Ma még mindenki emlékszik arra, hogy a lakótelepi erkélyről, a ház ablakából, vagy csak az utcán állva is megtapsoltuk azokat az embereket, akik a koronavírus-járvány kezdetén bátran szembenéztek a félelmetes kórral. A taps nemcsak a köszönetet fejezte ki akkor, hanem annak elismerését is, hogy vállalták, folytatják orvosi, nővéri, mentőtiszti, ápolói, asszisztensi munkájukat, és szó szerint vagy képletesen, de fogják a páciensek kezét.
Napjainkban, amikor a járvány inkább már csak emlék, kiderült, hogy továbbra sem rendezett az egészségügyben dolgozók jelentős részének az anyagi megbecsülése, sőt, akadnak esetek, amikor a munkavégzést pénzmegvonással „honorálják”. A helyzet odáig fajult, hogy a folyamatosan csökkenő dolgozói állomány miatt immár orvosi beavatkozásokat, műtéteket kell elhalasztani. Közben meg az ország mintegy háromezer, fekvőbeteg-ellátásban dolgozó orvosa sztrájkkészültséget hirdetve várja, hogy a felelősök készek-e javítani körülményeiken.
Fraenkel doktor mindenekelőtt megjegyezte, senki sem örül annak, hogy alig több mint tíz évvel az emlékezetes, hasonló orvosi tiltakozás után ismét feszültségek mutatkoznak az állam és az orvostársadalom között. Azt is előrebocsájtja, hogy szakszervezetük elsősorban a nagy, állami kórházakban dolgozó orvosokat képviseli, akiknek a helyzete alapvetően más, mint a magánpraxist folytató kollégáiké.
Az állami intézmények orvosainak korábban megállapított bérezési rendszere több sebből is vérzik, ennek egyik legmarkánsabb megjelenési formája az elérhető fizetés nagysága.
Beszélgetőpartnerünk elmondja, hogy egy szakvizsgával még nem rendelkező fiatal kolléga bruttó 1300 eurót, míg egy szakvizsgával már rendelkező 29-30 éves társa pedig bruttó 2400 euró körüli összeget keres. Az egész orvosi életpályát figyelembe véve pedig mindent elmond az, hogy egy hatvanéves, óriási tapasztalattal rendelkező orvos keresete nagyságrendileg megegyezik a feleannyi idős, egy szakvizsgával rendelkező társáéval. Ez nyilván távol áll azoktól az elképzelésektől, amelyeket a közvélemény az orvosi keresetekről gondol. Ennek egyik valószínű oka a hálapénz lehet, mondja Fraenkel, s hozzáteszi, hogy ez főképp a sebészeti és a szülészeti-nőgyógyászati szakterületeket érinti, mégis az egész orvostársadalom reputációját meghatározza. Egyetértőleg bólogat, amikor az altatóorvosok példáját említjük, akik vélhetően ritkán kapnak hálapénzt.
– Miközben ők biztosítják, felügyelik a beteg állapotát, hogy a sebész a munkáját végezhesse – teszi hozzá. Visszatérünk azonban az általános problémákhoz, amelyek közül kiemeli, hogy az ügyeletekben eltöltött idejüket nem számítják be a nyugdíjazáshoz szükséges időbe, miközben a havi 3-4 ügyelettel ledolgozott harminc év ténylegesen 40 évet tenne ki. Az ügyeletek egyébként is problémát jelentenek, mivel az ún. milliomosadó sújtja az ügyeleti pénzt. Ez azt jelenti, hogy
ha egy orvos 3-4 ügyeletnél többet vállal havonta, akkor a bérének az adója szinte pontosan annyival növekszik, amennyit a több ügyeletért kapna. Magyarul, több ügyelet vállalásával a levonásait erősítené, nem a bevételét.
Az ügyeletekkel kapcsolatos antimotivációnál már csak az orvosok pedagógiai és tudományos munkáját kezeli hátrányosabban a bérezési rendszer. Lényege, hogy ha az orvos gyógyít, akkor az orvosi, ha egyetemi hallgatókat tanít a gyógyításra, a pedagógusi munkára vonatkozó bérrendszer alapján számolják ki javadalmazását, ami az orvosinál is alacsonyabb. Márpedig egy egyetemi kórházban természetes kell, hogy legyen az oktatás! Ha pedig konferencián, kongresszuson szeretnének részt venni, azt csak a saját szabadságkeretük terhére tehetik meg.
Kiemeli, hogy Magyarország anyagilag is elismeri a további szakvizsgák, illetve a tudományos fokozatok megszerzését. Ez utóbbit Szlovákiában nem honorálják, inkább nyűgként kezelik. Hozzáteszi, hogy Magyarországon a hálapénz elleni fellépésben viszont nem riadtak meg a büntetőeljárások kezdeményezésétől sem, és gyakran volt hallható a „hálapénzkommandó” kifejezés.
Fraenkel doktor elmondja, hogy ha nem történik előrelépés a kormány illetékeseivel folytatott tárgyalásokon, akkor készek az ellenlépések megtételére.
Ennek mikéntjébe is beavat, s elmondja, hogy míg egy évtizede a munkaszerződések tömeges felmondásának fenyegető réme volt az, amivel jobb pozíciót tudtak elérni és ki tudták harcolni a béremelést, most a pluszmunkájukkal kapcsolatos jogi hozzájárulásuk visszavonásával kényszerítenék a kormányt cselekvésre. A jogi hozzájárulások visszavonásával ugyanis összeomlana az ügyeleti rendszer. Megkérdezem beszélgetőpartneremet, hogy nem tartanak-e attól, hogy ez a lépés ellenük fordítja majd a közvéleményt? A négy szakvizsgával rendelkező Fraenkel doktor elmondja, tudatában vannak annak, hogy a kormány ki fogja használni a lehetőséget, hogy társadalmi nyomásgyakorlással kényszerítse az orvosi szakszervezetet a meghátrálásra, és számolnak is ilyen buktatókkal.
Megjelent a Magyar7 2022/26. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
