Bátonyi Erzsébetnek, vagyis Pötyinek már a nagymamája is boszorkány volt Pest megye délkeleti részében, így már kislánykorában is foglalkoztatta a jóslás. Hetvenévesen már sorra adják egymásnak a kilincset a vendégei, köztük nemcsak politikusok és sztárok, hanem azok a „mezei” vállalkozók és átlagemberek is, akik tévéműsorban látták vagy újságban olvastak róla. A mesterjós több soproni szállodában is jósol, és azt mondja, olyan nagy az érdeklődés a tudományára, hogy úgy ülnek nála, mint az SZTK-ban. Igaz, akkor ingyen van a hotelvendégeknek, mert különben az emberek szegények vagy szűkmarkúak.
„Figyelj ide, ezt ne írd le” – mondja valamennyi szaftos története bevezetéseként Bátonyi Erzsébet, vagyis Pötyi Budapest XIII. kerületének angyalföldi városrészében található „praxisában”. Az idén hetvenéves jósnő, aki a világ legtermészetesebb – fellebbezhetetlen – módján közli magáról, hogy ő csakugyan boszorkány, arról beszél, miután hellyel kínál egy kör alakú faasztalnál, hogy nem idegen számára sem az interjú, sem a média világa. Valamelyik megjegyzésemre felelve biztosít róla, hogy osztja a véleményemet, majd belekezd valami egészen másba:
Most nem akarom megsérteni a művészeket, de olyan szarevők, hogy az csak na. Azt hiszik, hogy nekik minden ingyen jár, szóval most nem hülyéskedek, de még a közértesek is azt mondják róluk, hogy a fogukhoz verik a garast. Tudom, hogy mocsok vagyok, de én mindegyiktől elkérem a pénzt.
Néhány mondattal később elárulja, hogy „sok celeb járna, egypár járt is hozzám”, de „amikor elkértem a pénzt, a többségük baromira meglepődött.
Nem véletlen, hogy az angyalföldi lakás előterében vendégeket fogadó mesterjós ilyen jól ismeri a közeget, hiszen számtalan alkalommal szerepelt a kereskedelmi televízió fellegvárában, az RTL-ben, cikkek jelentek meg róla a Blikkben, a Borsban, a Kiskegyedben, elképesztően aktív a Facebookon és visszatérő kérdés az internetes fórumokon, hogy mi a telefonszáma, valóban olyan jó-e, mint gondoljuk, vagy hogy kinek milyen tapasztalata van vele.
„Legutóbb egy huszonöt éves kislány volt a szerkesztőm az X-Faktorban. Be fogsz pisilni!” – kezd bele, miután a csipketerítővel fedett asztalra helyezte és összekulcsolta mindkét kezét. Odébb teszi a három zöld vudubabát, aztán tovább mesél: „Szombaton, amikor lement ez a szeptemberben rögzített adás, becsületesen végigültem a tévé előtt, de éppen jött egy szünet, úgyhogy a reklámidő alatt kimentem pisilni, hát nem akkor mutattak! De sokat felvettek velem, három riportot is, boszorkányruhában. Mondja is az egyik nő a stúdióban, hogy »Úristen, ez a nő így jött a villamoson?!« Hát istenem, biztosan, annyira hülye vagyok! Egyébként nem akarom megsérteni a jelentkező gyerekeket, de tudod, hogy játsszák az eszüket? Rengetegen a szüleikkel érkeznek, aztán jól lebarmolják anyát-apát, mert hát nem ők fognak fellépni a mentorok előtt. Képzeld, én ott várakoztam egyedül a kulisszák mögött, és erre odaült mellém egy anyuka, és azt mondja, hogy látja, nincs kísérőm, de ne szomorkodjak. Ilyen korban is be lehet jutni, mondta. Gondolta, hetvenévesen jelentkeztem az X-Faktorba…”
Az, hogy azért érkezett a zenei tehetségkutató második válogatójára, hogy jósoljon a mentoroknak, meg sem fordult a versenyzők és kísérők fejében. A talpig fekete ruhába és boszorkánysüvegbe öltözött, bevallása szerint zenei hallással és kellemes énekhanggal nem rendelkező asszony csak Gáspár Laci énekes-dalszerzőnek nem vetett kártyát (a zenész elutasította), a 11. évad másik három mentorának, ByeAlexnek, Herceg Erikának és Puskás Petinek röviden ismertette a várható jövőjüket. „Az emberek pont olyanok, mint Alex. Gyakran rávágják, hogy nincs igazam, de az élet szinte mindig engem igazol.” Egyébként, ami a tévét illeti, még évekkel ezelőtt – egy hajnalig tartó nyíregyházi kártyavetés következményeként – került be az RTL-be, mert „tényleg mindent bevállalok”. Hívták a Reggelibe, a Balázs-showba, de Erdélyi Mónika legendásan hosszú ideig futott, igénytelen kibeszélőműsorába nem kapott meghívást, ellenben Sebestyén Balázs kanapészékeiben többször is megfordult.
Mire kíváncsiak az emberek, ha jósnőhöz fordulnak, teszem fel a kérdést, miközben szétnézek a fehér falú szobában, ahol néhány szentképet is találni, kis kártyákon, a szekrénybe süllyesztve.
Segítsél Pötyi, mert tönkremegyek, nem is olyan régen ezzel a címmel jelent meg rólam egy cikk az egyik női magazinban. Az emberek a pénzről szeretnének hallani. Akár azt is mondhatom, hogy kizárólag a pénz körül forognak a gondolataik. Semmi más nem érdekli őket. Beszélhetünk szerelemről meg egészségről, meg mindenről, de azok többnyire leperegnek róluk. A pénz viszont örök. Ha nincs pénzed, nincs semmid.
És nem elég, hogy pénzorientáltak, sokszor ellenállnak a jóslatnak. Pötyi el is mondja, hogy miről beszél: „Hat-nyolc évvel ezelőtt volt itt egy magyar nő Svédországból, aki már legalább száz éve kint volt, és teljesen ki volt borulva, mert két héttel korábban a lánya felakasztotta magát. Néztem a kártyából, hogy biztosan nem így történt. Mondtam is neki, hogy száz százalék, hogy nem. Csak nem akart hinni nekem. Hát, kiderült, igazam volt: a román párja felakasztotta. Úgyhogy a pasi tizenkét évet kapott. Visszament a kliensem Svédországba, és kijelentette a rendőröknek, hogy nem öngyilkos lett a lánya. Tudod, ha valaki nem ilyen típus, nehéz ráhúzni, hogy most valamiért önkezével vetett véget az életének. Ez a kislány is szerette az anyukáját, barátai voltak, be tudott illeszkedni, mert már kint született. A lényeg az, hogy a nő újra bement a rendőrsége, a hatóságok pedig egy idő után kinyomozták, hogy a párja ölte meg.”
Ilyen és ehhez hasonló történetekből Dunát lehetne rekeszteni, ezt már nem Pötyi mondja, hanem én próbálom megjegyezni, mert interjúalanyom annyira örül a látogatásnak, hogy sorra meséli a kellemes és kellemetlen élményeit – csak az a gond, hogy néha csapongva. „Ja, igen! Nagyon haragszom egy másik nőre” – kezd bele egy újabb sztoriba. „Az egyik vendégem hozta, kapott négy és fél évet. Az első tárgyalása megvolt, a másodiknál nézem a lapjait, hát mondom, én nem látom, hogy te bekerülsz. És azt hozzá kell tenni, hogy nem volt pénze. És akkor azt mondta a vendégem, aki már régóta jár hozzám, hogy sütne nekem egy tepsi mézest, meg egy tepsi zserbót. Tudod, nehéz csinálni, meg minden, szóval mondtam, ha nincs pénze, hát legyen így. Erre fel idehozott nekem négyezer forintot, hogy ez az alapanyag ára, süssem meg. Akkor már nem akartam kidobni, pedig azt érdemelte volna, lejósoltattam. Képzeld el, hogy utána nagyjából két hónap múlva kiment Angliába, mert gazdasági bűncselekményt követett el, de nem ültették le. Szóval felfüggesztettet kapott. Azt sem mondta, hogy forduljak fel. Ha a barátnője, aki idecsalta, nem árulja el, akkor a mai napig nem tudok az utóéletéről. Csomó ilyen eset van. Ott van például Juli, a soltvadkerti asszony, aki a műanyaggyártással foglalkozik. Neki pénz kellett. Elmondtam neki, hogy mit kell csinálni. Meg is csináltuk. Utána egy év múlva mondom neki, hogy kellene nekem reklámnak néhány tucatnyi zacskó, amire az van ráírva, hogy Pötyi jósnő vagy valami hasonló. Erre felhívom, és megkérdezem: Juli, már bejöttek a dolgok? Ja, bejöttek, már vettem Budán egy lakást, mondja, csak úgy, félvállról.” Szóval, Bátonyi Erzsébetnek promóciós célra használt ajándéktollai vannak (rajta a neve és telefonszáma, ha valaki elfelejtené a két lényegi információ valamelyikét, de a golyóstollat történetesen nem hagyja el) meg jó adomái. Lehetnek is, hiszen kifogyhatatlan élménytárból szemezgethet. „Valaki egyszer azt kérdezte tőlem, hogy »magának mindenhol van ismerőse?« Hát, igen, nekem mindenhol. Még az Egyesült Államokból is telefonálnak, akik elmentek. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt mindenkinek azt mondtam, hogy menjen ki, mert nem úgy festett a helyzet, hogy egykönnyen változtathatnak az emberek a gyatra anyagi helyzetükön. Most már mindenkinek azt mondom, hogy jöjjenek vissza. Úgy harminc-negyven éve hivatásként foglalkozom a szakmámmal, talán van némi tapasztalatom” – árulja el boszorkányos nevetéssel. Tehát, három-négy évtizede már pénzért csinálja, pedig eleinte vásározott, nem is kevés ideig, tizenhét évig. Eleinte ott jósolt, egyebek mellett budapesti, ceglédi, vecsési vásárokon, az első üzleteiből vásárolt Daciája csomagtartójában, az áruskollégáknak, akik megveszekedetten akarták tudni, hogy miként alakul majd a sorsuk. „Persze, már kislányként is csináltam, mert a nagyanyám boszorkány volt Pilisen, de elég nagy családi ellenállás övezte mind az ő tevékenységét, mind az enyémet, a nagybátyámék vagy a nyolcvanhét éves anyám például máig neheztelnek rám. Akkor, ha időnként sajtónyilvánosság előtt tűnök fel, még jobban. Ide tartozik, hogy az én nagyapám, a boszorkány nagyanyám férje, semmiben nem hitt. Neki az volt a fontos, hogy a tehén meg legyen fejve, nem az, hogy kártyát rakjanak előtte. Ötéves körüli lehetettem, vasárnap volt, a nyári konyhában ültünk. A nagyszüleim újságot is járattak, mert a nagyanyám imádott olvasni, színházba járni. Olvassa nagyapám a lapot, hogy Öcsödön ennyi és ennyi nő megmérgezte a férjét arzénnal. Soha nem fogom elfelejteni, hogy a nagyapám felnéz az újságból, majd így szól: »Minek ezeknek arzén, nem jó nekik a fekete vudu?« Ez a mondata végigkísérte az egész életemet. Lám-lám, még azok sem vetik el a természetfelettit, akik karakterbőlből tiltakoznak ellene!”
Honnan ered a különleges becenév, amit viselője szerint már-már képtelenség elfelejteni?
Mióta megszülettem, ha valaki nekem azt mondja, hogy Erzsi, akkor tudom, hogy nem ismer. Világéletemben Pötyi voltam, és ez jól van így – árulja el enigmatikusan.
„A közösségi médiában és a sajtóban is így vagyok: Bátonyi Erzsébet, zárójelben vagy odaírva, hogy alias Pötyi. Tiszta sor, még ha akadnak is olyanok, akik maguknak követelik a pötyizést!”
És hogy milyen jósolni? A jóslás olyan, mint a Győzike-show, magyarázza éleslátóan, senki nem látta az előző napi epizódot, de mindenki tud róla. „Szégyellik az emberek, de abban a pillanatban, hogy lehetőségük adódik rá, egyből jósoltatnak. Sopronban, a népszerű Hotel Lövérben huszonnyolc-huszonkilenc éven keresztül jósoltam, minden szilveszter napján, délelőtt tizenegy órától. A vendégek táncolnak, énekelnek, ott a zenekar és a finom ételek, ez van, amaz van, és közben beugrik egy jósnő. Akkor felkonferálják Bátonyi Pötyi jósnőt, és egy olyan pici kerek asztalhoz ülök a sarokba, mint amilyennél most beszélgetünk. A közönség pedig megőrül, alig lehet kimenni a teremből, olyan sokan ülnek nálam, mint az SZTK-ban. Nem csoda, hiszen ingyen van! Az elmúlt cirka három évtizedben több másik soproni szálloda is megkeresett, hogy elmennék-e hozzájuk jósolni.”
Az egyébként „civilben” kétgyermekes anyukaként és boldog nagymamaként élő Pötyi egy merész váltással belekezd abba, hogy a látogatásomat megelőző napon egy hölgy „a szerelemért” kereste fel, mert a párja több évtizedes együttélés után elhagyta, egy huszonkét éves nőért. „Régóta mondom, hogy a pasik hülyék. Annyiszor megtapasztaltam! – jön a magától értetődő kommentár. – Már mondtam is a csajnak, hogy az uradra szerelemkötést csinált az újdonsült nője. Azt mondja erre a hölgy, hogy »te, ez cigánylány, nincs kizárva!« Azok márpedig tudják, hogy mit kell csinálni, nem ritkán még attól sem riadnak vissza, hogy menstruációs vért itassanak a pasival. Bele kell keverni valami kajába, és fel sem tűnik a hapsinak a szerelemkötés.”
Amikor elképedve megkérdezem, hogy tényleg ismer-e olyat, aki hasonlóhoz folyamodna a modern világunkban, a szókimondó jósnő kapásból rávágja, hogy az emberek csak ilyesmiket csinálnak. „Lehet, el sem hinnéd, de tudod hány nő vagdossa össze a haját nagyon apróra, meg mindenféle szőrét, aztán megitatja a kiszemeltjével? A kávéban annyi menstruációs vér van, ha a szerencsétlen pasik megtudnák, életükben nem innának feketét! Én nem tanácsolok ilyeneket, mert ezek hülyeségek, de ismerek még egy praktikát. Fogsz egy kockacukrot, levetkőzöl meztelenre, és a kockacukrot végighúzod a testeden. És megcsinálod ugyanezt, mit tudom én, mondjuk tíz-tizenkét kockacukorral, és akkor beleteszed a cukortartóba. Az egyik vendégem meghívott magukhoz. Iszol kávét, kérdezte. Hát, én nem szoktam kávét inni, csak ha valaki megkínál. Nyúlok a cukortartóba, amikor rám kiált, hogy bármit tegyek az eszpresszóba, csak ne azokat a cukrokat!”
Az asztalon a pénzmágnesként használt zöld vuduk sorakoznak (egyre több politikus hord zöld nyakkendőt, emlékeztet beszélgetőpartnerem, és valamennyien kerülik az élénkpirost, mert az alapvetően az erő jelképe, másrészt szerencsétlenséget hoz, mint a piros buksza, amelyben „elég a pénz”), de Pötyi szerint a nyugat-afrikai eredetű vallás piros színű figurái legalább ilyen népszerűek, mert azokkal szerelmi kötést csinálnak. Hogy ő használja-e őket, szalad ki a számon a naiv kérdés, amire más nem is lehet felelet, minthogy a kártyavető nem csinálja, de a vendégei igen.
A mágia nagyon fontos, de nem szabad ártani a másiknak. Nem az a célom, hogy az emberek meghalasszák a másikat, de ha van egy kollégád, aki évek óta pokollá teszi a napjaidat, miért ne dolgozhatnál azért, hogy fogja be a száját vagy tűnjön el onnét, teszem azt, ezer kilométerre, hogy még csak ne is lásd soha többé? És ez nem hülyeség, működnek az ilyen dolgok, sőt, ami azt illeti, van olyan hívő római katolikus vendégem, aki otthon szurkálja a zöld vudubabát, hogy több pénze legyen!
Mivel Bátonyi Erzsébet már hoszszú évek óta praktizál, nincs abban semmi meglepő, hogy akadnak olyan kuncsaftjai, akik már huszonharminc éve rendszeresen felkeresik vagy az otthonukba invitálják. Vannak köztük hírességek is: Karda Beáta énekesnő, Sarka Kata, Gaál Cecília, Vajna Tímea közéleti szereplők, miközben Zalatnay Sarolta táncdalénekesnő évekig járt hozzá, míg Pötyi meg nem jósolta neki, hogy – nagy kárt okozó, üzletszerűen, bűnszövetségben elkövetett csalás vétsége miatt – letöltendő börtönbüntetésre ítélik. Másokról pedig a diszkréció jegyében vagy a biztonsága érdekében csak „off the record” beszél. Sőt, az sem ritka, hogy politikusok adják egymásnak a kilincset a százéves bérház egyik lakásában, életkortól és hovatartozástól függetlenül. „Mások is idejárnak hozzád? – kérdezte tőlem az egyik, amikor összetalálkozott az éppen tőlem távozott kollégájával lent, a kapucsengőnél. Egyébként nem lehet általánosítani, de inkább a fiatal politikusok keresnek fel, akik különben nagyon jó fejek. Sokat változik a világ: régen a szerelmes fiatal lányok jósoltattak a legtöbbet, ez már egyáltalán nem jellemző.” És ha járvány van, vagy ha a kliensnek sajátos igényei vannak, az sem fog ki Pötyin, mert sokaknak – akármilyen szokatlanul hangzik – telefonon jósol.
„Van egy számlaszámom, azt megadom nekik. Mindig azt mondom, hogy ha csippen a telefonom, megérkezett a pénz, és onnantól kezdve már meg is beszélhetjük az időpontot. Az egyik üzletemberem például minden üzleti tárgyalása előtt felhív, és ez már így megy évek óta. Csak kártyával jósolok, mert ehhez értek. Ez itt előttünk vetőkártya, de hasonlít a cigánykártyára. Látszik, hogy kopott darab, mert tíz évvel ezelőtt vettem tíz kártyacsomagot. Jó döntés volt: azóta nem lehet kapni. Én viszont napi szinten, munkaeszközként használom!” – teszi hozzá nevetve. Már rég letelt a szokásos első alkalmi másfél óra, két órája beszélgetünk. Itt az idő, hogy megkeverjem a lapokat, a szakember pedig kártyát vessen. Állok elébe a jó vagy rossz sorsomnak.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
