Ötven papi évet tud maga mögött, és az életútjából egyetlen szál rajzolódik ki világosan: az emberek felkeresése, a velük való beszélgetés, amit káplánként tanult meg, és amelyhez nyugdíjasként is hű maradt; a kapcsolatteremtés – mindenek felett. Az alábbiakban részleteket olvashatnak az aranymisés Tubák Lászlóval készült beszélgetésből.
Papi hivatásának első jelére szülei elbeszéléséből emlékszik. „Négy-öt éves lehettem, amikor a bátyámék hazajöttek a búcsúra. Én, ahogy édesanyám mesélte, velük elszöktem a misére. Hazamentem, és azt mondtam: édesanyám, én pap leszek. Hetedikes koromban aztán nagyon megindultam Gyulafehérvár felé, a kántoriskolába. Borsos János plébánosunk – egy szent életű pap – azt mondta, hogy csak nyolc osztály után lehet. Akkor lelkileg letörtem, de ahol csak hallottam Gyulafehérvárt, mindig megdobbant a szívem.”
Kisgyermekkora óta ministrált, és ezzel édesapját is a templomba vezette: a szomszédok és rokonok addig mondogatták neki, hogy nézze meg a fiát ministrálás közben, amíg el nem kezdett járni. Öregkorában, amíg tudott mozogni, minden vasárnap ott volt a szentmisén.
A hivatás útját az iskolában egyengették, de a dorgálás ellenére minden reggel misére járt, ezért megtörtént, hogy az igazgató az osztály előtt is kigúnyolta. „Azt mondta, addig jársz a templomba, amíg Isten kidob. Máskor azt, hogy imádkozzak, hogy a Szűzanya adjon injekciót, mert gyerekkoromban sokat voltam kórházban. Másnap is mentem misére, ez nem tört le. Amikor elvégeztük a nyolc osztályt, a tanári kar előtt még utoljára megpróbált lebeszélni:
A kántoriskolában a román nyelvvel akadtak gondjai, az első évben meg is bukott belőle. Meséli: Medek János vállalta, hogy nyáron felkészíti, a vizsga sikerült, és jöhetett a teológia, majd a papszentelés.
A szeretet mindent legyőz
„A szeretet mindent legyőz” – ezt választotta papi jelmondatául. A szenteléséről szólva elmondta, hogy évfolyamuk volt az utolsó, amelyet Márton Áron püspök szentelt, ábécérendben pedig ő volt az utolsó a szentelendők sorában. Ez jóval később, Balázs Imre aranymisés prédikációja nyomán tudatosult benne.
„Januárban eljött hozzánk Jakab püspök, és nagy örömmel közölte, hogy ő fog szentelni minket, mert a püspök úr gyengélkedik. De
Első szolgálati helye Sepsiszentgyörgy volt, ahol két évig káplánkodott. Főnökétől, Szilveszter Sándor kanonoktól tanulta meg azt, amit azóta is minden papnak ajánl: a családlátogatást. „Minden szabad fél napunkon családlátogatni kellett mennünk. Kaptunk egy blokkot, azt le kellett járni, minden ajtón bekopogni, megkérdezni, van-e katolikus, és nyilvántartásba venni. Ha a gyerekek elmaradtak a hittanról, mentünk utánuk. Eleinte féltem tőle, aztán megszerettem. Plébánosként Fenyéden is így csináltam: ha új család költözött a faluba, mentem, és felvettem a nyilvántartásba.” (…)
Elfogadni a nyugdíjazást, elfogadni Isten akaratát
Isten akaratát elfogadni a sajátunkkal szemben: ez is egy fontos tanítás volt Tubák László atya életében. Rövid idő leforgása alatt elveszítette két öccsét és édesanyját. „Három év alatt meghalt két öcsém, édesanyám. Én ezeket úgy fogtam fel (…): a Gondviselés, a Jóisten az utamat egyengette. Még ma is élhetnének, két öcsém 40–50 közt voltak, édesanyám is 90 volna, még élhetne; most én viszont hármukról kellene gondoskodjak. Nehéz volna. És így tudom, hogy jó helyen vannak, a Jóistennel vannak, én is jó helyen vagyok itt.”
Nyugdíjazásának körülményeit is Isten akarataként fogadta el: „Augusztusban beteg voltam, négy hónapig ágyban feküdtem, mert az orvos azt mondta, ha kibírom, karácsonykor misézhetek. Négy hónapig a szobámban miséztem, advent első vasárnapján mentem be először a templomba. A hosszú gyertyagyújtás és szentségimádás alatt megnyílt a seb, és másnap reggel kórházba mentem.
Az áthelyező levél Szent László napján várta a postaládában. A feladó neve alatt már ott volt az övé is, augusztus elsejével fel kellett szabadítania a plébániát. „Senki nem kérdezett meg, tudok-e végezni munkát. Hatvankettő és fél éves voltam, hatvanötig hagyhattak volna. Ez volt életem legnagyobb keresztje. Azt fogták rám, hogy beteg vagyok, pedig én már végeztem a munkámat.” (…)
A szeretet belőled indul ki
Arra a kérdésre, hogy mit üzenne az ötven évvel ezelőtti önmagának, a szentelés előtt álló fiatalembernek, Tubák László így válaszolt: „Én most húszéves vagyok, annyit csináltak belőlem a műtéttel – mondta nevetve. –
Nehézségek voltak, sok minden, de kitartottam. Mindent nem lehet elmondani, ahhoz egy könyv kellene.”
A fiatal papoknak is megvan az üzenete: mindenki maga készüljön a prédikációra, és ne sajnálja az időt arra, hogy szóba álljon az emberekkel. „A hívek elvárják, látom magamon. Egyszer egy fiatal unitárius asszonnyal fél órát beszélgettem a járdán, és utána megköszönte (…) Fenyéden is mindig úton voltam, mert nem szerettem telefonon intézni a dolgokat. Elmentem személyesen.”
Aranymiséjét Fenyéden tartotta, ahol Bokor Botond polgármester díszpolgári oklevelet adott át neki, és ünnepi ebédet is rendezett. Elmondása szerint nem szereti az ilyen ünnepléseket, és annak idején is csendben akart távozni. „Megtapasztaltam, hogy szerettek, és ettől az ember feldobódik. Látni, hogy a hívek még szeretnek.”
Aranymisés jelmondatát Michel Quoist-tól választotta, ez foglalja össze legjobban azt, amit ötven éven át tett:
A teljes beszélgetés ITT olvasható. Az írás a Vasárnap 2026/43. számában jelent meg.
Forrás és fotó: Romkat.ro
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »


