A liberálisok által uralt intézményrendszer képtelen volt értékelhető szakmai munkát végezni
A hajléktalanok közterületen történő életvitelszerű tartózkodását tiltó törvény nem várt intenzitású reakciókat generált, messze túlmutatva a témának tulajdonképpen (normális esetben) egy szűk szakmai közeget érintő dimenzióján. Hirtelen mindenki szakértővé vált, a beszédtér erősen a politika irányába tolódott, a balliberális média embertelenséget, az elesettek megbélyegzését, fasizmust vizionál.
Egy jelentős aspektusról azonban senki sem vesz tudomást: a törvényre többek között a hajléktalanellátó szervezetek és a szociális ellátórendszer impotenciája, diszfunkciói és liberális működtetőinek tehetetlensége miatt volt szükség, akik az elmúlt csaknem harminc évben nem voltak képesek semmilyen szakmailag értékelhető teljesítményt produkálni, az utóbbi nyolc évben pedig sok esetben bojkottálták a számukra ideológiailag nem elfogadható kormányzati kezdeményezéseket. A közvélekedés és a laikusok szerint a szakemberekre, az ellátás működtetőire kell bízni a segítést. De mi a helyzet akkor, ha valójában nincsenek szakemberek, és nem tudnak hatékonyan segíteni?
A mai hajléktalanellátó intézményrendszernek a kezdetektől máig meghatározó pozícióban lévő prominensei – Győri Péter, Iványi Gábor, Vecsei Miklós – ugyanis mind a kilencvenes évek SZDSZ irányította, neoliberális gazdaságfilozófiát és szociálpolitikát hirdető álcivil szervezeteiből, „szellemi műhelyeiből” verbuválódtak, olyan etalonokkal, mint a Szegényeket Támogató Alap, Solt Ottília vagy Ferge Zsuzsa. Ez a marxista csoport nagyon jól elvolt a Demszky-éra langymeleg vizében a fővárosban, soha nem hallottuk őket tiltakozni a Bokros-csomag, az utcai szociális munka normatíváját csökkentő törvények, a társadalombiztosítás tervezett privatizációja ellen, de csendben voltak a Lipót bezárásakor is, amely több száz pszichiátriai beteget szabadított akkor a hajléktalanellátásra.
Ez a társaság nem volt képes megszámolni az országban élő hajléktalanokat, noha ez minimális ráfordítással egy-két hét alatt megvalósítható lenne. És ugyanez az elit termeli a ma és a jövő liberális agymosáson átesett szociális munkásait az ELTE-n vagy Iványi Gábor iskolájában, pedig tapasztalataim szerint nagyon sok reálisan gondolkodó, értelmes, szakmáját szerető szakember került és kerül ki a képzőintézményekből, akik ebben a szociális ellátórendszert uraló liberális diktatúrában nem mernek kilógni a sorból.
A mostani törvényre szükség sem lett volna egy funkcionálisan működő ellátórendszer megléte esetén, amely a politikai performanszok, a hazug liberális lózungok, a semmittevés helyett mára már tapasztalatokkal felvértezve, a valódi problémákra reagálva megteremthetett volna egy jól működő hajléktalanellátást. Olyat, amelyik felméri a szükségleteket, van elképzelése a hajléktalanság kialakulásához vezető utakról és egyéni sorsokról, vagyis diagnózist állít fel és ehhez igazítja a segítés módját.
A mai ellátórendszer nem hajlandó elfogadni, hogy a hajléktalanságnak nem elsősorban strukturális okai vannak, hanem főként az alkalmazkodási diszfunkciókban gyökerező pszichoszociális okai, amelyek kialakulásáért elsősorban az egyén felelős. Ennek kimondása persze elképzelhetetlen, hiszen ugye mindenért a csúnya állam felelős, meg a munkanélküliség, meg a munkásszállások bezárása, meg az infláció, meg a kilakoltatások, meg a Náncsi néni.
Már a hajléktalanság problémájának felszínre kerülésekor egy általam Mezei Györggyel közösen végzett kutatás alapján világossá vált, hogy a hajléktalanságot egy hosszú lecsúszási folyamat (sokszor öt-tíz év) előzi meg a társas kapcsolatok megromlásával, alkoholizmussal, pszichiátriai betegségekkel, a munkahely elvesztésével, válással. Jellemző, hogy a kutatás eredményeit is magába foglaló könyvem megjelenését 1994-ben Győri Péter megpróbálta megakadályozni, illetve cenzúrázni, akkor még sikertelenül.
Senki sem lesz tehát egyik napról a másikra hajléktalan, ahogyan azt az ellátórendszer működtetői vagy az ellátórendszerhez szoros szálakkal kapcsolódó A Város Mindenkié nevű szélsőbaloldali gerillacsoport hangoztatja, amely az elmúlt években mérhetetlen károkat okozott a hajléktalanellátásnak olyan orbitális szociológiai nonszenszek közbeszédbe emelésével, mint az úgynevezett lakhatási szegénység, üresen álló lakásokat a hajléktalanoknak, a szegénység és a hajléktalanság fogalmának összemosása, és eddig még egyetlen szakember sem emelte fel szavát a hajléktalanokat politikai célokra felhasználó gyakorlatuk ellen sem.
A hajléktalanság ugyanis paradox módon nem elsősorban a lakástalansággal írható le, az már egy következmény; az elsődleges ok a személyiség részleges működésképtelensége, betegsége, és ennek gyógyításával orvosolhatók vagy mérsékelhetők a bajok. A hajléktalanság nem a szegénység alsóbb foka (az a nyomor), sokkal inkább pszichológiai okokra visszavezethető, sokszor visszafordíthatatlan létminőség, vagy ahogyan egy neves szakember még a kilencvenes évek elején találóan megfogalmazta: lassú öngyilkosság.
Jelenleg a fővárosban a legrosszabb a helyzet, ahol a liberálisok által uralt intézményrendszer eddig képtelen volt értékelhető szakmai munkát végezni. A mostani törvény előzményének tekinthető, az utcai létformát visszaszorítani szándékozó, a közterületek használatát korlátozó 2013-as rendelet megvalósítását bojkottálták, már akkor is a liberális „értékekre” (emberi jogok, a hajléktalanok megbélyegzése, hatósági terror) hivatkozva.
Az Aluljárók helyett emberibb körülmények nevű programban magam is részt vettem, és többek között azt tapasztaltam, hogy Iványi Gábor szervezete, az Oltalom-alapítvány, amely az államtól kapott szociális normatívából működött, kifejezetten akadályozta a program megvalósítását, élelmiszerrel, takaróval és „jó szóval” arra biztatták az aluljáróban élő hajléktalanokat, hogy ne menjenek el onnan, ne vegyék igénybe az ellátórendszert és a szállásokat.
Budapesten a hajléktalanellátás konzorciumi formában működik, két szervezet irányításával: az egyik a Győri Péter volt SZDSZ-es politikus, a legutóbbi időközin csúfosan elbukó álcivil vezette, az SZDSZ ideológiáját továbbvivő Menhely Alapítvány, a másik az állami támogatásokért cserébe a kormánnyal szemben lojalitást mutató Magyar Máltai Szeretetszolgálat. A konzorcium a fővárosi önkormányzat által juttatott egyre növekvő összegű, milliárdos nagyságrendű támogatások ellenére sem tudott értékelhető eredményeket felmutatni, fő célját pedig, a közterületen élő hajléktalan emberek minél nagyobb számban történő szállásokra juttatását végképp nem sikerült megvalósítani.
A mostani törvény sikeres megvalósításával és eredményességével kapcsolatban is vannak aggályaim, mely aggályokat nem elsősorban a HVG vagy a 444 cikkei, hazug hírei, a súlytalan minitüntetéseket szervező liberális szervezetek sivalkodása, hanem a hajléktalanellátó szervezetek és a szociális szakma ellenállása táplálja. A Menhely Alapítvány már ki is fejtette egyet nem értését a törvénnyel kapcsolatban.
Javaslom, ha valaki közelebbről szeretne megismerkedni a mai hajléktalanellátó rendszer működésével és szereplőivel, menjen el a Hajléktalanellátás országos konferenciájára Balatonföldvárra (elég egyszer, nyolc éve ugyanaz a műsor megy), ahol röviden a következőkben lehet része: Győri Péter előadása a fasiszta, nacionalista, hajléktalan- és szegénynyúzó, a hajléktalanok ellen rendőrterrort működtető Orbán-rezsim gonoszságairól és arról, hogy a szociális szakemberek az embertelen körülmények ellenére remekül végzik szakmai munkájukat (legkivált persze ő).
Kocsis B. Mihály
A szerző szociális munkás
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
