Nagyböjt 3. vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 4,5–42)
„Adj innom!” – fordul kérésével Jézus a szamariai asszonyhoz. „Adj innom!” – visszhangozza felénk is az Üdvözítő szavait az evangélium. A Mesterét, akit nemsokára úgy látunk, mint a keresztfán szomjazót. Ő felénk is kifejezi: szomjazza a hitünket.
Mennyire természetesnek tűnik az európai civilizált élet mindennapjaiban, hogy megnyitjuk a csapot, és vég nélkül folyik belőle a felbecsülhetetlen értékű ivóvíz! Milyen hamar megéreznénk a hiányát, ha nem így volna! Elég a nyári hőségben néhány óra komoly szomjazás, folyadékvesztés, és máris minden csepp vizet meg tudunk becsülni.
„Hallgass a szomjadra!” – hallhattuk régebben egy üdítőital reklámjában. Nagyböjt elém hozza a kérdést: hallgatok valójában a lelki szomjúságomra? A lelkiéletben is megtapasztaljuk: az Istenre szomjazó ember sokszor „tüneti kezelésként” akarja csillapítani lelki szomjúságát különféle értéktelen ígéretekkel, praktikákkal, mágiával, álmisztikummal, újpogány kultuszokkal. Ám azoktól – miként testünk is a túlédesített, mesterségesen színezett, ízfokozókkal „felturbózott” műitaloktól – igazából csak még szomjasabb lesz. „Hallgass a szomjadra!” – lehetne ez a szent negyven nap lelki felszólítása is: hallgassunk a belső Isten-szomjra, és lépjünk oda Krisztushoz, az „élő vizek forrásához”, akinél nemcsak felüdülhetünk, hanem meg is tisztulhatunk.
Néhány éve az egyik idősotthonba látogatva egy elhanyagolt, régóta szomjazó beteg kért inni. Amikor odanyújtottam neki az ágyától számára elérhetetlen távolságban hagyott vizet, remegő kézzel, mohón itta, míg teljesen ki nem fogyott a palack. Szent Ferenc szavai jutottak eszembe: „Áldott légy, Uram, Víz húgunkért. Oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.” A kiszáradt test követeli a vizet. Újra meg újra megszomjazunk: a folyadékot állandóan pótolni kell.
„Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, nem szomjazik meg soha” – ígéri Jézus. A boldogság, a valódi szabadság, az örök élet vágyát csak ő tudja betölteni a szívünkben. Aki már ivott az ő Forrásából, nem is vágyik igazán másra, zavaros, holt állóvízre. Jobb a csobogó forrásvízből innunk, mint a régóta állott tartalékból. A kegyelmet sem „konzerválhatjuk” magunknak csupán karácsonyi és húsvéti szentségvételekkel. Életadó forrásukhoz folyamatosan kell járulnunk. Jézust mindig ott fogjuk találni, és rádöbbenünk: nemcsak mi szomjazunk rá, hanem ő is ránk!
Nem elég csak egyszer-egyszer meglátogatni az életadó vízforrást. Az igaz ember „olyan, mint a víz partjára ültetett fa, amely kellő időben gyümölcsöt terem, és levelei nem hervadnak” (Zsolt 1,3). Ez a „kegyelmi élet vize” nem e világ vízháztartásának körforgásába illeszkedik, hanem „örök életre szökellő vízforrás”. Keresztségünk vizéből életre támadva létünk, szomjúságunk állandóan Krisztus felé hajt bennünket. Jöjjünk bátran, és hívjunk másokat is, hogy a közelben lakozva soha ne fogyjon ki vizünk (vö. Iz 33,16), és hálaadással mondhassuk: „Minden forrásom belőled fakad” (Zsolt 87,7).
Kovács Zoltán rektor
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
