Mélyen tisztelt Honfitársaim! Van egy baromi jó magyar film a mozikban, úgyhogy basszus, élvezzétek már!
Szóval tessék ráírni egy rég nem látott cimborára, venni jegyeket, a büfében kérni egy minél nagyobb nachost, nyilván jalapenoval meg kétféle szósszal, literes kólát hozzá, és hadd szóljon!
De persze, akinek kell egy kis motiváció, annak azért mondok néhány dolgot én is, meg tolmácsolom a „Viszkis”, azaz Ambrus Attila gondolatait is (idézőjelben ezeket lehet majd olvasni alább). Spoilerről most nincs értelme beszélni, hiszen a történetet úgyis mindenki ismeri (de azért nem is idézem fel részleteiben, hadd legyen benne ilyen téren is izgalom, ha fakóbbak az emlékek).
Antal Nimród leforgatott Budapesten egy olyan hollywoodi filmet, amely miatt nincs az a szekunder szégyenérzete az embernek, mint amilyenekkel Sas Tamás hagyott maradandó kulturális károsodást a magyar filmtörténetben. Egy olyan filmet, amelynek jelenetei látványban és ritmusban koherensek, és amelyet úgy lehet élvezni, hogy közben nem üvölt a mozivászonról az, hogy okosba’ össze lett rakva valami gagyi kelet-európai hamisítvány. És pörgős, izgalmas, vagány (Yonderboi-nak külön dicséret a zenéért).
„Két és fél éven keresztül gyakorlatilag minden héten felhívott Amerikából, és meséltem, meséltem, meséltem. Aztán elmentünk Erdélybe, elmentünk jópár helyre. Elég sokat iszogattunk ahhoz, hogy ő is képbe kerüljön. De nem akartam nagyon beleszólni a filmbe. Maximálisan megbíztam Nimródban. A személyisége garancia volt nekem.”
Persze az elmúlt években láttunk már néhány tényleg jó magyar filmet, úgyhogy nem kell sznoboskodni, nincs már annyira alul az a bizonyos mérce. A viszkis pedig nem a gagyihoz képest jó, hanem önmagában nagyon jó. Igaz, ne várjunk tőle filozófiai mélységeket vagy amolyan jó kis bölcsészmoralizálást sem. De miért is kellene várnunk? Pont ez a baj egy csomó kritikával, amelyet megírtak az elmúlt napokban, hogy olyanokat vetnek például a forgatókönyv szemére, hogy
– nem eléggé van kidolgozva a főhős tragikus múltja, a sors, amely a bankrablásokig vezette,
– nem láttatja eléggé a rendszerváltozás utáni világ romlottságát, amely megszült egy modern Rózsa Sándort,
– nem látjuk a szuperhősi attribútumokat, nem válik abszolút pozitív főhőssé, kevés a mesei elem,
– túl kevés a bűnbánat és a büntetés jogosságának hangsúlyozása, akár még pozitív példaként is szolgálhat.
És ez csak néhány a fellelhető, sokszor egymásnak ellentmondó vélemények közül. És én csak azt nem értem, hogy mi a fenéről beszélnek.
Van egy történet a kilencvenes évekből, amelyet a fél ország nyomon követett, és az akkori szemüvegén keresztül ki-ki úgy értékelte, ahogy akkor azt jónak látta. Aztán a főhősünk letöltötte börtönéveit, megbűnhődött mindazért, amit elkövetett, és bemutatta, hogy hogyan lehet úgy kijönni hosszú évek után, hogy ne egy idegroncs legyen, de ne is egy Terminátor. Be tudjon illeszkedni abba a társadalomba, amely már nem ugyanaz, amelynek a hibái miatt és a hibáit kihasználva a „Viszkissé” vált, így hát most már ő sem ugyanolyan, ő már Ambrus Attila.
„Van egy jelenetem a filmben, amibe bele is sültem a forgatáson. Nyolcvan ember röhögött rajtam. Nem az én műfajom ez a filmforgatás. Tíz bankot ki tudnék rabolni, míg egy snittet leforgatnak.”
Az élettörténete pedig legalább annyira tökéletes alapanyag egy filmhez, mint amennyire nem. Amit látunk a filmvásznon az 95%-ban a valóság volt (mint tőle megtudtam, csak néhány történésen lett változtatva, hogy pörgősebb legyen, így például ami a filmen mondjuk egy rablás, az valójában több rablás összesűrítve, vagy például egy női karaktert látunk, de a valóságban több nő volt jelen az életében), és valljuk be, tényleg olyan, amely filmért kiált.
„Az én filmemet simán meg lehetett volna csinálni három részből. Annyi nyomorúságon, szivatáson átmentem, hogy érdekes lehetett volna mind, de direkt nem akartam durva jeleneteket bemutatni, hogy nehogy az legyen, hogy azért raboltam bankot, mert szar volt a gyerekkorom. Mondjuk a javítóintézetben nagyon durva dolgok voltak. Meg akartak ölni, átszúrták a kezemet, azért hatszáz román között helyt kellett állni nagyon sok tekintetben.”
Tragikus családi háttér, javítóintézet, román katonaság, iratok nélküli budapesti túlélés, bankrablások, autósüldözés, szökés stb. Ezek nem hétköznapiak. Ugyanakkor végig át voltak itatva a valóság színeivel. Nem hősöket és gonoszokat látunk, hanem embereket jó és rossz döntésekkel. Nem szuperképességeket, nem sebezhetetlenséget, és nem mindig önzetlenséget, józan belátást, ésszerűséget. Ott van a szereplőkben az egó, a büszkeség, a céltalanság, a hatalmaskodás, a kihasználás, az átverés és még sok más olyan dolog, amely emberivé teszi őket. A kihallgatasárt felelős zsaru például egészen kiváló. Márpedig persze, hogy disszonanciát okoz a nézőben az, ha lát egy már-már mesei (mondjuk rémmesei) gyermekkort, majd pedig ezután néhány felnőttkorban adott rossz választ.
„Annyit mondtam a Bencének, hogy ha hitelesen el akar játszani, akkor minimum el kell lopnia egy csokit egy közértből. Ha nem érzi át az adrenalint, akkor nem tudja majd átadni azt a filmen, hogy ő valóban stresszben van. Viccen kívül, bár aztán annyi volt állítólag, hogy a székesfehérvári pályáról edzés után elhozott egy korongot…”
És lehet azt mondani, hogy ezáltal a néző nem pontosan tudja, hogy mit is akar a film közölni, de szerintem a válasz egyszerűségében van a zsenialitása: nem ver át. Nem elégíti ki a kelet-európai szuperhősre való vágyakozást (de ad belőle kóstolót) és nem akar bölcselkedni, se moralizálni, se tanítani. Mert talán – és remélem, nem érti félre – a „Viszkis” sem akarta ezeket. Persze biztos simogatta az egóját, hogy kapott figyelmet (és tessék figyelni majd, amikor erről szól a jelenet), de valójában az egész egy nagy buli volt, egy jó szórakozás, amiért aztán letöltötte azt a büntetést, amellyel ki is lett egyenlítve a számla (és most ne menjünk bele, hogy mennyire volt jogos a mérték, mert ez már ma tényleg mindegy).
„Ha bárhol meghallok egy szirénát, kicsit azért befeszülök, előjönnek a régi reflexek.”
A film tehát kiváló szórakozás, igazi kikapcsolódás. Az pedig hihetetlen menő, hogy akinek a történetét látod, az itt van köztünk. Ő pedig egészen biztosan azt szeretné (akárcsak talán Antal Nimród és Szalay Bence, a főszerepet játszó színész), hogy jót szórakozzon mindenki, amikor nézi a filmet, és tutira nem azt, hogy annyi felé szakadjon a közönség, ahány ponton el lehet ezen moralizálgatni. Főleg, hogy ez a film is olyan (köszönhetően annak, hogy a „Viszkis” tényleg csak a „miénk”), amely biztosan összeköthetne minket, magyarokat. Nekünk ő volt az, akit szívesen megnézünk a moziban, az ő története biztosan megkülönböztet másoktól. Pont ugyanazon a keserédes, sírva-vigadós módon, mint az, ami a filmben is elhangzik, hogy például míg az amerikaiak csinálják, a franciák nyerik, mi keressük a pénzt. Hát nem igaz?
fotók: A Viszkis Facebook-oldala
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
