Rendezett, fehérre meszelt feszületek sorjánzanak utunk mentén, csak ezek és a megművelt termők mutatják, hogy élnek itt még emberek. A falvakon átgurulva egy lélekkel sem találkozunk, csak egy barna keverék hőköl vissza az útról, mikor észleli közeledtünk. A településkép ugyan mindenütt gyönyörű, szemetet sehol nem látni, az omladozó házak mutatják, a forrásokból ide nem sok juthat. Talán ritkán érnek rá a pesti fejesek lelátogatni a horvát határmenti falvakba.
Ukázba kaptuk, hogy menjünk a Coopig, majd onnan tovább jobbra. Noha a pár utcából álló Vízvárban azt hinnénk eltévedni sem lehet, nekünk sikerül bolyongani, hisz a bolt sem tűnik ki igazán, ráadásul a tömeg sem jelzi úticélunk. Az üzlet háromkor nyit, az idő meg csak dél felé jár.
Végül sikerül megérkeznünk, a Halász család már a kapuban vár minket. A kerítésen könnyű átlátni, a fekete fém fölül eltűnt a fa. Épp most csinálják. Csúnya volt már és korhadt, a porta meg azért csak nézzen ki valahogy. Rita és férje beinvitál minket, ne álljunk az udvaron, hiszen rumli van, épp most pakolták ki a transporterrel szállított bútorokat. De inkább maradunk, nem akarjuk megzavarni az otthon nyugalmát. Hat gyerek játszik bent, köztük Brandon, aki miatt utunk ide vezetett.
A Somogy megyei kis falu nyugodtsága furcsán hathatott a gyerekeknek, akik London zajához szoktak. A család hosszú évekig élt a brit fővárosban, ahol több üzletet is vittek, ám a Brexit-szavazás után a családfő megriadt, hogy véget ér addigi kiszámítható életük. Így is lett, ám nem úgy, mint gondolták.
Három éve felszámoltak odakint mindent és kormány hívó szavára hazaköltöztek Magyarországra, Rita szülőfalujába.
„Ha tudtuk volna, hogy ez vár minket, akkor nem jövünk haza”
-mondja a gyermekekkel otthon maradó asszony elkeseredetten. Férje sem tudott azóta idehaza érvényesülni, kikényszerült Hollandiába dolgozni. És ha ez még nem lenne elég, folyamatos küzdelmet folytatnak a magyar bürokráciával is, mivel fiúknak, aki 2013-ban Nagy-Britanniában született, a mai napig sem sikerült idehaza elintézni a társadalombiztosítását.
„Azt mondták, hogy Angliából kell kérnünk egy papírt, ami igazolja, hogy ott kint neki nincs TB-je és utána tudnak csak itthon Magyarországon TB-kártyát kiállítani”
-meséli az asszony, aki annak örül, hogy Brandonnak legalább sikerült az óvodába bekerülnie kártya nélkül, de már ott is csak egy éve van hátra. Az egészségügyben azonban már nem kertelnek, ha a kisfiúnak bármilyen betegsége van, ami óvodások közt meglehetősen gyakori, teljes áron kell megvásárolniuk a gyógyszereket.
„Februárban is negyven fokos láza volt, még szerencse, hogy nem került be a kórházba. Ott már súlyos pénzeket kellene fizetnünk az ellátásáért”
-teszi hozzá Rita, aki nem is érti, hol akadt fenn a folyamat, hiszen amennyire ők ismerik a brit hatóságokat, sokkal rugalmasabbak, mint idehaza. A hivatalban lekezelően mégis azt közölték velük, hogy a britek miatt nem tudnak haladni.
„Az embert azért húzza haza a magyar szív, de már az is megfordult a fejünkben, hogy összepakolunk mindent és visszamegyünk”
-mondja fejét csóválva az édesapa, de hozzáteszi azt is, hogy igaz már három éve húzódik a Brexit és lehet, hogy elsiették a hazajövetelt, most, hogy Boris Johnson lett a miniszterelnök még inkább tartanának attól, milyen változások jönnek majd odakint.
Míg Brandon az udvaron gondtalanul játszadozott a markológépével Ander Balázs, a térség jobbikos képviselője is csatlakozott a családhoz. Ő volt az, aki egész a parlamentig vitte Brandon ügyét, miután a rengeteg, reménytelennek tűnő telefonálgatás után a bürokrácia útvesztőit megelégelő Halászék egy helyi fórumon segítségért fordultak hozzá.
Ander azonnal a minisztériumhoz fordult, hogy választ kapjon mit tehet a család, hogy a kisfiú biztosítása rendezve legyen, valamint arra is kíváncsi volt, hogy előfordult-e még Halászékéhoz hasonló eset. Rétvári Bence államtitkár válaszában azonnali segítséget ígért az ügyben, ám statisztikát nem tudott mondani. Mindenre van, de arra nincs, hogy a hazatérő magyar gyerekeknek rendben van-e a be-, illetve visszailleszkedésük. Pedig rengetegszer hallani a propagandát, miszerint már többen jönnek haza, mint amennyien elmennek.
Szó, ami szó, az ígéret megvolt, ám talán a nyár, talán az érdektelenség hatására azóta már három hónap is eltelt anélkül, hogy megcsörrent volna a telefon.
„Úgy gondolom, hogy a kormánynak kötelessége lenne gondoskodni azokról, akik itthon akarnak élni, haza akarnak jönni”
-mondta a honatya, aki értetlenül áll az eset előtt, hiszen úgy véli, a hivataloknak ahelyett, hogy hátráltatják, inkább mindent meg kellene tenniük azért, hogy gördülékenyebb ügyintézéssel fogadják a hazatelepülőket. Főként, ha olyan településre költöznének, mint Vízvár, aminek lélekszáma jelentősen megcsappant az elmúlt években.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
