„Ha utódot hagysz a világra, gyakorlatilag halhatatlan leszel, mert benne te tovább élsz majd”, mondta az egyik volt tanárom, a felvidéki kosárlabda élő legendája a múlt héten, amikor egy barátommal és az egyik felvidéki magyar, szlovák válogatott női kosarassal beszélgettünk egy kávézó teraszán. Az illető kosáredzőt nagyra tartom, elsősorban, mert túl a hetedik ikszen is él-hal a kosárlabdáért. Másodszor, mert egész életét Somorján élte le és itt tesz a helyi közösségért. S azért is nagyra tartom, mert sok olyan életbölcsességet mond, melyek, bár egyértelműnek tűnnek, de úgy, ahogy ő azt felveti, még sosem gondolkoztam el rajta. Ilyen a fent említett gondolat is.
Május 29-én eltávozott körünkből Jankovics Marcell Kossuth- és Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező, grafikus, könyvillusztrátor, kultúrtörténész és író, akivel jó kapcsolatot ápoltam. 2014 őszén interjút készítettem vele otthonában. Emlékszem, remegő, elcsukló hangon, szétszórtan, dadogva tettem fel egyszerű kérdéseimet a nagyapjáról, akinek hagyatékát kutatom, s aki miatt Marci bá´ olyan volt nekem, mint a harmadik nagyapám. Esetlen kérdéseimre barátságosan, kedvesen, szelíden válaszolt, mintha a legprofibb újságírónak felelne.
Március végén egy e-mailben azt írta, eljutott hozzá nagyapjáról a Felvidék.ma-n megjelent írásom, és nagy örömöt okozott neki. Kevés ilyen megtisztelő üzenetet kaptam eddig életemben…
Április végén állapotára irányuló kérdésemre azt írta: „Tűrhetően vagyok, csak nem egészségesen.” Júniusra azt terveztük, sétálunk egyet a Vérmező és a Pauler utca körül, ahol nagyapja utolsó éveiben naponta sétálgatott, és ahol 1939 óta élt, amikor el kellett hagynia szeretett városát, Pozsonyt.
– mondta a februárban vele készült interjúban. „Most egy betegségből kifolyólag átérzem a két kifejezés különbözőségét. Olyan helyzetben vagyok, amelyből lehet, hogy küzdelem lesz, de az is lehet, hogy hiábavaló küszködés. Nem tudhatom, melyik áll előttem. Utóbbi sem lenne akkora tragédia, hiszen a nyolcvanadik évemben járok. Hálát kell adnom érte, hogy még nem állt le az agyam, eszembe jutnak a szavak, amiket keresek és tudok dolgozni.”
Hát igen, Jankovics Marcellnek élete végén a küszködés jutott.
Vasárnap délután Máriavölgyben jártunk az Esterházy Akadémia hallgatóival, Gubík László igazgatóval és Molnár Imre történésszel, aki Esterházy János életének legjobb ismerője.
A zarándoklat apropója az volt, hogy Esterházy János a két világháború között minden évben gyalogos zarándoklatot szervezett Pozsonyból Máriavölgybe, a június negyedikéhez legközelebb eső vasárnapon. Részt vettünk a szentmisén, melyet a helyi, egyébként lengyel atya tartotta szlovákul, majd pedig végigjártuk a máriavölgyi stációkat, s minden állomásnál Esterházy János keresztútjának állomásait olvastuk. (Aki teheti, olvassa el az Esterházy János keresztútja című cikket a Felvidek.ma-n)
A bevezetés így szól: „A háború vége felé, amikor a pesti ostrom kezdődött, kezdtem imádkozni azért, hogy a jó Isten engedje meg, hogy szenvedések és nélkülözések árán méltóvá váljak arra, hogy megtisztulva követhessem. Mivel ezt kértem, ezért imádkoztam, s amikor az oroszok elszállítottak, és aztán később is, teljesen nyugodt voltam, és mikor már úgy éreztem, hogy helyzetem nagyon nehéz – egyszerűen azt mondtam magamnak,
Az egyes állomásokon mindig más olvasta fel a szöveget. Az összes állomás megdöbbentő, de a XIII. az, ami a legjobban megmaradt bennem. Ebből idézek: „Megkérdeztem, nem érez-e gyűlöletet vagy bosszúvágyat azok iránt, akik ilyen szörnyű szenvedések tömegét zúdították rá?” „No, hallod! Miért? Minden úgy van jól, ahogy a jó Isten akarja. Ha Ő jónak tartotta mindezt, akkor ez nekem is jó. Ki vagyok én, hogy a jó Isten akaratát ellenezzem?” (Esterházy húgának naplójából)
Tehát minden úgy van jól, ahogy Isten akarja. Felfogjuk mi ezt a mondatot? Esterházyt megkínozták Szálasiék, koholt vádak alapján halálra ítélték, majd a Gulágba vitték, végül a börtönben teljesen lebetegedve, fájdalmak között szenvedve halt meg, és mégis azt mondta: „Ha a Jóisten helyesnek tartotta ezt, akkor az neki is jó.“ Egy ember háromféleképpen lehet tehát halhatatlan. Először úgy, ahogy az írás elején idézett edző úr mondta: ha utódai lesznek. Másodszor úgy, ahogy Esterházy János lett az: akinek bár voltak utódai, a felvidéki magyarságért áldozta fel magát.
Csak nekünk nehéz, akik itt maradtunk… Kedves Marci bá´, mi már nem találkozunk ebben a világban. Viszont a csodálatos hagyatéka miatt Ön már most hallhatatlan! Köszönök mindent. Az Isten áldja!
Megjelent nyomtatásban, a Csallóköz hetilapban
(Méry János/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
