Szent Antal ünnepén, június 13-án indult útnak a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány jubileumi zarándoklata Assisibe, Kardos Csongor ferences testvér lelkivezetésével. Zarándokútjuk ötödik napján San Damianóba látogattak, ahhoz a kis templomhoz, ahol a keresztről megszólaló Jézus elhívta Ferencet – itt mutatott be szentmisét Csongor Kardos Csongor OFM. Prédikációjából részleteket közlünk
Isten neve az Ószövetségben azt jelenti: „Én vagyok, aki vagyok.” Ennek a névnek azonban a legmélyebb értelmét Jézus Krisztusban kaptuk meg: „Én vagyok, aki veled vagyok.” Velünk az Isten – Emmánuel. Talán ez fejezi ki leginkább Isten és az övéi közötti kapcsolat lényegét.
Ebben az évben Szent Ferenc atyánk halálára, tranzitusára emlékezünk. Életét szemlélve végigkövethetjük Jézus Krisztus jelenlétét benne: hogyan kapcsolódtak egymáshoz, hogyan jártak együtt a földi élet útján. (…)
A mi életünkben is sok kis halál van, amelyeken keresztül eljuthatunk a feltámadásig. A húsvét nem csupán egy távoli misztérium, nem csak arról szól, hogy egyszer meghalunk, és valamikor a bizonytalan jövőben feltámadunk. A húsvéti valóság az életünk része (…) Ferenc ezt így fogalmazza meg: ami keserű volt, édessé változott. Sok ilyen átalakulás történik a mi életünkben is: veszteségek, krízisek, sötét időszakok, amelyekből végül új élet fakad. Az életünknek van egy húsvéti dinamikája.
Ez a húsvéti átalakulás Szent Ferenc életére is jellemző volt. (…) újra és újra át kellett mennie ezeken a „kis halálokon”. Meg kellett halnia korábbi önmagának: családi kötődéseinek, ifjúkori bűnös életstílusának, előítéleteinek és félelmeinek, amelyek távol tartották a szegényektől és a leprásoktól. (…) azoknak az elképzeléseknek is, amelyeket a rendről és a testvérekről hordozott magában, és amelyekben időnként csalódott. Ezek az átalakulások készítették elő azt a végső átmenetet, amely halálában teljesedett be.
Krisztus is átmenetként beszél saját haláláról: „Átmegyek ebből a világból az Atyához.” Mi is tekinthetünk így az életünkre: mint egy nagy átmenetre az Atya háza felé. És ugyanígy tekinthetünk kisebb-nagyobb sötétségeinkre, nehézségeinkre is. Nem végállomások ezek, hanem átjárók egy új élet, egy új valóság felé.
(…) Szent Ferenc (…) betegen feküdt, mégis örvendezett, énekelt, és ujjongott az Úrban. Illés testvér, a rend akkori vezetője próbálta figyelmeztetni, hogy egy haldoklónak talán nem illene így viselkednie, mert ez megbotránkoztathatja az embereket. Ferenc válasza azonban ez volt:
Ekkorra már kiengesztelődött az egész teremtett világgal, sőt a halállal is, amelyet „halál nővérnek” nevezett. Örömmel várta az Úrral való találkozást.
(…) Ott volt a magány, ott volt a szorongás, ott volt az emberi gyengeség tapasztalata. Ezért imádkozta ő maga is a 142. zsoltárt, amelyet a tranzitus szertartásában mi is szoktunk imádkozni: „Kiöntöm előtte panaszomat, feltárom előtte nyomorúságomat. Amikor elcsügged bennem a lelkem…” (…) Nincs, aki törődne velem, nincs számomra menedék.” Ezek egy szorongatott ember szavai. Mégis ebből a mélységből is Istenhez kiált: „Hozzád kiáltok, Uram, te vagy az én menedékem.”
Cesare Vaiani ferences szerző (…) arról ír, hogyan válik Ferenc halála húsvéti halállá: hogyan lesz az elveszítettségből ajándékozás, hogyan válik az, amit kivesznek a kezünkből, önkéntes odaadássá. Ez végső soron döntés kérdése is. A szándékot mi határozhatjuk meg. Ahogyan Jézus mondja: „Az életemet senki sem veszi el tőlem, én adom oda.”
Először ott van a nagypéntek sötétsége: a veszteség, a kudarc, a gyász vagy a fájdalom tapasztalata. Ebből születik meg Isten ajándékaként a feltámadás új élete. Aztán következik egy hosszabb folyamat: meg kell tanulnunk együtt élni ezzel az új valósággal. Ez az a negyven nap, amely a feltámadás és a mennybemenetel között telik el. Az idő, amikor a tanítványok lassan megértik és befogadják az új élet valóságát. Ezért mondja Jézus Mária Magdolnának: „Ne érints engem!” Vagyis: ne akarj úgy ragaszkodni hozzám, ahogyan korábban ismertél. Most már új módon kell megismerned engem.
(…) nehéz elengedni a régi életünket. Pedig Isten már valami újat készített számunkra. Nem ragadhatunk bele a múltba. A mennybemenetel erről az elengedésről szól. Nem arról, hogy letagadjuk vagy elfelejtjük a múltat, hanem hogy engedjük áldássá válni. (…) végül eljutunk pünkösdhöz. Az új élet teljességéhez. Ahhoz a pillanathoz, amikor már nemcsak megkaptuk az új életet, hanem annak új lelkét is befogadtuk. (…) Ekkor már valóban azt az életet éljük, amelyet kaptunk. Nem a régit próbáljuk visszaszerezni, hanem otthonossá válunk az újban. Elfogadjuk annak kereteit, örömeit és veszteségeit egyaránt. (…) újra és újra végigjárjuk ezt az utat: a nagypéntek sötétségétől a feltámadás világosságán át a pünkösd teljességéig.
Kardos Csongor OFM San Damianóban mondott prédikációja bővebben ITT olvasható.
Forrás: Ferences Média
Fotó: Ferences Rendtartomány Facebook-oldala
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
