Hacsi Attila, a gömöri újságírás és publicisztika egyik meghatározó személyisége 80 éves lett. Példamutató tevékenysége, helytállása a Gömöri Hírlap szerkesztőségének élén hitelessé teszi életművét, amely keresztülhúzódik két válságos időszakon is. Milyen volt 1968, és persze az 1989-es rendszerváltás embertpróbáló időszaka a vidéki értelmiségi szempontjából? Hogyan sikerült végigvezetnie a lapot ezeken a zűrzavaros időszakokon úgy, hogy az megmaradjon a gömöri emberek kedvencének. Mire a legbüszkébb életében? Ezeket a kérdéseket tettük fel neki. Interjúnk keresztmetszetet nyújt az olvasónak a Gömöri Hirlap történetéről is.
Milyen volt a gyermekkora, újságírói pályafutásának kezdete?
Senki nem születik újságírónak. Levente bátyám 1952 egyik koraőszi napján a Képes Sport nevű hetilap külöszámával ajándékozott meg, mely tizenhat magyar olimpiai bajnokot és a további éremszerző sportolókat mutatta be. A cafatokká lapozott és olvasott kiadvány egy életre szóló élményt jelentett számomra, melyre ráerősítettek a következő esztendők csodái: a londoni 6:3, az 1954-es svájci labdarúgó világbajnokság történései. Szepesi György magával ragadó közvetítéseit szülőfalumban, az alig nyolcszáz lakost számláló Uzapanyiton egy ablakba helyezett telepes rádión hallgathatta-izgulhatta végig a lelkes tömeg.
A középiskola befejezése után a nagyrabecsült hajdani osztályfőnököm, dr. Danis Tamás bátorítására, egy nem éppen fényes érettségi bizonyítvánnyal a zsebemben, merészeltem jelentkezni a pozsonyi Komenský Egyetem újságírói szakára. Még helyben közölték velem, hogy abban az évben nem vesznek fel, de azt is, hogy nem vagyok reménytelen eset. Javasolták, hogy küldjek a szlovákiai magyar és szlovák nyelvű lapoknak minél több tudósítást, esetleg gyakornokként próbáljak elhelyezkedni valamelyik napilapnál, vagy sportújságnál. A hatvanas évek közepétől rövid hírekkel és tudósításokkal rendszeresen jelentkeztem néhány napi- és hetilapnál, sőt, a Szlovák Rádió magyar adásánál egy nyári hónapot is eltöltöttem gyakornokként. Delmár Gábor a napi hírek és sporthírek szerkesztésével is megbízott.
Hogyan lett ezek után a Gömöri Hírlap egyik alapító szerkesztője?
Közép-Szlovákia vegyes lakosú járásaiban 1967-ben egy nem várt határozattal megszüntették a kétnyelvű hetilapokat, amit zokon vettek a magyar olvasók. Felháborodásuknak 1968 elején, az ún. prágai tavasz kezdetén, hangot is adtak a helyi cukorgyár és sörgyár dolgozói egy rögtönzött nagygyűlés alkalmával. A járási pártbizottság vezetői már a helyszínen megígérték, hogy orvosolják a helyzetet, s július elsejétől újraindítják a lapkiadást.Valóban így történt, állásukba visszahelyezték a korábbi két szerkesztőt, s a harmadik pozícióra pályázatot írtak ki, melyet megnyertem. A tényleges munka számomra a zűrzavaros időszak, a szovjet katonai bevonulás, a lapkiadás betiltása, a szerkesztőség és a nyomda elfoglalása miatt, csak l969 januárjában kezdődött.
1971 elejétől az országban ún. konszolidációs időszak vette kezdetét. A főszerkesztőt és helyettesét eltávolították a laptól. A szlovák lapot szerkesztő kollégámmal, Szántó Istvánnal hosszú hónapokon keresztül mi írtuk, szerkesztettük és a nyomdában tördeltük a lapot. A főszerkesztői posztra ugyan sokáig nem találtak megfelelő embert, végül egy tiszolci illetőségű, cseh nemzetiségű pártembert állítottak csatasorba, aki mellé szerződtettek egy nyelvi lektort is, hogy időnként megereszthessen egy többszörösen összetett mondatokból álló vezércikket, amit fordítanom kellett.
A magyar kiadás önállóságát már a kezdetektől ellenezte, számomra mind gyakrabban javasolta a tükörfordítást, ami ellen érthető módon tiltakoztam. Viszonyunk emiatt érthetően nem volt igazán baráti. Kerestem a munkahelyváltás lehetőségét, hiszen ezekben az években már rendszeresen megjelentek írásaim az Új Szóban és a Szabad Földművesben is. Már 1969-ben ajánlatot kaptam Zsilka Lászótól, a Vasárnapi Új Szó akkori felelős szerkesztőjétől a munkahelyváltásra. A kecsegtető lehetőséget akkor nem fogadtam el, nem hagyhattam cserben az éppen válságos helyzetben lévő Hírlapot, hét évvel később viszont erre kényszerültem. A napilapnál tíz és fél évet töltöttem el, Lalo Károllyal tandemben kerületi szerkesztőként.
Hogyan került vissza, ráadásul főszerkesztőként Rimaszombatba?
A rendszerváltás után az Új Szó történetének egyik válságos, zűrzavaros időszakát élte. Sok újságíró, közöttük én is, veszélyben érezte munkáját. Mivel a hazai pálya nyitva állt előttem, elfogadtam az időközben lapkiadóvá vált városi vezetés ajánlatát. Néhány hónap alatt sikerült dolgos és tehetséges munkatársakkal megerősíteni a szerkesztőséget. Zsélyi Katalin után munkába állhatott a fiatal Czikora Ágnes, aztán Farkas Ottó, később pedig Kovács Gyula. Olvasható újságot csináltunk, a lap példányszáma hamarosan elérte a háromezret.
Ez a sikeres, mondhatni kegyelmi időszak azonban nem tartott sokáig. A lapot privatizálta az állami nyomda korábbi igazgatója majd tulajdonosa, egy időre valamennyien az utcára kerültünk. Ám a Gömöri Hírlap Plusznak – így nevezték a magánújságot – hamarosan konkurense lett a városban, ugyanis az új összetételű képviselőtestületnek nem tetszett a „plusszos” újság irányvonala. Ebben az időszakban én már városi, később megyei képviselő is voltam, a polgármester és a képviselő-testület felkérésére harmadjára is elvállaltam a lapindítással járó, igencsak megterhelő munkát. A polgármesternek egyetlen kikötése volt csupán, hogy az újság két éven belül ne legyen veszteséges. Aki valaha is elkövette azt az őrültséget, hogy újságot alapítson, nyilván tudja, hogy ez szinte lehetetlen vállalkozás. Mégis belevágtam. A szerencse azonban ismét mellénk szegődött.
Mint említettem, 2005-ben megyei képviselőnek választottak. A testület második ülésén Marčok elnök úr négy évre szóló merész programot hirdetett. A vita során szót kértem, s arra hívtam fel a figyelmet, hogy a megvalósítás érdekében szükségünk lesz majd a média segítségére is.
Én ezt úgy képzeltem, hogy a megye lakosainak tájékoztatása céljából legalább havi periodicitással ki kellene adnunk egy négyoldalas hírlevelet, tájékoztatva ezzel közös munkánk eredményeiről választóinkat is. A hírlevelet a járási újságok mellékleteként juttatnánk el az olvasókhoz. Javaslatomat elfogadták. A HZDS egyik képviselője zseniális ötletnek tartotta a hírlevél létrehozásának gondolatát, ígéretett tett klubjuk teljes támogatására és a kiadással összefüggő pénzalap előteremtésére. A támogatás a mi esetünkben kétmillió korona plusz bevételt hozott a lapnak a négy év során. Emellett Rimaszombatban szorgalmaztam a polgármesternél egy hirdetéseket, reklámokat beszerző ügynök foglalkoztatását is. Szorgalmas munkájának köszönhetően lapjainkban olykor a tartalom negyven százalékát is elérte a reklámanyag.
2007 első negyedének végén, amikor a hivatalnál kértem a nyugdíjazásomat, az újság gazdálkodása 71 000 koronás többlettel zárta az első negyedévet. Ez az országban akkor egyedülálló teljesítménynek számított.
Három évvel ezelőtt önt Városdíjjal jutalmazták Rimaszombatban, az idén pedig szülőfaluja, Uzapanyit első díszpolgára lett. A díjak megítélésekor a közéleti tevékenységét is méltatták. Vajon mire gondolhattak ennek kapcsán ?
Aki egyszer tollat ragad a kezébe, az bizonyos fokú közéletiséget is vállal. Esetemben ez pártmunkát, képviselői tisztséget, vagy csak sima társadalmi munkát jelentett. Azzal kezdeném, Rimaszombatban a hetvenes évek elején az Akasztóhegyen egy lakótelep, ha úgy tetszik, jelentős állami támogatással villanegyed épült. Sok fiatal, gyermekes család rakott itt annak idején családi fészket. Közéjük tartoztam, s furcsállottam, hogy elmaradtak a járulékos beruházások, sportlétesitmények. Szerettem volna egy sportpályát létesíteni. Felkerestem az illetékeseket, s kértem a segítségüket. Pénzhiányra hivatkozva nem sok jóval biztattak.
A távlati tervek között viszont szerepelt a hegy aljában lévő romos malomépület aszanációja. Ennek helyén elfért egy játszótér, vagy kisebb sportpálya. Nem szeretném részletezni a továbbiakat, tény, hogy másfél év alatt nagyon sok akasztóhegyi lakótársam társadalmi munkájának köszönhetően megépült a kerítéssel, vízvezetékkel és villanyvilágítással ellátott három tenisz- és egy kézilabda pálya. A létesítményt ingyenesen látogathatták fiatalok-idősek egyaránt.
A következő évben a vegyes teniszcsapat már a kerületi bajnokságban szerepelt, sőt, meg is nyerte azt. Ifjúsági játékosainknak jutalmul sikerült meghívót szereznem a jugoszláviai Szabadkán megrendezett pénzdíjas bajnokságra. Ez annó nem sok teniszegyesületnek sikerült az országban. A sikertörténet ezzel be is fejeződött, mert a következő korszakban jöttek a privatizálások. A tömegsport céljait a létesítmény már réges- régen nem szolgálja.
Visszatekintve több mint ötvenéves újságírói és publicisztikai tevékenységére, életútjára, mire a legbüszkébb ?
Kifejezetten büszkeségről nem beszélnék, inkább egyfajta elégedettségről, hogy amit elterveztem, annak nagy részét meg is valósítottam. Ennek példája egy egyéves újságírói tanfolyam létrehozása, annak anyagi és szakmai feltételeinek megteremtése, a neves hazai és külföldi előadói gárda biztosítása. Arra büszke vagyok, hogy a huszonhat főnyi hallgató csaknem egyharmada ma is újságot ír, vagy olykor-olykor publikál. A honi utánpótlás nevelése szempontjából máig nem hallottam hasonló próbálkozásról.
Bizonyos fokú elégedettséget jelent számomra az is, hogy három sport témájú könyvet sikerült kiadnom, adózva ezzel egyes sportágaknak, minenekelőtt a labdarúgás és a tenisz alapítóinak és legsikeresebb művelőinek Rimaszombatban, Losoncon és Füleken. Őszintén szólva korábban én ezeket nem terveztem, de nyolc évvel ezelőtt, Kinga lányom tragikus halálát követően némi megnyugvás érdekében, az írásba menekültem. Hogy a történtek után valamire mégis büszke is lehetek, az a családom. A munkámhoz nyugodt háteret és támogatást biztosító feleségem, a Németországban és Dániában élő félárváim boldogulása, és a Bősön élő kisebbik lányom háromgyermekes családjának helytállása.
Hacsi Attilának sikeres publikációs tevékenységet és jó egészséget kívánunk!
Mede Géza
képek: Hacsi Attila archívuma.
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
