencián augusztus elején került sor a kérdés tárgyalására, ahol a kitelepítés zöld utat kapott 400-500 ezer fős keretszámmal, amely lehetővé tette, hogy az összes magyarországi németet kitelepítsék. A Németországban székelő Szövetséges Ellenőrző Tanács döntéséről a SZEB 1945. november 30-án értesítette a magyar kormányt, itt már 500 ezer kitelepíthető személyről beszéltek.
Nagy Imre színre lép
1945. november 15-én megalakult a Tildy-kormány. Noha a történetírás egyfajta "átmeneti korszakként" jellemezte a világháború vége és a nyílt kommunista diktatúra között eltelt időszakot, az ekkor regnáló kormány(ok) kulcspozícióit már ekkor bolsevikok birtokolták. Nagy Imre belügyminiszter lett, amely mindmáig az egyik legbefolyásosabb pozíció, amit politikus kormányon elérhet.
Belügyminiszteri minőségben 1945. december 22-én Nagy Imre terjesztette be a kitelepítési rendelet tervezetét, amely a már tárgyalt kollektív bűnösség elvére épült. Ebből lett a 12.330/1945. M.E. számú rendelet a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről, amely 1945. december 29-én emelkedett jogerőre.
A rendelet a hazai német lakosság teljes kitelepítésére törekedett, hiszen az egyes paragrafus szerint "Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával (1941- Á.B.) német nemzetiségűnek, vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki Volksbundnak, vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt."
Mentességet alig kapott valaki, a zsidótörvényekkel ellentétben azt is kizárólag csak politikai alapon. Ilyetén mentesült a rendelet alól az, aki "cselekvő tagja volt valamely demokratikus pártnak", vagy "legalább 1940 óta tagja volt a Szakszervezeti Tanács kötelékébe tartozó valamely szakszervezetnek" – értsd szocdem vagy kommunista keltetőhelynek. Hasonló politikával átitatott az a mentesség, amit akkor kapott az érintett, ha "a magyarsághoz való nemzethű magatartásukért üldöztetést szenvedtek". A mentesség kérdésében egyébként egy, a belügyminiszter – tehát Nagy Imre – által kiküldött bizottság határozott, jogorvoslati kérelem teljes hiányában. De példának okáért azt is a belügyminiszter határozta meg, hogy a kitelepített milyen ingóságokat vihetett magával.
Érdemes egyébként tovább szemezgetni a Nagy Imre által megálmodott rendeletből. A svábok ingó és ingatlan vagyontárgyai szintén központi kérdését képezték a rendelet paragrafusainak – ennek okait cikkünk elején már ismertettem. A rendelet hatálya alá eső személyek ingó és ingatlan vagyontárgyait – attól függetlenül, hogy az illető belföldön vagy külföldön tartózkodik – a rendelet életbe lépésétől – tehát december 29-től – zár alá kellett venni, a tulajdonosának azt elidegeníteni vagy terhelni nem szabadott. A zár alá vett készletekből pedig csak annyit használhatott fel, amennyit a gazdaság vagy a háztartás igényelt. Magyarul nem kereskedhetett például.
Amíg a csillagos házak létrehozása és a zsidók összeírása "antiszemita gaztettként" lett elkönyvelve, addig – lássunk csodát – a rendelet szerint a kitelepítendő németeket településenként össze kellett írni, azokat, akik az összeírás pillanatában lakóhelyüktől távol voltak, külön névjegyzékbe kellett foglalni, de azokat is listázták, akikre az áttelepülés nem vonatkozott.
A kitelepítendők listájára felkerülteket szabad mozgásukban is korlátozták. A lakhelyüket – mármint a települést – csak rendőrhatósági engedéllyel hagyhatták el, amely a rendelet szövege szerint "csak nagyon indokolt esetben adható". Aki ezt megszegte – vagy az áttelepülési kötelezettséget figyelmen kívül hagyta – azonnal internálták, vagyonát elkobozták.
Nagy Imre további jogköröket szerzett magának a saját rendeletével: azokon a településeken, ahol erre "szükség volt", a belügyminiszter "különleges forgalmi korlátozásokat vezethetett be a zavartalan áttelepítés lebonyolítása érdekében". Ezenkívül "az áttelepítés végrehajtásának irányítására és ellenőrzésére a belügyminiszter miniszteri biztosokat küldhetett ki" a 6. paragrafus 1. pontja szerint. A miniszteri biztosok széles végrehajtói hatalommal rendelkeztek.
A rendelet vége leszögezi, hogy a végrehajtásához szükséges részletes szabályokat – az érdekelt miniszterekkel egyetértésben – a belügyminiszter határozza meg, illetve magáról a végrehajtásról is a belügyminiszer gondoskodik.
Az alábbiakból láthattuk, hogy a rendelet szélsőséges németellenessége még a Megadja-Ambrózy-tengely legnedvesebb álmát is messze túlszárnyalja, ami azért nagy szó. Mindemellett újabb példát láthattunk arra, hogy Nagy Imre a második világháború utáni "átmeneti időszak" egyik, ha nem a legbefolyásosabb kommunista politikusa volt. Ám ezzel a svábok elleni hadjáratnak nincs vége, hiszen nincsen törvény a média támogatása és hangzatos beszédek nélkül. A következő részben erre is kitérünk majd.
Folytatása következik!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Korábbi részek:
– Hamis példaképek – Nagy Imre helye a történetírásban (I. rész)
– Hamis példaképek – Nagy Imre helye a történetírásban (II. rész)
– Hamis példaképek – Nagy Imre helye a történetírásban (III. rész)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
