Magyarként már úgymond „megszokhattuk”, hogy a történelemórákon rendszerint kizárólag a vesztes csatáinkat, a magyar államiság szempontjából valóban kritikus momentumokat tanuljuk az augsburgi vereségtől kezdve Muhin át Mohácsig. Ezek az események ténylegesen katasztrofális hatással voltak a Magyar Királyságra, illetőleg a Magyar Nagyfejedelemségre (Augsburg talán kevésbé), de bőven vannak olyan pontjai is a történelmünknek, amelyekre büszkék lehetünk. Tanításuk és köztudatba helyezésük két okból fontos. Egyrészt pusztán szakmai, történészi szempontból, hiszen ugyanúgy ezek az események is a magyar történelemhez tartoznak, így átfogóbb és koherensebb képet kaphatunk a történelmünkről. Másrészt pedig nagyon ideje lenne leszámolni a „kicsi és vesztes nemzet” mítosszal, mely ugyanúgy kádári örökség, mint a „merjünk kicsik lenni” vagy éppen a „Kádár-kaptárként” emlegetett panelfalanszter. Igényünk van a változásra, ennek szellemében emlékezünk most meg a pozsonyi csatáról.
A magyar honfoglalás (egyesek szerint csak Kárpát-medencébe való visszatérés) után törvényszerű volt, hogy nem mindenki nézi jó szemmel a magyarok folyamatos terjeszkedését. 896 után folyamatosan tágítottuk határainkat nyugaton, a Keleti Frank Királyság kárára. A magyarok megsemmisítése, vagy legalábbis a frank területekről (Pannonia, Morva Fejedelemség) való kiszorítás érdekében Liutpold bajor őrgróf hadjáratot hirdetett őseink ellen 907-ben. Mivel céljához segítséget nyújtott a király Gyermek Lajos (a hadjárat is az ő – nyilvánvalóan névleges – vezetésével zajlott) valamint maga a pápa is, talán nem túlzás kijelenteni, hogy egy szisztematikus nyugat-európai vállalkozásról beszélhetünk a magyarok kiirtásának céljából. Ennek szellemében kelt útra és vonult fel a Duna mentén 907 júniusában az egyes feljegyzések szerint (megint mások szerint ez túlzás) 100 ezer főt számláló haderő.
Johannes Aventinus történetíró szerint a Duna két partján vonuló seregek (Liutpold és Theotmár salzburgi érsek vezetésével) utánpótlását biztosító, a Dunán lefelé úszó hajókat a magyarok tüzes nyilakkal megsemmisítették már a csata első napján (907. július 4.), valamint felőrölték Theotmár seregét is. A hajók felgyújtásának köszönhetően a seregtestek képtelenek voltak egyesülni, így a magyarok egyenként könnyűszerrel leszámolhattak az amúgy számbeli fölényben lévő ellenséggel, így másnap, július 5-én lemészárolták Liutpold őrgróf seregét is. A korabeli krónikák és halottaskönyvek szerint a nyugati seregeket megsemmisítő vereség érte. Elpusztult a Keleti Frank Királyság előkelőségeinek nagy része, így például Theotmár és Liutpold is, valamint a magyarok további területeket nyertek nyugaton az Enns folyóig, mert a győzelem után üldözőbe vették a megmaradt frank haderőt.
Mit köszönhetünk a pozsonyi csatának? A Magyar Nagyfejedelemség megszilárdulását, a kiüldözésünkre való kísérletek teljes bukását. Nyugat-Európa hosszútávon volt kénytelen számolni jelenlétünkkel, s a következő évtizedeket valóban a „magyarok nyilaitól ments meg, Uram minket” szellemében töltötték, egészen 955-ös augsburgi vereségünkig. Ez a pár évtized lehetőséget nyújtott eleinknek a kontinensméretű kalandozásokra, Augsburgot követően pedig a magyar államiság legelső pilléreinek lerakására. Géza fejedelem és Szent István nyomán pedig beilleszkedtünk a korabeli keresztény Európa rendjébe, megágyazva ezzel a Magyar Királyságnak, mint középkori nagyhatalomnak. A pozsonyi csatát követően több mint 120 évig nem hatolt be idegen sereg a Kárpát-medence területére. A Nyugat számára akkora sokkhatás volt a pozsonyi vereség, hogy Magyarországnak így bőven volt ideje a megerősödésre és az államiság kiépítésére.
Mégis mi okozhatta ezt a hadtörténeti bravúrt? Egyrészt az Európa számára jobbára ismeretlen nomád harcmodorunk, másrészt a fegyverzetünk. A bajorok nem ismerték sem a reflexíjat, így az ebből származó előnyöket sem a nehézlovassággal szemben, valamint a menekülést színlelő ellentámadás taktikáját sem.
Ki vezethette a magyar haderőt? Erre három elmélet látott napvilágot. Vagy Árpád fejedelem, vagy fia, Zolta (Solt). E szerint az elmélet szerint a frankok éppen azért támadtak a fejedelemségre, mert Árpád közvetlenül előtte halt meg, így kihasználva az utódlás körül kialakuló vélt fejetlenséget. A harmadik opció szerint pedig szintén Árpád, de a pozsonyi csatában lelte halálát.
Talán nem túlzás a pozsonyi csatát első sikeres honvédő háborúnknak nevezni. Az esemény a magyar történelem elhanyagolt, de annál fényesebb lapjaira illik. A magyar humán értelmiségnek pedig óriási felelőssége van abban, hogy az ilyen momentumok köztudatba kerüljenek, hiszen világosan látszik: van mire büszkének lennünk. A sikeres múltból való építkezés pedig elengedhetetlen a nemzet számára, amely segít kialakítani egy erős és öntudatos jelenkori nemzeti karaktert. A jövőben ennek szellemében építkezzünk!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
