„Ellensúlyra ott van szükség, ahol valami nagyon egy irányba billen. Magyarországon pedig ez nemcsak a politikában, de az arról való gondolkodásban is megfigyelhető”
– írja az első számot bevezető írásában a főszerkesztő, Pápay György.
„Ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy túl vagyunk egy korszakhatáron: a jól bevált receptek többé nem működnek, és fordítva, ami működik, az nem a korábban bevált, megörökölt recepteken alapul”
– teszi hozzá Pápay. És ezzel eszmecseréjük tanúsága szerint egyetért a lapbemutató két szakértő-vendége, Filippov Gábor politikai elemző és Szűcs Zoltán Gábor politológus is, akik Stumpf István, a Válasz Online főszerkesztőjének moderálása mellett beszélgettek.
„A diktatúra és a demokrácia között elhelyezkedő rezsimek teoretikusai egykor abból indultak ki, hogy bizonyos autoriter államok csak félig vagy csak látszólag demokratizálódnak. Magyarországon ellentétes irányú a mozgás, de-demokratizálódásról beszélhetünk”
– vágott bele a közepébe Szűcs.
Filippov Gábor szerint az elmúlt esztendőkben
„a választási törvény átírásától eljutottunk odáig, hogy a köztévé székházából ellenzéki politikusokat dobnak ki, az Állami Számvevőszéket ellenzéki pártok ellehetetlenítésére használják. Hosszú az út a tiszta autokráciáig, ami például Oroszországban van, de a rendszer logikájából az következik, hogy magától nem fog megállni.”
Minek nevezzelek?
Az elmúlt hónapokban minden bizonnyal egy politológiai kifejezés sem ment akkorát a közbeszédben, mint a Filippov által bevezetett „hibrid rezsim”, amely Orbánék se nem tisztán diktatórikus, se nem tisztán demokratikus rendszerét hivatott jelölni. Hogy e két szó mögött pontosan mi áll, arról sok ezer karakternyi vita folyt a tavalyi év második felében, és úgy látszik, már maga az ötletgazda sem teljesen elégedett a sokféle értelmezést megengedő elnevezéssel.
Filippov a szerdai rendezvényen már azt mondta, az igazán pontos kifejezés a „kompetitív autoriter rezsim”, mert ez
„leírja a rendszer két lényegi tulajdonságát: az autoriter hatalomgyakorlást és a választásokat, mint fontos legitimációs eszközt.”
A beszélgetésre meghívták Csizmadia Ervin, az Ellensúly első számának egyik szerzőjét is, ám a politológus nem tudott eljönni. A jelenlevők azért így is vitába szálltak azzal az állításával, hogy Magyarországon nem 2010, hanem már 1990 óta ilyen rendszer van, hiszen a korábbi kommunista diktatúra javarészt át tudta menteni saját hálózatát és pozícióit a rendszerváltás utánra. Szűcs Zoltán Gábor ezzel nem ért egyet, szerinte
„2010-ig Magyarország konszolidált liberális demokrácia volt, persze súlyos politikai, társadalmi és gazdasági problémákkal. A spontán privatizáció nyerteseit nem lehet egy lapon említeni Mészáros Lőrinc 2010 utáni felemelkedésével”.
Filippov Gábor szerint a fő különbség az, hogy
„2010 előtt a politikai szereplők sokszor áthágták a játékszabályokat, mint például amikor a kosárlabdában valaki faultol, 2010 után viszont a hatalom a saját képére formálta a szabályokat, mintha az egyik csapat csak 10 kilóval nehezebb labdával engedné a másikat büntetőt dobni.„
Filippov úgy véli, a 2006-os rendőri túlkapások például nagyon súlyos jogsértések voltak, „de nem az akkori rendszer logikájából következtek”. (Ennek azért némileg ellentmond, hogy a hatóságok brutális fellépését később jogtipró ítéletek sorában hagyta jóvá és súlyosbította tovább az elsőfokú igazságszolgáltatás, a rendőrterror felelőseit pedig az akkori hatalom nem váltotta le, sőt, demonstratív módon támogatásáról biztosította, előléptette, kitüntette – a szerk.)
Hova tovább?
A rezsim jövőjét a két szakember külföldi példák segítségével igyekezett prognosztizálni. Abban egyetértettek, hogy az ilyen jellegű rendszerek nagy része nem tud hosszabb távon stabil maradni, vagy a nyílt autokrácia, vagy a demokratizálódás felé kénytelenek elmozdulni. Filippov az előbbire Oroszországot, az utóbbira Ghánát hozta fel jellemző precedensként. Hogy hazánkra melyik út vár, azt szerinte
„a társadalmi elfogadottságon, az ellenzék stratégiáin és főleg a külső, például gazdasági körülményeken múlik”.
Hogy a fordulat mikorra várható, azt Szűcs Zoltán Gábor tippelte meg, aki szerint az ilyen rezsimek átlagosan 8-15 évig tudnak köztes állapotukban megmaradni, utána dönteniük kell.
A szakember szerint a rendszer természetéből következik, hogy az ellenzék csak veszteséggel járó stratégiák közül választhat akár az összefogást, akár a külön indulást választják. Ez azonban nem csak az ellenzéki pártok hibája, hiszen nehéz úgy több lépéssel előre gondolkodni, hogy maga a szisztéma, a tevékenységüket meghatározó körülmények kiszámíthatatlanok.
A rabszolgatörvénnyel szemben kibontakozó tiltakozási hullámról úgy vélekedtek, hogy azok új ellenzéki stratégiát ugyan nem szültek, de megzavarták az ellenzéki kezdeményezéstől és a védekező alapállástól elszokott kormányt.
Filippov Gábor szerint a közlejövő igazán fontos kérdése nem az összefogás lesz, hanem az, hogy az ellenzék mennyire tart ki az elmúlt hetekben hatékonynak bizonyuló nem konvencionális eszközök mellett. A szakember szerint azonban ezt jelentősen megnehezíti, hogy az ellenzék soraiban „ott vannak az árulók is.” Hozzátette: kártékonynak tartja, hogy
„decemberben az ellenzék számára kedvező irányba indultak a folyamatok, most viszont megint összefogásról, előválasztásról van szó, ami inkább a Fideszt segíti.”
Filippov az európai parlamenti választást „kockázatos, kellemetlen akadálynak” tartja, amelyen „túl kell esni” valahogy, igazán komoly tétet az önkormányzati választásoknak tulajdonít. Úgy véli, minél több település vezetését sikerül megszereznie az ellenzéknek, annál nagyobb eséllyel építhetik újra magukat helyi és országos szinten.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
