A kapzsiság bizony felülkerekedett a köpönyegforgató William Morris gyáros és részvényes erkölcsiségén. Az arzén rejtőzködő gyilkosként szedte áldozatait a családok otthonaiban, de a brit gazdaságban is nagy szerepet játszott.
Még a Türelem című vígopera librettistája, W.S. Gilbert is belevette szövegébe a kor nagy botrányát. A célpont William Morris textiltervező volt, aki a század felkapott színét reklámozta: az élénkzöldet, amelyet eredetileg egy svéd laboratóriumban állítottak elő. Miután Nagy-Britannia legdivatosabb otthonaiban sorra ütötte fel fejét egy rejtélyes megbetegedés, Morris tapétáit – amelyektől még Viktória királynő háza sem volt mentes – arzénnel teli gyilkosokként emlegették. A tervező kétségbeesetten próbált elhatárolódni a balhétól, de többen fel is jelentették.
William Morris
Morris, az 1860-as évektől készített tizenegy tervéből kilenc tartalmazott arzént, de folyamatosan tagadta bűnösséget, és elítélte az általa „arzénpániknak” nevezett jelenséget. Az egészet a betegeik megfelelő diagnosztizálására képtelen orvosok koholmányának tartotta. Véleménye szerint a megmagyarázhatatlan betegségeket „a vécének kell tulajdonítani, amely szerintem minden betegség forrása”. Bár ez siralmasan nevetséges kifogásnak tűnhet, mégis volt némi alapja.
A kolera utazik a Temzén
Florence Nightingale katonák ezreinek életét mentette meg azzal, hogy alapvető higiéniai intézkedéseket vezetett be, mégsem volt hajlandó elfogadni a baktériumok létezését. Ehelyett ragaszkodott ahhoz a hagyományos meggyőződéshez, hogy a betegségeket a rossz gázok, az úgynevezett miazmák, például a rothadó ételekből vagy mocsarakból áradó mérgező bűz okozza. Ez az elmélet egyébként évszázadokon át kitartott, és rengeteg bizonyíték akadt, amely látszólag alátámasztotta. Például a többször is visszatérő kolera, ami leghevesebben az igen piszkos nyomornegyedekben tombolt. A miazma hívei ezért még azt követően is kételkedtek, hogy 1854-ben John Snow a vízellátásra vezette vissza a Sohóban kitört járványt.
A legvehemensebb viták Londonban voltak, ahol a Temze minősége évtizedek óta romlott. A folyó színe és szaga naponta emlékeztetett arra, hogy a város szó szerint túlcsordult. A középkori vízelvezető rendszer már nem tudott megbirkózni az egyre növekvő lakossággal. És ezen a ponton térünk vissza Morris felvetéséhez: a vécékhez, amelyek tartalma gyakran egyenesen a folyóba ürült. Ráadásul a bűzös, mérgező füstök kiszivárogtak az ócska csöveken keresztül a levegőbe.
1828-ban egy királyi bizottság egyetértett abban, hogy valamit tenni kell. A kormány azonban nem hozott döntést, egészen 1858-ig, a Nagy Bűz nyaráig, amikor a hőmérséklet hirtelen magasba szökött, a vízszint lecsökkent, és tekintve, hogy a parlament a Temze mellett áll, a szag olyan elviselhetetlenné vált, hogy végre léptek. Új törvényeket fogadtak el, és nekiláttak a ma is működő földalatti csatornahálózat megépítésének. De még azután is, hogy a szennyvizet hatalmas alagutakban messzire elszállították, a vízművek kéményei a keletkező gázokat a légkörbe engedték. A Morrishoz hasonló miazma-pártiak pedig ezeket a mérgező felhőket tették az egészségügyi problémák felelősévé.
Az arzénzöld – figyelmeztetett a Punch (szatirikus hetilap) újságírója – „a halál és sír árnyalata”. De túl késő volt: a 19. század elejétől kezdve ez az olcsó színezék az édességeket, a papírt, a ruhákat, a festéket és más háztartási cikkeket rettentően élénk színűvé tette. Különösen népszerűek voltak a művirágok, amelyeket alulfizetett (gyerek)munkások készítettek, akik naponta akár 16 órát is eltöltöttek festéssel. Az orvosok a számtalan bőrfekélyt, gyomorfájást és hányást a műhelyek körül lebegői „ördögi pornak” tulajdonították. Egészen 1861-ig – amikor is egy virágkészítő iszonyú kínok között meghalt –, nem történt intézkedés.
Ilyen harsogó zöldet csinál az arzén
A 19. század közepére az olyan innovációk, mint a gőznyomtatás és a nagyüzemi papírgyártás azt jelentették, hogy a tapéta sokkal megfizethetőbbé vált. A zöld egyre népszerűbbé vált, sok ezer otthont díszítettek vegyi papírokkal és szövetekkel, az ott lakók pedig fáradtságról, fejfájásról, émelygésről, szemfájásról panaszkodtak orvosuknak. A nőknél a tüneteket gyakran idegproblémáknak tulajdonították. A szenvedőket ágyba tették, az ablakokat becsukták – így maradtak a betegek összezárva az arzénnel fertőzött falakkal, függönyökkel és ágytakarókkal.
Bár eleinte értetlenül álltak a dolog előtt, az orvosok szisztematikus vizsgálatokat végeztek, hogy megerősítsék a berendezés és a betegség kialakulása közötti összefüggést. De az arzéntagadók a statisztika korlátaira hivatkoztak: talán csak a véletlen műve volt, hogy a betegek akkor gyógyultak meg, amikor a falakat lecsupaszították. Voltak olyan orvosok is, akik arzénes cigarettát ajánlottak ideggörcsök csökkentésére; Fowler arzénes lázgyógyszerét pedig még az 1970-es években is jegyezték. A mérgezés pontos mechanizmusát nehéz volt meghatározni, mert a tünetek változatosak voltak, és nem mindenkit érintettek ugyanúgy. További nehézséget jelentett annak megmagyarázása, hogy az arzén hogyan került a falról az emberek szervezetébe. Csak a 20. században sikerült azonosítani azt a konkrét halálos gázt, amely a tapétából gombák hatására vagy nedves körülmények között szabadul fel.
Az arzént ajánlották idegességre is
Miközben a kormány tétovázott, a gyártók engedtek a lakossági tiltakozásoknak, és felhagytak a szintetikus festékek, illetve tapéták használatával. Ám a közegészségügyi tisztviselők továbbra is vonakodtak a kormányzati törvényhozástól. Míg más európai országok korlátozásokat vezettek be polgáraik egészségének védelme érdekében, addig Nagy-Britanniában sokan a szabadság mantrája mögé bújtak, hogy megvédjék az iparosok kereskedelmi érdekeit.
Ekkoriban Morris már maga is tiltakozott az olcsó, szintetikus festékek ellen, sőt, vezető kampányarcává vált a hagyományos pigmentek újraélesztésének – cége azonban csak 1883-ban hagyta el végleg az arzént a termékeiből. Ebben az üzletben ugyanis kiváltképp érdekelt volt, hiszen vagyona apja bányászati vállalkozásából származott, aki egy időben a világ arzéntermelésének felét előállító vállalat fő részvényese volt.
Márkajelzése
1864-ben egy vizsgálat feltárta a családja rézbányáiban uralkodó szörnyű körülményeket. De ez sem akadályozta meg, hogy a Devon Great Consols igazgatója legyen, amely alacsony minőségű rézércből arzént állított elő. A belügyminisztérium a gyárban is körülnézett, és kiderült, hogy a munkások nem megfelelő védőruhát viseltek, illetve gyakran haltak meg tüdőbetegségben. A jelentést azonban soha nem hozták nyilvánosságra: az arzén túl nagy szerepet játszott a brit gazdaságban – írta meg a History Today.
Nos, bármit is tett Morris, a világ láthatóan megbocsájtott neki, merthogy ma is kaphatók az általa tervezett tapéták – meglehetősen borsos áron. Remélhetőleg nem az arzén dobja meg az értéküket…
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
